Lukács Mária : Kép vagy kép

– n mit szól ehhez a képhez? n ért hozzáââ?¬Â¦A kis Zolikát festettük le egy m?vésszel, – mondta Zsuzsa, a vendéglátóm –

Én meg nézem a Zolika arcmását, és azon gondolkodom, mit is válaszoljak? A festménynek nevezett kép valóban olajjal van megfestve, de semmi köze a m?vészethez. Az éles árnyékok, a pontosan meghúzott vonalak, az er?sen kidolgozott részletek elárulták, hogy fotó másolata. De tudva, hogy barátaim mennyire örülnek ennek a kontár munkának, nem volt szívem elrontani örömüket.

 

– Valóban szép- jegyeztem meg kurtán, többet még udvariasságból sem tudtam mondani. A szül?k boldogan hozták az albumot, hogy a fotót is megmutassák. Mosolyogva nézegettük a Zolikáról készült képet.

A kis lurkó kedves alakja, bájos arcocskája mennyivel él?bb volt, mint a festménynek nevezett képen.

Barátaim, ezután meghívtak a Nemzeti Galériába. Mivel ritkán tudnak elmenni, érthet? örömmel rótták a termeket, meg-megállva a nagyobb képeknél. Zsuzsának az élénk színek tetszettek, férjének – Zoltánnak – inkább a sokalakos képek. Megfigyeltem, hogy a kisalakú és szolid képek mellett rendre elmennek.

Szépen elsétáltak Székely Bertalan kisfiú-képe mellett is, pedig ez a kép érte meg, hogy eljöttünk a galériába.

Visszahívtam ?ket.

– Mit szóltok ehhez a képhez?

Tanácstalanul álltak el?tte.

– Szép – mondta bizonytalanul Zsuzsa. Kérd?n rám nézett, és újra a képre. És mi tetszik rajta? – faggattam.

– Hát… édes gyerek, lekváros kenyér ez, vagy mi van a kezében?

– Vajas kenyér. De miért tetszik? Szépek a színei?

– Hát, nem mondhatnám. Csupa szürke az egész.

Helyben voltunk. Az árnyalatok beszédes finomságai iránt nincs érzéke, csak az élénkvörös, a narancs, a tüzes sárga és a csillogó kék szín jelenti a szépet.

Kértem barátaimat, hogy most felejtsék el az eddig nézett képeket, és csak ezt a képet nézzék, had hasson rájuk. Képzeljék el, milyen lehetett a régmúlt gyermekek élete. A dús hajú gyermek maga elé néz, nem a szemünkbe, hanem valahová mellénk. Ha rátekintünk, arra a csodálkozó szemekre, amelyek olyan beszédesek. Ezután a kis orrán át a kedves szájára vet?dött a pillantásunk, és újra csak vissza a szeméhez.

A tekintetünk sétája nem véletlen, a m?vész akarta, hogy a gyermek szemére pillantsunk.

Hogyan?

Sötétre festette a hátteret, árnyékban hagyta a hajat, csak a homlok felett simította sz?késre egy kis fénnyel. Az arcot viszont, ezt a gömbölyded gyermekarcot telehintette fénnyel: kiemelte, felhívta rá a figyelmet. Ez a kép legnyugodtabb foltja. Benne a fekete szembogár * a lélek tükre – és a kissé durcás ajak kapja a leger?sebb hangsúlyt.

A többi nem fontos?

Dehogynem. Csakhogy alá van rendelve az arcnak.

A fodros ingecske úgy keretezi az arcot, mint ékszert az aranyfoglalat. Csak még jobban kiemelve annak formáját. A nadrág szürkéje már nem fontos. Össze is olvad a háttér színével, nem járul hozzá a gyermek jellemzéséhez.

Annál inkább a keze. A vajas kenyeret tartó jobb kéz, még inkább a vajban turkáló tömzsi ujjak elárulják, hogy uzsonnát majszoló fiúcska, kit egy pillanatra megállított valami – egy hang, vagy látnivaló.

A kisfiú biztos nem állt órákig a m?vész el?tt, izgett, mozgott. Arcvonását, szeme pillantását, biztos napokon át figyelte beszéd, játék és evés közben, hogy alaposan megismerve gyermeki lényének lényegét, beles?rítse egy komoly pillantású arcba. Életet vitt a komoly pillantásba.

Mindebb?l mit sem látunk Zolikáról készült „festményen”. Leger?sebb színfolttal a lényegtelen nadrágtartót festette meg, az arcra er?s árnyékokat rakott, mert így látta a fotón is, melyr?l lemásolta. A gép lélektelen lencséjén keresztül látta és adta vissza az arcot.

Ha megértették Székely Bertalan m?vének szépségét, rádöbbennek, milyen messze van az ? otthoni „festményük” az igazi m?vészett?l. Itt megtanulhatták, hogy a képet soká és teljes lélekkel, gondolkozva kell nézni, ahhoz, hogy igazában megértsük, meglássuk a szépet, és gyönyörködni tudjunk benne. Olyannyira, hogy a következ? képt?l már alig tudtam elcsalni, a „színtelen” festményt?l.

 

Nem kell különösebb szaktudás az igazi m?vészet élvezéséhez. A jó képnek varázsereje van, magához láncolja a néz?t – csak hagyni kell, hadd hasson ránk. A fogékonyság minden emberben megvan, csak ápolni kell azt, a jó alkotások elmélyedt nézésével. Futó pillantásra nem tárul ki szemünk el?tt. Lassan bontja ki a szerény küls?be burkolt gazdagságát, de megéri a türelmet, élménnyel ajándékozza meg a látogatót.

A látogatás után hosszú sétát tettünk a városban, és sokáig beszélgettünk a m?vészetr?l, m?vészekr?l. Persze Székely Bertalan életér?l is.

Az biztos, aki közel kerül az igazi m?vészethez, soha többé nem elégszik meg a mázolmányokkal.

 

 

Szfvár: 2008-03-12.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Lukács Mária
Szerző Lukács Mária 14 Írás
Festek,rajzolok,amit elkészítek,azt megpróbálom szavakkal is elmondani.Mindenevő vagyok,ami szép és jó minden érdekel,azt szeretném tovább adni másoknak is.