Nagyajtai Kovács Zsolt : KÉT NŐ IV. rész

„…elhatároztam, hogy bármi is lesz, a legelső adandó alkalommal felhívom Gaál doktor barátomat, és bejelentem Lizát sürgősen egy vizsgálatra.” *

 

 

Csak nagyon halvány fogalmam volt arról, hogy mit is akarok csinálni. Tulajdonképpen ösztönből cselekedtem, mindenféle tudat vagy tervezőkészség vagy konkrét akarat a jövőre nézve hiányzott belőlem, egyfajta önkívületi állapotban lépkedtem, de nem is bántam. Ha tudtam volna sem akartam volna gondolkozni, annál sokkal fáradtabbnak éreztem magam. Kikapcsolni mindent, erre vágytam. Tudatot, értelmet, létet, lelket és testet egyaránt.

Még nem volt nagyon késő, nyitva voltak a kocsmák. Beültem az egyikbe, megbeszéltem a csapossal, hogy amint üresnek látja a poharamat, azonnal hozza az újabb italt addig, amíg azt nem mondom, hogy elég. A koma rám nézett, mindent kiolvasott a képemből, diszkréten bólintott és elkezdte hordani az italt, én pedig csak bambán néztem magam elé és vártam, hogy elszakadjon a film.     

 

*

 

Reggel öt óra volt, amikor a kocsmától nem messze egy padon fölébredtem. Fáztam, nagyon hűvös volt a reggel, a vékony kabátom némigen melegítette a testemet, de nem érdekelt, úgy éreztem, nekem már úgyis mindegy. Fölálltam a padról és elindultam a vasútállomás felé, egyrészt azért, mert ott mégiscsak melegebb van, másrészt innom kellett néhány erőset, hogy magamhoz térjek, harmadrészt pedig valamikor így is, úgy is át kell jussak Kiskirályházára, mert itt, ebben a városban nem maradhatok. Nekem most már csak Liza maradt.

Vettem egy hajnali Néplapot és beültem vele a restibe egy nagy konyak mellé. Átnéztem az újságot, semmi olyat nem találtam benne, ami érdekelt volna, még a sporthírek között sem. Ha azt olvastam volna benne, hogy Bill Clinton addig fújta a szaxofonját, amíg az ki nem egyenesedett, az sem igen érdekelt volna. Zsóka és Liza arca jelent meg állandóan előttem, ők néztek vissza az újságból rám, minden második embernek Zsóka-arca volt, akinek meg nem, annak Liza-arca. Megittam a konyakomat és kértem még egyet. Visszaültem az asztalhoz, egy pár másodpercre lehunytam a szemem és megpróbáltam rendet teremteni a fejemben. Mi bajom van tulajdonképpen? Minden úgy alakult, ahogy elterveztem Szakítottam Zsókával, mert ezt akartam. Mehetek Lizához, mert ezt akartam. Akkor mi a hézag? Liza társadalmi helyzete, erkölcsileg totálkáros volta, magyarán alkoholizmusa a gond? Nekem a dolgom, hogy helyre tegyem, kimondatlanul is vállaltam. Amikor eldöntöttem, hogy vele akarok élni, akkor is tudtam, hogy ez másképpen nem megy. Szeretem, és határtalan türelemmel le fogom szoktatni a mértéktelen ivásról. Ahogy a poharamat elnézem, az is már megint üres, ezért könnyen lehet, hogy magamra is sokkal jobban kell vigyázzak, már csak azért is, mert ha folyton részeg vagyok, megnézhetem magamat meg a munkahelyemet is. Ha kirúgnak, nagyon nagy baj lenne, hisz az egész jövőnk az én fizetésemre lett alapozva. Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak sem és Lizával szemben sem. Kerestem egy telefonfülkét, fölhívtam a jegyzőt és beteget jelentettem. Némi kétkedéssel a hangjában ugyan, de a jegyző tudomásul vette betegségem tényét, javasolta a mielőbbi orvoshoz való menetelt és sürgősen jobbulást kívánt. Tudtam, hogy tudja, hogy sumákolok, de mindig is rendes volt velem szemben, soha nem volt ezért egy rossz szava sem.          

