A lehetőségen felbuzdulva arra gondoltam, hogy a Hírek rovatban megosztanék veletek néhányat az azóta már csődbe ment Esti Hírlap kultúra rovatában szereplő, általam készített interjúk, riportok, esszék közül – olyanokat, amelyek érdeklődésetekre tarthatnak számot. Legközelebb Dr. Szűts László nyelvészprofesszorral olvashattok egy riportot a magyar szlengek és szubkultúrák kapcsolatáról.
A fényesnek látszó huszonegyedik század
A Blaha Lujza térre beszélünk meg találkozót. Háromra. Két óra ötven perckor már kényelmetlenül érzem magam, mivel sikerült egy olyan helyszínt és időpontot kiválasztom, amikor a téren éppen Laci konyha működik, és így percenkét két cigivel, és ötpercenként egy mobiltelefonnal rövidítenek meg. Felhívom. Hova menjünk? Legyen a Szimpla. Ennyit a kávéházi újságírásról. Rögtön ideér, hiszen az Erkel színháznál lakik. Szabadkozik, pedig nem is késett: a gyerekeknek főzött, és elvesztette az időérzékét a felszálló illatos gőzökben. Leülünk. Ő egy pohár, én egy korsó sört rendelek.
Solténszky Tiborral, a Rádiószínház vezetőjével és a színházi társaság vezetőségi tagjával, a Színházi Dramaturgok céhének elnökhelyettesével beszélgetek.
Van-e mai magyar dráma? Ha igen, akkor mennyiben inkább aktuális – napi, politikai, vagy közéleti – mondanivalót hordoz, illetve mennyire célja az örökérvényűség?
Létezik Kortárs Magyar Színház. Húsz évvel ezelőtt még korántsem volt biztos, hogy ez megszülethet – egy olyan rendszerben éltünk, ahol ugyan lehetett nagyon izgalmas formai kísérleteket létrehozni, lehetséges volt a nézővel való kommunikáció szinte bármilyen témáról, de egy dolog hiányzott: olyan kortárs magyar dráma, ami kérdéseket tett volna fel. A hatvanas-hetvenes évek írógenerációja – Csurkáék, vagy az ő farvizükön Bereményiék – ezt megkísérelte, de a próbálkozás ekkor még kudarcra volt ítélve. A magyar színház így leszokott arról, hogy magyar darabokat játsszon, hogy inspirációt keressen az irodalomban, és ezért nem lehettünk biztosak abban, hogy a rendszerváltás után létrejöhet-e a kortárs magyar színház.
És beköszöntött a fényes huszonegyedik század. Ha most körülnézünk, azt látjuk, hogy a budapesti színházakban több helyen játszanak Spirót, mint Shakespeare-t. Azt kell mondanunk, hogy hoppá, itt valami mégis csak működésbe lépett. És Hamvaival kezdve sorolhatnám azon fiatal, vagy kevésbé fiatal szerzők neveit, akiket szívesen tűznek műsorukra a színházak kistérben, vagy ritkább esetben akár nagytérben is. A mai színház keresi azt, hogy honnan induljon el mondanivalója. A színház persze a színészről szól, és a rendező dönti el, hogy ‘mi hogyan szóljon’, de a ‘kortárs gondolat’ véleményem szerint mára ismét a kortárs irodalomból ered. Hogy ez milyen mértékben politikus, azt majd utólag eldöntik. Ötven év távlatából talán már láthatjuk majd, hogy mely darabokban jelent meg a valóban kortárs problematika, és hogy a mű mennyire volt politikai vagy szociologikus jellegű.
Spiró György például, akire Shakespeare-t cserélték le, szeret igen direkten politizálni. Ugyanez Térey Jánosról már nem mondható el – az ő darabjait most épp a Radnóti színházban, és a Kréta-kör különleges, szikla-kerti, Mundruczós előadásában tekinthetjük meg.
Mely mai magyar drámák válhatnak később klasszikusokká?
