Valamikor, az egyszer-volton is túl,
a vén csend felhői közt bujkáló
nevenincs hegyre érve,
a vándorló nap fáradtan lebukott
a vajúdó ég, óceáni mélységébe.
Porszemekké perzselődtek a nappalok,
sötétség kifeszített vásznára gyűrődtek
az egykor fénylő csillagok,
s mi megszülettünk a barna gömb
távoli két partján, hogy eljátszhassuk
e világnak az égi zongorán,
a pillanat-menüettben megkomponált élet,
utolsó remény szonátáját…
Keresve a hangokat,
zuhantunk az alvadt mélybe,
lelkünkben dübörgött a vitustánc,
az élet hömpölygött ereinkben.
Kutattuk a szót, a dalt, a múzsát,
a kősziklába vésett szerelem
utolsó parancsolatát,
de csak a hullámzó magány kúszott felénk,
ronggyá szakadt vitorláját bontva,
a szélcsend üres kikötőjébe.
A hegyek lassan leomlottak,
s te ott maradtál a szakadék szélén,
én a zsarnoki csend máglyáján égtem,
elveszettek lettünk egymás nélkül,
az óceáni sivatag nesztelen fényében.
Embrió létünk valóság méhéből kibújva,
visszaébredtünk egyszervolt álmunkba…
arcodba hasított az újvilág kínzó fénye,
csontodig hatolt a szerelem penge-éle,
( s te meghaltál… )
ott…azon az álnokul fojtogató,
ködfátyolban nyújtózkodó hajnalon.
…összekuporodva újból elringattad magad,
gömbös álmaid mezítelen mámorába,
hogy önmagad szüld meg nekem végre,
s ne csak ígéret légy’, kősziklára vésve,
bíborhajnalom suttogó, igaz világába…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