Még volt közel egy óra hossza a vonat indulásáig, ezért kiültem a peronon egy padra és ismét eszembe jutottak Zsóka szavai, amelyek egyenként is felértek egy-egy ostorcsapással. A legrosszabbul pedig az érintett, hogy Zsóka véleményének nem volt támadható felülete. Igaz volt az öntörvényűség, igaz volt az is, hogy nagyon magasnak hittem mindeddig az erkölcsi normáimat, mindössze azt mulasztottam el, hogy ennek megfelelően alakítsam a saját életemet. Tudtam, hogy Zsókának igaza van és abban a pillanatban jobban szerettem őt, mint addig bármikor. Méltóságomon alulinak éreztem azonban, hogy visszaforduljak, megöleljem Zsókát és ezeket el is mondjam neki, ráadásul szükségképpen szakítanom kellett volna Lizával, akivel viszont egyelőre sokkal szorosabb volt az érzelmi kapcsolatom, semminthogy ezt meg lehessen tenni.       

Megérkezett a vonat, fölszálltam rá és eldöcögtem Kiskirályházára. Elsétáltam szépen a kocsmába, útközben találkoztam néhány derék emberrel, kik az egészségi állapotom mibenlétét firtatták.       

— Hogysmint Gyulafi úr? Elég szarul néz ki az ábrázatja — ecsetelték szakértő szemrevételezés után. — Tán bizony mostanában hányt éppen?  

Megnyugtattam az aggódó polgárokat, hogy mindössze vérbajom van, amitől hamarosan el fogom hajítani a kanalat, mire mindenki megnyugodott, én pedig beléptem a kocsmaajtón. Harsányan köszöntem mindenkinek, elhangzottak az ilyenkor elhangzani köteles marhaságok, mindenkit megnyugtattam, hogy nem oszlott fel a hivatal, csak én beteg vagyok egy kicsit és a kocsma sajátos törvényei szerint senki meg nem kérdezte, hogy akkor mi a fenét keresek a kocsmában. Ott voltam, de beteg voltam és kész, ennyi elég volt. Odafordultam Lajcsihoz. 

— Egykomám, nem láttad Lizát? — kérdeztem két korty sör között.   

— Nem, Zoltán úr. Ma még nem volt nálunk, az biztos.        

Rossz érzésem támadt, ezért gyorsan megittam a sörömet és sietve elindultam Liza faluvégi tanyája felé. Amikor beléptem az ajtón, egy picinyke szégyenérzet futott át rajtam, amiért rosszat sejtettem Lizáról. Ő ugyanis ott ült a konyhában, még pizsamában és köntösben, láthatóan nem ivott egy kortyot sem, viszont aggódva várt engem. Ahogy beléptem fölállt, bátortalanul átölelt és azt kérdezte:   

— Kérsz egy kis vodkát, Zoltánka?  

Bólintottam, hogy igen, közben élénk figyelemmel szemléltem a szemközti falon egy mészkukac okozta puklit.   

— Otthagytam Zsókát — mondtam rekedten.    

Liza kezében megremegett az üveg. 

— Azt hiszem, én is iszom egy kicsit — mondta inkább csak magának, hozott még egy poharat s mindkettőt teletöltötte. — Jól meggondoltad te ezt? — kérdezte halkan.   

— Nem volt mit meggondolni. Illetve volt, de annak a kimenetele egy percig nem volt kétséges előttem. Tulajdonképpen nem is meggondolni kellett a dolgokat, hanem mérlegelni, aztán dönteni. Én így döntöttem. Így akartuk, nem?     

Liza könnyes szemmel nézett rám. Tekintetéből tudtam, hogy tisztában van mindazzal, amit átéltem és tudtam, hogy boldog. Bizonyos értelemben én is az voltam. Itt voltam Lizánál, akit szeretek, és aki szeret, e pillanatban más nemigen érdekelt.

— Most pedig kapsz egy igazi, szerető csókot tőlem — fogtam át Liza vállát, gyöngéden megcsókoltam, ajkammal simogatva a nő ajkát, kezemmel pedig lágyan, puhán szorítottam a kezét. Liza megremegett, szívdobogása erősödött, légzése szaporábbá vált. A kezem tétován elindult, Liza testét simogattam, először a köntöst fejtettem le Liza válláról, majd a pizsamakabátot. Már a számmal simogattam két gyönyörű mellét, Liza zihált, kezeivel engem hámozott ki a ruháimból, én pedig egyre lejjebb csúsztam, nyelvemmel játszadozni kezdtem Liza legtitkosabb testrészén, és amikor Lizából kiszakadt a gyönyör, egy percig nyugtatóan simogattam, majd lassan beléhatoltam. A ritmus fokozódott, mint a szirtaki üteme, a végén valóság és képzelet, érzés és érzékelés, ég és föld összeolvadt, nem volt realitás, csak csoda volt, csak két ember és egy lélek. 