Spiró György például biztosan ilyen. Azt nem tudjuk még, hogy melyik darabja fog szerepelni az érettségi követelményekben, vagy az éppen aktuális kerettantervben, de valamelyik műve biztosan. Ha múlandó anyagi világunkban létezik olyan, hogy örökkévalóság, akkor azt csakis az egyrészt jól megírt, másrészt a korról szóló, de a mában nem tocsogó művek érhetik el. Azok az alkotások, amik megfogalmaznak valami olyan általánosat, ami holnap is érvényes és érdekes marad. Ennek egyik kulcsa a jólszerkesztettség. Ha egy darab olyan módon van jól megírva, hogy nem hagyja homályban azt, amiről szólni akar, akkor azt holnap is elő lehet venni, vagy ha holnap nem lesz aktuális, akkor holnapután. Az, ami Spiró életművéből évtizedek óta fel-felbukkan, az Imposztor. Épp arról, amiről azt hittük, hogy a leginkább korhoz, sőt személyhez kötött – hiszen Spiró Major Tamás jutalomjátékának írta meg az X-ek egyik epizódjából -, kiderült, hogy egy igen jól megtalált forma volt, hiszen politikai vagy művészeti tematikája is aktuálissá válhat bármely történelmi pillanatban, attól függően, hogy hova helyezzük a hangsúlyokat. Ha akarom, csak arról szól, hogy a híres fővárosi vendégművész mihez kezd egy vidéki színházban, ha akarom, akkor meg a diktatórikus hatalom elleni lázadás nagyon ravasz formájáról. És épp ettől a kettős olvashatóságtól vehető elő bármikor. A Koccanás című zeitstück ugyanakkor a közelmúlt nagyon nagy sikere, de mégsem biztos, hogy harminc év múlva is az lesz – nem látom benne ezt a fajta dupla fenekűséget, amivel az örökkévalóságba válthatna jegyet. De a jelenben minden nagyon ködös, és csak utólag tisztulhat ki a kép, ha az ember hajlandó hátrafordulni. Véleményem szerint Hamvai darabjait sokszor és sokan fogják még elővenni a jövőben, ahogy Térey Niebelung lakóparkja is ilyen.
A Niebelung lakópark például mennyire játszható darab?
Teljes mértékben. Az irodalmi vállalkozás őrültségéhez mérten bolond színházi vállalkozóra van szükség, aki azt mondja: „Akkor most mozgassuk meg a világot! Nézzük csak meg a fonákjukról azokat a kulturális toposzokat, amik az elmúlt kétszáz évünket meghatározták.”
Az örökkévalósághoz visszatérve: nem biztos, hogy az a szándék, hogy az utókornak írok, fog eredményezni olyan darabot, amit az utókor is értékelni fog. Lehet, hogy épp egy pillanatnyi megrendelés – és lehet ez születésnapi, egy március tizenötödikei vagy egy október huszonharmadikai alkalom – hoz elő egy olyan struktúrát, gondolatot, ami aztán maradandóvá válhat.
Mi a véleményed a színházak helyzetéről? Állandóan azt halljuk, hogy a tv, mozi, videó tönkreteszi őket. Közben én azt látom, hogy a nagyobb előadásokra már hetekkel korábban sem lehet jegyet kapni.
A magyar színházi élet két szeletre osztható. Egészen eltérő a pesti és a vidéki színházak helyzete. Budapesten bármelyik színház bármelyik pillanatban dönthet úgy, hogy lecseréli a közönségét, mert más műsorpolitikát kíván folytatni – aki eddig klasszikusokat kínált, dönthet a kortárs mellett és fordítva. Aki eddig szórakoztató darabokat tűzött műsorra, most átállhat a karcosabbak mellé. Bármikor. Mert ebből a kétmillió emberből és a közvetlen hatvan-nyolcvan kilométeres hatósugáron belül eső újabb egymillióból mindig lesz néző rá, ha a nézőhöz eljut az információ, hogy most kedvére valót láthat.
A vidéki színházakat, a megyeszékhelyek színházait azonban keményen sújtja az a mediális válság, amit említettél: a televízió és az internet. Egyébként a mozik is ‘sírnak’, sorra szűnnek meg – a mozi már nem konkurencia.
A minket körülvevő kulturálisnak látszó javak kimeríthetetlen gazdagsága valóban eltereli az emberek egy részét a színháztól. De éppen azért, mert ezek a hangzatos javak általában gépi közvetítéssel érkeznek hozzánk, érzi sok ember szükségét annak, hogy valami élőben, közvetlenben, testközeliben, nem-megismételhetőben legyen része. Ez a színházak malmára hajtja a vizet. A jajgatás tehát, amit a magyar színházak hallatnak, igazából nem amiatt van, hogy a nézők inkább tévéznek, mint színházba járnak. Az emberek jönnének színházba, ha a mai jövedelmi viszonyok között megengedhetnék maguknak. Azért sírunk, mert a korábbi színházfinanszírozási rendszer megszűnt, tehát a színházak kénytelenek egyre drágábban adni a jegyeiket, és ez szoktatja le a nézőket a színházba járásról.
