Kabdebon János : Én az isten

Isten nem alkuszik.

 

 

 

Félek.
Félek a fájdalomtól ezért fájdalmat készítek magamnak.
Lassan tolom a kést nem mélyen, és nem halálosan csak annyira hogy fájjon.
Csak annyira, hogy szikrákat lássak, és azt hazudjam, angyalszárnyak lebegtek a fájdalom ködén át.
Tagadok és dacolok.
Megmagyarázom magamnak, hogy halhatatlan vagyok, és hatalmas er?vel bírok, hisz lám ezt is túlélem.
Közben gyomromban zokogó pici gyermek lapul, aki a sarokban szopja az ujját, és a hiányzó láncszemeket keresi.
Emlékszem mikor a két bátyámmal versenyeztem anyám szeretetéért.
Ã??k öt évvel hamarabb jöttek el?ttem, és én Nevesincsnek éreztem magam, aki folyton a harmadik a Világ Összes Sorában.
Pedig apám szeretett kedvence voltam, de ez csak még nagyobb szakadékot teremtett a bátyáim és én köztem.
Anyám kompenzálása ridegségében mutatkozott.
Próbált keménynek látszani, ami még csak jobban belelökött a magány sötét gödrébe.
Küszködtem és harcoltam egy érzéséért, eleinte szelíden aztán er?szakosan összeszorított foggal.
Sebzett patkány voltam, akinek már az is elég, ha a másikat sebzi, ha már simogatást nem kap, legalább együtt kínlódhassanak az életük végéig.
De nem használt semmi, anyám és testvéreim csak még jobban undorodtak t?lem.
Kitaszított semmirekell? voltam.
Aztán egyszer csak megtörten és megalázottan bújtam ki a sarokból.
Igen, a patkány el?bújt és vinnyogva követelte a jussát, melyet természetesnek vélt születése óta, de ez a rühes világ elvette t?le!
Irigyen és kapzsin behízott szemmel sunnyogtam anyám elé, mikor sokadjára jött haza a városból és osztogatta a testvéreimnek a portékát.
El?került az új nadrág és ing, amit az iskolakezdésre vásárolt nekik.
Nekem semmit, semmit nem hozott.
Nekem sosem hozott semmit!
„Csak egy paprikát anyám, csak ezt mond! Ne, ne mond, hazudd és én elhiszem!
Csak ezt a paprikát mond, hogy nekem hoztad!
Ennyit adj nekem."

Az ember mindig az anyjához menekül és ?t hibáztatja .
Talán ett?l félek?
Talán ez el?l menekülök?
Iszonyodom magamtól, az alkuimtól és nem tudok sírni.
Csak a gyerek a gyomromban, az sír.
Belülr?l fáj a lét.
Eh, minek a kontrol, ha úgyis szorít minden, látszat és árnyék?
Még a fénynek sem hiszek.
Lázadok minden beteg pillanatban és azért sem változom.
Pofámba vigyorognak a szavaim.
Magamat tanítom beteg dadogással és szemérmetlennek látszom, de nem úgy van az!
Hazug álruhám megmutatja valómat és gyötr?en lemeztelenít, csontomig hatol az ima.
A gyermek a gyomromban.
Mit kezdjek a szeretettel?
Ki vagyok én, hogy szeretnek?
Az ablak éjjeli tükrében egy férfi ül, komor arccal görnyed a monitor felett.
Kicsit kopott már a fénye, de még mindig egyenes gerinccel feszít.
Mégis melyik tükröt kell darabokra törnöm, hogy kijussak ebb?l az elvarázsolt kastélyból.
Hol van ajtó a képmás mögött?
Hány és hány illúziót veszünk be naponta, hány és hány szenvedéllyel oltjuk szomjunkat azért, hogy még egy napot, csak még egy napot élvezhessük a hazug lét gyöngyöz? kortyait.
Letéptem a fejem és a szemembe mondtam.
– Te mocsok! Kihasználtál és elárultál. Azt tanítottad nekem legyek önz? és kemény, mert a világ csak így lehet az enyém.
Én hiába kérdeztem minek nekem a világ, hisz én vagyok az, aki teremtette?
De te csak fecsegtél legbelül. Azt mondtad kövessem azt, ahogy mások csinálják, mert úgy szabad leszek, én hiába kérdeztem miért?
Hiszen én nem lehetek más, mint önmagam. A béklyók csak belül létezhetnek és csak akkor, ha olyan igazságokban hiszek, amiben nincs er? és alázat.
De te azt mondtad nekem fontos, hogy mások kedvére tegyek, hiszen akkor fognak szeretni.
(„Csak egy paprikát anyám, erre a paprikára mondd, hogy nekem hoztad és én boldog leszek.")
Elaltattad isteni énem, elvetted a szabadságom megtanítottál félni és hazugságban élni.
Gy?löllek, mert aljasul bezártál és vihogva hibáztattál a falakért, amiket keservesen lebontottam, hogy aztán újabb falakra leljek, amiket véres verítékkel törtem át.
Undorítóan hasonlóvá tettél a világhoz, mert azt mondtad ez a biztonság, de csak jobban féltem, és vastagabb falakkal kerítkeztem, aminek tornyán végül az ?rület zászlaja lobogott.
Elültetted bennem a kételyt és kilöktél a semmibe, olyan háborúkba küldtél, amiben a liter a kiló és a darab számított.
És amikor már annyit fecsegtél a fülembe, hogy a saját hangomat sem hallottam, magamra hagytál kizsigerelve árván és egyedül.
Elbújtál egy sarokba és remegve vártad a halált, úgy mint egykor.
Önz? vagy, önz?bb mindennél a világon, mert sunyin felbujtod az embert önmaga ellen, kitaszítod aztán magára hagyod!
Ez vagy te, egy démon egy kitaszított egy suttogó sunyi hiéna, aki összeuszítod az embert az emberben.
Látszat vagy, fény és árnyék.
Minden ami vagy, fény és árnyék.
Semmi!
 A legnagyobb hazugságod az, hogy elhiteted velem én miattad vagyok, és csak azért létezem hogy te élhess!
Nem barátom, ez nem így van.
Istennel nem lehet alkudozni.
Csak az ördög visz kísértésbe, csak ? súgja neked: szerezd meg, taposs és törj, és becsukja a szemed, hiszen ? az, aki lát, telesuttogja a füled, hogy ne hald meg a hangod, elveszi a hited, hiszen ? az, aki igazat szól.
Te vagy az én ördögöm.
Te büdös kölyök, aki ott ragadtál késsel a kezedben és nem vagy hajlandó eldönteni akarsz élni vagy meghalni.
Te hazug! Ha olyan nagy legény lennél, hát már régen a kiontott beleidet bámulnád merengve, sikoltozva.
Csak fenyeget?dzöl és acsarkodsz, most engem zsarolsz anyád helyett, hátha megszeretlek.
Nem figyeltem rád te átkozott komisz és te elvittél messze, messze az úttól melyre ráléptem egykor.
De most már elég!
Hallgass!
Most már én jövök.
Én az Isten.
Én az Ördög.
Mert én, szeretlek.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.04.12. @ 14:00 :: Kabdebon János

Szerző Kabdebon János 32 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!