Hosszú percek teltek el, míg újra magunkhoz tértünk. Egymást átölelve feküdtünk az ágyon, kezünk szinte önkéntelenül cirógatta a másik testét. Minden másodpercét ki akartuk élvezni az együttlétnek, élveztük, hogy egymás testét érezzük ujjainkon keresztül, testünkön keresztül, minden zsigereinkben.       

— Rá kéne gyújtani — súgtam vágyakozva.

— Ki ne mondd mégegyszer! — simogatott meg Liza.           

— Kéne egy kis vodkát inni — áhítoztam újra.        

— Ki ne mondd mégegyszer! — kuncogott Liza, de lassan fészkelődni kezdett. — Lehet, hogy egy kis vodka tényleg jót tenne — mosolygott. — De ki keljen fel érte?         

— Te, természetesen — vigyorogtam. Te vagy a fiatalabb és különben is úgy szól a világ rendje, hogy az asszon kiszógájja az embört, főképpen ha ollant kő tenni, amit az asszon is egen kéván.            

— Nálad nagyobb disznó kevés van a föld hátán — zsörtölődött Liza, miközben felkelt az ágyból és könnyű léptekkel a vodka keresésére indult. Gyönyörködve néztem a testét. Keskeny derék, arányosan széles csípő, körte alakú fenék, telt mellek. Ezzel a nővel együtt lenni kész újjászületés.         

— Gyönyörű vagy.       

— Köszönöm.                    

— Majd vigyázok rád, hogy ilyen maradj.               

— Nagyon rendes tőled. De még néhány ilyen délelőtt és megnézhetem magam.       

— Az ilyen délelőttök csak még szebbé tesznek. Gyere vissza mellém, mert nem állok jót magamért.      

— Csak lassan a testtel, pupák úr. Messze még az éjjel — intett óvatosságra Liza, de hirtelen elment a hangja és olyan köhögés kapta el, amilyet még az életemben nem tapasztaltam senkinél. Teste görcsbe rándult, nem kapott levegőt, fuldoklott, azt hittem, ott menten befejezi az életét. Fölugrottam az ágyból, átöleltem, de teljesen tehetetlen voltam, fogalmam sem volt hirtelen, mi a fenét csináljak. Lassan elcsitult a roham, Liza kimerülten rogyott le az ágyra, rámnézett és mosolyogni próbált.          

— Most már… megmaradok még… egy darabig… — suttogta.    

— Csitt! — vágtam közbe szinte kiabálva. — Ne erőlködj most, ne beszélj semmit. Pihenj egy keveset, illetve amennyi jólesik. Hozzak vizet?        

— Inkább egy … kis vodkát …                  

— Majd minyá’ adok én neked valamit vodka helyett. Meg vagy te őrülve?         

— Pedig … az jót tesz,…azt szoktam … ilyenkor… — zihálta Liza.     

Addig kérlelt, amíg nem öntöttem neki egy amolyan igazi emberes adagot. Remegő kézzel vette át a poharat, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Nagyot sóhajtott és végigfeküdt az ágyon hanyatt. Annál sokkal jobban meg voltam ijedve, minthogy elkalandozzanak a gondolataim. Betakartam és aggódva figyeltem hirtelen meggyötört arcát. Eszembe jutott, hogy már a kocsmában is és az irodámban is hallottam ezt a köhögést, csak soha nem ekkora erővel és talán ezért föl sem tűnt. Nem afféle megszokott, dohányosokra és piásokra jellemző egyszerű köhécselés volt ez, a különbség akkora volt, mint ide Lacháza. Csak néztem és nagyon féltettem őt.     

— Tudsz beszélni vagy fáraszt, ha kérdezlek?  

— Kérdezzél Zoltánka. Már sokkal jobban vagyok — súgta alig hallhatóan.

— Mióta ijesztgeted az embereket ezzel a szörnyű krehácsolásoddal?       

— Csak ritkán jön elő… és akkor sem ilyen erősen… — mondta Liza alig hallhatóan.   

— Nem azt kérdeztem, hogy mikor jön elő — válaszoltam kicsit ingerülten —, és nem azt, hogy milyen intenzitással. Arra vagyok kíváncsi, hogy mióta tart ez az idétlen szokásod.    

— Hát, úgy nagyjából fél éve.      

— Orvos mit mondott?   

— Izé, hát… nem mondott semmit.     