Tehát a színházigazgatóknak egy személyben menedzserekké is kell válniuk, ha működtetni akarnak egy színházat.
Ha szerencsés, akkor egy tehetséges művésznek van egy menedzser-barátja, vagy egy jó menedzsernek egy tehetséges színház-rendező barátja, és akkor párban vezetnek színházat. Az a baj, hogy sem olyan főrendező-jelöltek nem tülekednek a mai magyar színházi életben, akik valamiféle művészi karaktert tudnának adni a színházaknak, sem pedig nagyon tehetséges menedzser-jelöltek, akik a színházat ki tudnák rántani a gazdasági mocsárból. Készülőben van egy előadó-művészeti törvény, ami eredetileg színházi törvénynek indult volna: a jelenlegi kormány-koalíció úgy döntött, hogy ebben a kormányzati periódusban kicsit megpróbálja rendbe szedni a magyar színházi élet, az állami fenntartású zenekarok, táncegyüttesek, balettek, operák állami finanszírozásának kérdését a nemrég született filmtörvényből kiindulva, amely megnyitotta a csatornákat arra, hogy ne csak a központi költségvetésből folyhassék pénz a filmiparba – és valóban mára a tíz évvel ezelőttinek három-négyszerese áramlik a filmiparba, ahogy ez látható is a legyártott magyar filmek számán. Ennek reményében készül ez a bizonyos törvény – a magyar társadalomban igenis vannak emberek, szervezetek, akik szívesen fektetik a pénzüket a kultúrába. Aztán majd meglátjuk, hogy ez megvalósul-e. Ez egy jóval szélesebb problémakör – ha már az állami finanszírozású művészegyüttesek szféráját rendbe rakták, akkor még mindig van egy elég tágas mezsgye, ahol foglalkozni kellene a kultúrafinanszírozás kérdésével. Mert nem csak hivatásos, hanem nagyon magas színvonalon dolgozó nem-hivatásos együttesek is léteznek, akik ugyanúgy igényt tartanak szponzorokra. Ezek közül is sokan méltán képviselhetnék a magyar színházi életet a földgolyó bármely pontján. Tehát a kultúrafinanszírozás egészéről kellene beszélni, nem csak az állami fenntartású színházakról és előadó-művészeti szervezetekről.
Milyen a modern dráma? Miben más, mint egy klasszikus dráma? Hangsúlyosabbak-e pl. a látványelemek?
Egy jó kortárs dráma nem törődik azzal, hogy hogyan fog kinézni a színpadon. Samuel Beckett az ötvenes években nagyon iniciózusan írta le azt, hogy Hans mikor merre megy a színpadon, mit csinál, mikor pödri meg a bajuszát, vagy veszi le a kalapját. Az efféle szerzői vizió máig komoly kihívás rendezőnek, színésznek egyaránt. A jó kortárs színpadi szöveg azon túl, hogy minőségi, szigorú, jól szerkesztett, tág mezőt hagy a rendezőnek arra nézve, hogy abból sokféle színházat csinálhasson – legyen ez akár egy látványban szegény, vagy gazdag színház. A mai dramaturgia annyiban különbözik az ötven évvel ezelőtti háború utáni modern dramaturgiától, hogy arra épít, hogy a mai embert magzat korától a nap huszonnégy órájában dramatikus, vagy dramatikusnak látszó műfajok veszik körül, a rádióreklámtól kezdve a televiziós szappanokon és a tv-drámákon át a mozifilmekig, tehát a mai ember hozzá kellene szokva ahhoz, hogy komplexitásában lássa a dolgokat a kép és szöveg együttesének befogadásakor. A mai drámaíró tudja, hogy a néző a színház által létrehozott kép kontextusában fogja felfogni a látottakat. Tehát a szerző rábízza a színházra, hogy a szövegéhez teremtse meg a helyzetet – nem vacakol azzal, hogy minden szerzői instrukciót lejegyezzen – ez megoldhatatlan lenne. Persze számol a színház fizikai valóságával, gondol arra, hogy színész hány lépéssel