INKVIZÍTOR: [elveszi az írást Cauchon-tól]: Ezennel megszabadulsz a kiközösítés veszélyét?l, ami fenyegetett. [Ledobja a papírt az asztalra].
JOHANNA: Köszönöm.
INKVIZÍTOR: De amiért igen merészen vétkeztél Isten és a Szent Egyház ellen, és mivel magányos elmélkedés során megbánhatod b?neidet, és ily módon megmenthetünk a kísértést?l is, hogy visszatérj hozzájuk, mi lelked megmentéséért és azért, hogy a b?nbánat kitörölje b?neidet és végül téged minden hibád nélkül a kegyelem trónjához vezessen, arra ítélünk, hogy földi életed utolsó napjáig a bánat kenyerét egyed és a szenvedés vizét igyad örökös rabságban.
JOHANNA [megrökönyödve és rettent? mérgesen feláll]: Örökös rabságban! Hát nem engednek szabadon?
LADVENU: [enyhe megütközéssel]: Szabadon engedni, gyermekem, ilyen b?nösen? Mit képzelsz?
JOHANNA: Adjátok ide azt az írást! [ Az asztalhoz rohan, felkapja a papírt; és darabokra tépi ] Gyújtsátok meg a tüzet: azt hiszitek, annyira félek t?le, mint egy patkánylyukban töltött élett?l ? A hangok igazat mondtak.
LADVENU: Johanna! Johanna!
JOHANNA: Igen: megmondták nekem, hogy ti bolondok vagytok [a szavak nagy felháborodást keltenek], és hogy ne hallgassak szép szavatokra, s ne reménykedjek jóságotokban. Az életet ígértétek nekem, de hazudtatok [felháborodott kiáltások]. Azt hiszitek az élet nem más, mint hogy nem vagyunk halottak. Nem a kenyér és a víz miatt aggódom: kenyéren is tudok élni: kértem valaha is többet ennél? Nem nélkülözöm, ha vizet kell innom, ha a víz tiszta. A kenyér nem a bánat kenyere és a víz nem a szenvedés vize. De hogy elzárjatok az ég világosságától, a mez?kt?l és a virágoktól; hogy lábamat úgy megláncoljátok, hogy már soha többé ne lovagolhassak a katonákkal, és ne mászhassam a dombokat; hogy arra kényszerítsetek, hogy piszkos, szennyes, sötét leveg?t lélegezzek, és távol tartsatok mindent?l, ami Isten szeretetéhez visszavezet, amikor gonoszságotok és butaságotok arra kísértenek, hogy gy?löljem Ã??t: mindez rosszabb, mint a bibliai kemence, amit hétszer f?töttek be. Meglennék a lovam nélkül; szoknyában is tudnék járni; elviselném, ha a zászlók és a trombiták és a lovagok és a katonák elmennének és otthagynának, mint ahogy a többi n?t is, ha hallhatnám a fák között a szél zúgását, a napfényben fürd? pacsirtákat, a kis bárányokat, amint a friss fagyban bégetnek, és az áldott, szent templomi harangokat, amik az angyali hangokat küldik hozzám, amelyek a széllel szállnak. De ezek nélkül nem tudok élni; és miután ti ezeket el akarjátok venni t?lem, vagy bármely más embert?l, tudom, hogy a ti tanácsadótok az ördög, s az enyém az Isten.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: Vogl Anikó