— Voltál te egyáltalán orvosnál? — fogtam gyanút hirtelen.         

— Minek lettem volna és általában milyen orvoshoz mentem volna? — ült fel az ágyban Liza. — Ha elmentem volna itt a faluban az orvoshoz, az úgyis azt mondta volna, hogy abba kell hagyni a cigarettát, és nem kellett volna annyit álkoholizálni kedves Alízka, akkor most nem lenne itt, kedves Alízka. Kérem a következőt, jónapot Alízka. Ezért kellett volna elmenjek doktor Telebes doktor úrhoz? Le se szarta volna a fejemet, azt mondta volna, semmire való alkoholista, nem foglalkozunk vele. Adj egy cigarettát.        

— Az hiányzik neked most éppen a legjobban — morogtam egy sort, de azért meggyújtottam neki egyet. — Más orvos is létezik a világon…          

— Az lehet Zoltánka, csakhogy én nem ismerek közülük egyet sem, ami még nem lenne baj, csak ha elmegyek valaki idegenhez, mondjuk szakorvoshoz, az rögtön kéri a háziorvos beutalóját, ami nekem az említett oknál fogva nincs. A szabad orvosválasztás falun, ahol csak egyetlen orvos van, és azt is csak a pénz meg a kefélés érdekli, másképpen működik, mint a nagyvárosban, Telebes doktor esetében pedig sehogy sem. Hol a vodka?        

— Hm. Ebben van valami igazság. Mármint a szabad orvosválasztásban, nem a vodkában — bölcselkedtem — Mellesleg ha szóltál volna nekem, mint jótevődnek, kerítettem volna egy dokit, aki szintén szeret kefélni, de nem az a lényeg, mert azt én is szeretek, hanem gyógyítani is tud. Beszéljek vele, akarod?         

— Vodka után megmondom — Liza már mosolygott. — Ismered az ürgét?     

Töltöttem mindkettőnknek és rágyújtottam.   

— Persze hogy ismerem. Együtt jártunk iskolába nyolc évig. Kiváló belgyógyász az ipse — kortyoltam ki az italt a poharamból. Liza követte a példámat.   

— Honnan veszed, hogy nekem pont belgyógyász kell? — érdeklődött.   

— Onnan, hogy nem látási és hallási zavaraid vannak és az elméd is épnek volt nevezhető, igaz, hogy csak az elmúlt percig, azóta nem kontrollálható… mit keresel, kisszívem…, neked vigyáznod kell magadra…, ott most nincs semmi neked való… lehet, hogy már meggyógyultál?

Liza keze azonban feltartóztathatatlanul matatott a testemen, másodpercek múlva már én is elfelejtettem orvost, köhögést, külvilágot és csak szerettük egymást úgy, mintha soha nem akarnánk abbahagyni.        

 

*

 

Az éjszaka során még egyszer elkapta Lizát egy hasonló köhögési roham, mint amilyen pár órával azelőtt előfordult. Ekkor elhatároztam, hogy bármi is lesz, a legelső adandó alkalommal felhívom Gaál doktor barátomat és bejelentem Lizát sürgősen egy vizsgálatra. Reggel lezuhanyoztam, felvettem a tegnapi ruhámat és ekkor eszembe villant, hogy ez így nem állapot, váltás gatyát meg inget legalább hoznom kell otthonról, meg egy csomó mást is, csak azt nem tudtam, mikor menjek értük. Zsókával sem merszem nem volt találkozni, sem pedig elég vastag bőrt nem éreztem a pofámon ahhoz, hogy a világ legtermészetesebb módján hazalibegjek azzal, hogy helló, gyüttem a cuccomért. Másik nadrág sem ártana, venni erre a lehetetlen alakomra készen nem lehetett, a konfekcióipar legfeljebb nadrágtartót, magyarul hózentróglit tudott rám csinálni, de azt is át kellett igazítani rám a vásárlás helyszínén. Miután ruházatom egyes darabjainak elhozatalára vonatkozólag semmiféle ügyes dolog nem jutott eszembe, úgy döntöttem, hogy a fene ott egye meg, majd lesz valahogy, vannak most fontosabb dolgok is, mint az én gatyám. Sürgősen telefonálnom kellett egyrészt a jegyző uramnak, hogy betegállományom várhatólag egy hétig tart, de azalatt felépülök, mint az Empire State Building. Vagy mint a népgazdaság. A jegyző hitte is meg nem is, de tudomásul vette és ez volt a lényeg. Most már csak orvoshoz kellene menjek… Második telefonom Gaál doktor barátomnak szólt, csak az aggasztott, hogy Szervós Janó már ott toporgott a telefonfülke előtt, mint akinek sürgősen pisilni kell. Szervós Janó attól kapta gyönyörű szép nevét, hogy élete eddigi mindhárom autóját igen könnyedén belekormányozta az útmenti árokba, természetesen enyhén alkoholos befolyásoltság alatt. Azért nem többet, mert a negyedikre még nem gyűlt össze a pénze. A helyébe én nem is spóroltam volna rá, de hát ez nem az én dolgom. Kiintegettem neki, hogy nyugi, mindjárt végzek.  