megy le a színpadról, vagy jön be a függöny mögül – ez perdöntő lehet abban, hogy egy előadás ritmusa élővé válhat-e. A mai drámák többsége, ha egy nagy jéghegyhez akarom hasonlítani az előadásokat, a víz fölötti csúcs. A dialógus. A víz alatti részét pedig, hogy a csúcsok hogyan helyezkednek el a nagy óceánban, a szerző rábízza az alkotókra, színészekre és rendezőkre. A modern korszaknak van még egy következménye: nem lehet olyan hosszan bíbelődni, mint lehetett még talán a huszadik század utolsó harminc-negyven évében is. Az emberek türelmetlenebbek. És ehhez a kapkodáshoz szoktak a hollywood-i mozikra építő dramaturgiák révén is. Hogy az első pillanatban meg kell ragadni a néző figyelmét. Ha egy előadás nem kezd valami nagyon ütős dologgal, akkor az emberek később sem veszik a lapot. A sokkal erőteljesebb felvezetés, vagy a dolgok sűrűjében való elindulás biztosítja egyedül azt, hogy az emberek később akár meditatív állapotba, révületbe kerüljenek – hogy végre együtt lélegezzenek a színházi előadással. Ma már mindenképpen egy erős impulzussal kell kezdeni, ami átütheti a megszokás páncélját.
Dráma a tévében és a rádióban – létezik-e ma ez a műfaj?
A tévé évek óta mondogatja, hogy próbálja feléleszteni az évtizede beszüntetett televiziójátékot, tévédrámát. A magyar irótársadalomnak is jó lenne – ha lenne. Így gazdagabbá, biztosabbá válhatna a magyar filmipar írói utánpótlása is. De elsősorban nem is a magyar írótársadalomnak lenne jó: legalább ennyire használna a magyar színésztársadalomnak, akikről a mai magyar televízió-néző semmit sem tud, csak arról a néhány emberről, aki nem tévéjáték- vagy filmszereppel kerül be a magyar média körforgásába, hanem műsorvezető lesz, animátor, vagy sűrűn meghívott vendég. Ezt a magyar ‘színészt’ ismerik, a többieket sajnos nem.
A rádiódráma hála istennek nem halott, bár nem úszhatta meg az elmúlt tizenöt esztendő paradigmaváltását, pénzügyi, finanszírozási rendszerének átalakulását. Több mint negyedszázada keveredtem bele a rádiószínház munkájába – ez lett a kenyérkeresetem és a titkos szerelmem is, mert hihetetlen jó dolog a stúdióban színészekkel, szövegekkel babrálni, és ebből valami kikezdhetetlenül jót csinálni – így elmondhatom, hogy az említett problémák következtében a friss termés töredéke csupán a tizenöt évvel ezelőttinek: hatoda, nyolcada, tizede, de ez még mindig elég arra ,hogy a legjelentősebb kortárs drámaírókkal folyamatos munkakapcsolatban lehessünk. És nekünk is a hallgatóval való kapcsolat megtalálása a probléma. Nem tudjuk, hogy melyik az a napszak, amikor az emberek szívesen hallgatnának rádiójátékokat – évtizedes beidegződések alapján déltájban, vagy kora délután sugárzunk irodalmi adaptációkat. A Bartókon kora, vagy késő este kerülnek terítékre ilyen művek. És nem tudjuk, hogy ezek-e azok az időpontok, amikor az ezt kedvelő emberek élethelyzete lehetőséget ad a rádióhallgatásra.
Azt gondolom, hogy az egy-két éven belül bekövetkező, egyesek szerint forradalmi változás, a digitális műsorszórás meg fogja oldani ezt a problémát…
Az interneten?
Nem a világhálón. Az éteren keresztül történő műsorszórásról beszélek. Mind az adó, mind a vevő berendezések lehetővé fogják tenni azt, hogy ha egy rádiójáték vagy egy regényfelolvasás délután kettőkor megy, de te éppen nem érsz rá, akkor ‘azt mondod’ a készülékednek, hogy te ezt fél nyolckor szeretnéd meghallgatni.
Tehát létrejönnek a saját szerkesztésű műsorok.
Így van. És ráadásul a digitális rádiózás a jelenleginél is jóval több rádiócsatornát fog eredményezni – ezek jelentős része tematikus lesz. Az emberek beprogramozhatják, hogy a Magyar Rádióban ekkor és ekkor hallható dolgokat szombaton szeretnék hallani, a Klub Rádióban hallhatóakat vasárnap, stb. Tehát összeállíthatják a saját élethelyzetüknek megfelelően azt, hogy a szanaszét sugárzott műsorokat mikor és hogyan szeretnék meghallgatni.
Ez akkor sokkal több lehetőséget fog adni olyan műsorszerkesztők alkalmazására, ami ma lehetetlen lenne, hiszen az igényeknek kell megfelelni, és amikor az ember a kocsiban megy munkába, a zenecsatornát fogja hallgatni. Létrejöhetnek olyan ‘közigény-független’ műsorok, amelyekre ma üzleti szempontból nincsen lehetőség.
Így igaz. Lesznek olyan adók, akik csak a mezőgazdasággal foglalkoznak, vagy éppen csak az irodalommal. De arra is lesz lehetőség, és ma még ezt nem tudjuk felfogni igazán, hogy valaki a saját tematikus csatornáját állítja össze. Mondhatja azt, hogy én reggel híreket akarok hallgatni, és akkor a készülék ebben az idősávban leadja egymás után a különböző csatornák híreit, délelőtt egy kicsit keményebb zenét szeretne, délben semmit, viszont délután meditatíve szeretne foglalkozni a fontos kérdésekkel. És akkor az ő készüléke így és ezeket fogja sugározni. Ez nem is rádió lesz a szó hagyományos értelmében, hanem sokféle zene, beszélgetés, irodalmi műsor, ami ma még csak lineárisan férhető hozzá az interneten keresztül.
Most, hogy megjelent a digitális földfelszíni műsorszórás felhívása a kormány megfelelő programcsomagjában, fognak megjelenni azok a pályázati művek, melyek nyomán kialakulhat a digitáis programsugárzás rendszere, anyaga. Ez pedig teljes mértékben át fogja rendezni a médiapiacot. Ha ehhez elérhető árú vevőberendezések is társulnak majd. Mert ma egy DAB – Digital Audio Broadcast vételre alkalmas berendezés húsz és százhúszezer forint közötti áron kapható. Ez a fajta keveredése a rádiónak és a számítógépnek nem ugyanaz, mint a manapság a neten megjelenő könyvtárfunkciójú műsorszórók, amik lehetőséget adnak huszonöt vagy kétszázötven forintért egy műsor letöltésére. Ez a rendszer sokkal inkább hasonlít a mai rádióhoz – ez szórva lesz. Vagy finanszírozza közpénzből a társadalom, vagy kereskedelmi alapon finanszíroztatik meg. Ezért nem kell majd fizetnünk – elegendő a vevőkészülékre beruházni. Elképzelhető, hogy így több kulturális műsornak lesz lehetősége sugározni, mint most. Jelenleg a közszolgálati rádió a zászlóshajója ezt a digitális műsorszolgálati pályázatot jelen pillanatban ezt csak a Magyar Rádió képes megpályázni. Létre fog jönni egy konzorcium, ahova előadók, műsorvezetők máshonnan is meg fognak hívni, hogy a rendelkezésre álló tizenhat sztereó-csatornát meg lehessen tölteni. Ezekből a csatornákból az MR maga is meg tud tölteni részben az elmúlt ötven-hatvan esztendő archív anyagaiból, és nyilván az igénynek megfelelően új anyagokból. Születni fognak tehát új felolvasások, drámák vagy versösszeállítások – a kortárs kultúrának szüksége van egy platformra.
Mi a helyzet az utánpótlással? Vannak-e, lesznek-e még igazi színészeink, dramaturgjaink, rendezőink – mit várhatunk a következő generációtól?
Rengeteg tehetséges ember van a magyar színházi élet minden szektorában. Az elmúlt esztendő tragikus volt a magyar színházi életben: ez volt az első olyan év, hogy egyetlen állami színház sem szerződtetett a társulatába új tagokat. A tavalyi évben a Színművészeti Egyetemről és a Kaposvári színészszakról kikerültek nem kaphattak szerződést, mert a tavalyi kulturális szektorból történő pénzelvonások egyetlen színházvezetőt sem hoztak olyan helyzetbe, hogy a tehetséges embereket felvehették volna. A frissen végzett diplomás színészek közül több, mint harminc pályakezdő vált így munkanélkülivé. De szerencsére ezek a fiatalemberek ugyan szidják a világot, de nem esnek kétségbe. Független társulatok jöttek létre. Ascher Tamás és Novák Eszter osztálya például együtt maradt és folyamatosan játssza vizsgaelőadásait új előadásokkal egyetemben. Létrejött egy másik formáció is: a Budapesten és Kaposváron végzett színészek létrehozták a KOMÁ-t, egy, a kortárs magyar darabokra szakosodott színi társulatot. Lehet, hogy ez a szörnyű helyzet, ami miatt mindenki sír, egy nagyon pozitív változást fog megindítani a magyar színházi életben. Sőt. Épp ennek a helyzetnek köszönhetően indult be Hegedűs D. Géza kamarai elnök vezetésével egy olyan akció, ami a végzett diplomás színészek pályakezdését segíti. Egy jelképes ösztöndíjjal öt évig biztosítaná számukra a megélhetés minimumát, hogy pályán maradhassanak, hogy kereshessenek és kereshessék őket a későbbiekben a művészeti szervezetek, színházak. Minden ilyen szorító helyzet valamiféle új, leleményes megoldást hoz. Egy új struktúrát.
A dramaturgok helyzete sokkal nehezebb: őket nem csak a Színművészeti Egyetemen képzik, ahol időről-időre létrehoznak dramaturg osztályokat – dramaturgnak gondolják magukat a teatrológia szakon végzettek – Erdélyben két egyetemen is létezik ilyen szak – az ott végzettek ugyanúgy a magyar színházi életben keresik helyüket. Színházelmélet szak működik Veszprémben, elméleti képzést adó színház szak működik Pécsett, és az BTK esztétika szakán is létezik olyan szak, ami a dramaturgi pálya felé irányítja az embereket. Dramaturgokból márpedig a színészekéhez képest is számottevőbb a túltermelés. Ráadásul ahogy szorul a hurok egy színház vagy egy színházvezető nyaka körül, először azokat az emberek fogja szélnek ereszteni, akiknek nem kell a színpadon megjelenniük. Az elmúlt esztendőkben a legtöbb színház felmondott dramaturgjainak.
A rendezők kérdése annyiban kapcsolódik a dramaturgok problémájához, hogy nyilvánvalóan a szakmát kell tanulni. Elméleti és gyakorlati szükség van valahol az iskolarendszeren belül. De ettől nem biztos, hogy valaki rendező, vagy dramaturg lesz. Nem biztos, hogy rendelkezik azzal a személyi képesség-bázissal, ami kell ahhoz, hogy ő jó lehessen. A dramaturgokkal ellentétben rendező különösebben sok nem ‘termelődik’. Momentán csak a Budapesti Egyetemen képeznek rendezőket. A mai fiatalok között kevesebb karizmatikus, nagy tehetségű, a világot-másképp-látni-akaró kerül a pályára. Akiből előbb-utóbb nagy rendező, nagy színházi rendező válhatna, mert az akarna lenni. Az élet dönti el, hogy melyik rendező vagy dramaturg alkalmas erre. Ráadásul a rendezői pályát nagyon veszélyezteti, hogy a színházak jelentős részében egyre gyakrabban bukkannak fel a színész-rendezők. Van, aki egy-két év után kezd rendezni: nem elég neki az, hogy felmegy a színpadra. Ilyen a Bárka színház, vagy a Katona József színház kamrája, sufnija – Máté Gábor, a kamra vezetője színész, de ugyanakkor jóideje rendező is. És másutt is felbukkan ez, hogy az előadást nem a rendező, hanem a társulat egyik színésze rendezi meg. Hogy ebből a katyvaszból mi fog kijönni, azt momentán nem lehet látni. Nem mondhatjuk azt sem, hogy a képzett művész-rendező jobb lenne, mint a színészből lett rendező. Ilyen alapon nem lehet dönteni. Az előadáson dől el, hogy mennyire működik a dolog – jól van megcsinálva, avagy nem. Hogy milyen irányba tereli a színházak műsorpolitikáját ez a fajta változás, még nem tudhatjuk.
Sok a változás. A folyamat. És mindig nehéz. Nem láthatjuk még, de remélhetjük, hogy ezekből a nehézségekből is születhet valami olyan a fényesnek látszó huszonegyedik században, ami jegyet kap az örökkévalóságra.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:32 :: Kovács-Cohner Róbert