— Kórház, tessék, jónapot — jelentkezett egy reszelős hang a túloldalról. 

— Gaál doktor urat keresem, jónapot.       

— Milyen ügyben? — fontoskodott a reszelő.

— Maga Gaál doktor? — érdeklődtem naiv kedvességgel.     

— Nem, nem én…                 

— Nahát akkor kapcsolja nekem az említett urat, legyen szíves — szakítottam félbe —, mert ha magának is elmondhatnám, nem keresném a Gaál doktort. Tud követni?         

Nem volt több kérdés, nyolc másodperccel később Gaál Olivér doktor ordított a telefonba.  

— Szevasz Zoltánka! Ülsz-e még a tevén, te vén szextehén?! Háá-hááá, jó, mi? — üvöltötte bele a kagylóba legújabb rigmusát a tőle megszokott diszkréciójával.

— Hát komám, te pontosan olyan lökött vagy, mint amilyennek megjósoltunk anno ki tudja már mikor. Na de így szép a világ —  hoztam tudomására kritikámat önkéntelenül is suttogva, elég, ha Szervós Janó azt hallja, amit ez a hólyag ordibál.

— Így van komám, így van. Mi kéne, ha vóna?

Megbeszéltük a jövő hét hétfőt, vár minket szeretettel és az én táppénzemet is megoldja. Szervós Janó közben meggyőződhetett arról, hogy nem vagyok normális, időnként ugyanis percekig csak röhögtem Gaál hülyeségein, ő meg az enyémeken, így hát egészen jól elvoltunk, csak a telefonkártyámon lévő összeg csappant meg jelentősen.   

A jól végzett munka vegyes örömével indultam vissza Lizához. Nem akartam sokáig egyedül hagyni, mert nem voltam nyugodt egy szikrát sem a köhögéseit illetően. Rossz sejtéseim voltak, régebben ismertem néhány embert hasonló tünetekkel, ma mindegyiknek szépen gondozza valaki a sírját… Elhessegettem az eszement gondolataimat magamtól, Liza házához érve be akartam nyitni az ajtón, csakhogy az zárva volt. Miután nekem nem volt kulcsom még a házhoz, sarkon fordultam és elindultam a kocsmába, biztos, ami biztos alapon. Csak attól féltem, hogy Liza egyedül elkezdett inni, mert nem hittem, hogy pillanatnyilag ez lenne a legjobb orvosság részére. Azt is tudtam azonban, hogy valamennyi alkoholra szüksége van a szervezetének, egyik napról a másikra nem lehet csak úgy abbahagyni. Mire ezt végiggondoltam, be is léptem a kocsmaajtón.     

— Adjék az Isten szép jó napot mindenkinek! — köszöntem illő harsánysággal. Jóformán körülnéznem sem kellett nagyon, Lizát a megszokott asztalnál láttam felém inteni és egy üvegecske ásványvizet iszogatott. Odamentem hozzá és nem törődve a kocsma ámuló közönségével, megcsókoltam.  

— Te tényleg beteg vagy — állapítottam meg a vizespalackra nézve. — Igaz?         

— Nem igaz, Zoltánka — nevetett Liza. — Csak gondoltam, megvárlak téged, hogy mit intéztél. De már ihatnánk valamit…      

— Jó, akkor mindjárt elmondom, mit intéztem, csak előbb hozok valamit a porzó gyomor ellen.

Még mindig nem tűnt fel, hogy az ivó örökbecsű népessége igen gyanúsan méreget engem, se jó, se rossz szavuk sem volt hozzám, csak lesújtó pillantásokkal illették egyébként jókedvűnek látszani akaró énemet. Ha egy picit figyeltem volna, észrevehettem volna, de pillanatnyilag szomjasabb voltam annál, minthogy ilyenekkel foglalkozzam.   

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest