Józsa Mara : Tükör®regény – 20-21. fejezet

Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.*

20. fejezet

 

Örökség

 

Julka alig aludt az elkövetkező éjszakán. Sehogyan sem tudta elhessegetni a gondolatokat, azok jöttek, tolakodtak erőszakosan, s felszínre hoztak mindent. Rég homályba merült emlékeket; a gyerekkori pancsolós nyarakat, a fenyőillatú karácsonyokat. Eszébe jutott Terka néni és a férje, a csendes, nem sok vizet zavaró Pista bátya. Meg a vagyonuk! De sokszor hallotta Terka nénitől: „Amink van, van, nem kaptuk, nem loptuk, de bizony megkoplaltuk!” Julka ilyenkor úgy érezte, mintha a kezére ütöttek volna, mert éppen szemtelenül bele akarna markolni a máséba. Pedig inkább a nénéék voltak azok, akik mindig potyáztak. Emlékszik jól, hogy Pista bátyának mindig akkor fogyott el a cigarettája, amikor nagy ritkán ellátogattak hozzájuk s ilyenkor mindig Julka apját kérte: „Kínálj már meg egy cigarettával, komám!”  Ezt a kérést ottlétük alatt jó néhányszor megismételte, a látogatás végén pedig, amikor a kapuban búcsúzkodtak: „No, még egyet!”, de abból mindig két szál vagy még több lett, hogy kitartson, amíg valamilyen boltig elérnek.

   Ők bezzeg, holott a gyerekek keresztszülei voltak, sose vittek semmit. Igaz, a jó szándék mindig megvolt bennük, legalábbis ezt kellett hinniük, amikor Terka néne szavait hallgatták arról, hogy mi minden hiúsította meg a bőkezű ajándékozást. A látogatás alatt többször is felsóhajtott: „De bánt, hogy így jártunk! Selyemcukrot, nápolyit, édes fügét akartam venni nektek, de még nem volt nyitva a bolt nálunk, ebben a tiétekben meg csak olcsó vackok vannak, azzal csak nem csúfoskodok előttetek!” Kicsit később megint feljajdult: „Valami szép ruhát akartam ennek a lánynak, már ki is néztem egyet, ilyen volt meg olyan volt, elgondoltam, milyen jól illik majd a szép fekete szeméhez. Mikor meg mentem érte, már csak kis méret volt belőle, hogy rúgja meg a kánya!” „Gondoltam, hogy majd útközben veszek valami szépet nektek, hát nem otthon maradt az ajándékra szánt pénz!” Ezt az utolsó sopánkodást hallották legtöbbször, mert ez már az alól is felmentést adott, hogy az elmaradt ajándékot valamicske pénzzel váltsa ki.

   De ezzel még nem ért véget Julkáék megpróbáltatásainak sora, mivel a vendégeskedés egy pontján Terka néni feltápászkodott, hogy most akkor vezessék végig a portán. Mindent látni akart a házban, az udvaron, a kertben, s mindenütt talált valami neki tetszőt: „Ilyen nekünk is jó volna!”, „Ebből nekünk is kellene!”, mondogatta hízelkedve, és addig nem mozdult onnan egy tapodtat se, amíg nem adtak neki belőle. Végül mindig súlyosan megpakolva távoztak, úgy ahogy inkább – a vendéglátók szerint – jönniük illett volna.

   Julka rosszkedvűen ért a megadott címre s az ott történtek se vidították fel. Az ügyvéd sietett, türelmetlen volt és idegesítette, hogy Julka semmit nem ért, mintha egyenesen a Holdról jött volna.

   – Voltam a helyszínen és találkoztam pár emberrel, akiket nagyon rosszul érint az, hogy maga most előkerült. Éppen ezért csak azt tudom tanácsolni, hogy legyen nagyon résen, mert különben kilopják a szemét és érheti sok más kellemetlenség is – hadarta többek között.

   Hát nem ez volt, ami Julkát jobb hangulatba tudta ringatni! Biztos volt benne, hogy Terka néni fondorkodik ellene a túlvilágról, mert semmiképpen nem akarja, hogy a vagyon, amit egész életében úgy óvott tőlük, az végül  mégis az övé legyen.

 

 

Felszámolás

 

 

Vanda az egész nyarat a klinikán töltötte. Lassan tudott kikapaszkodni a gödörből, a doktornő nem sürgethette, csak türelemmel segítette. A nyár vége felé sejtetni engedte, hogy nemsokára eljön a próbára bocsátás ideje. Vanda nem örült túlzottan, hogy kikerül a biztonságot nyújtó falak közül, de azért a tenniakarás kezdett már munkálkodni benne. És a kíváncsiság, hogy mi lett a cégével. Evelin mindig csak homályos célzásokat tett a benti dolgokra, de az volt az érzése, hogy nem lehet túl rózsás a helyzet.

   Bizony, nem volt. A cég a végnapjait élte s nem látszott semmiféle kiút a csődből. Ha lehet mondani, Vanda a másnak ásott verembe esett s halálra zúzta magát. Félő volt, hogy újra összeroppant, ha tisztába jön a helyzettel, de nem ezért titkolóztak előtte. A doktornőnek az volt a véleménye, csak amikor képes lesz normális reakcióra, vagyis a gyógyulása után szembesüljön a kegyetlen vállalati valósággal. A kockázat akkor is nagy lesz, de nagyobb az esélye annak, hogy feléled a benne az életbenmaradás ösztöne.

   És Vanda nagy túlélőnek bizonyult. A megsemmisítő helyzetet könnyek nélkül elfogadta, a terveket, amelyekkel aznap elindult az irodába, rövid úton átértékelte s pár perc múlva ő biztatta a kollégáit, semmi kesergés, csak a cég lett oda, a jókedvüket nem fogják felszámolni.

    – Mi lesz most? – kockáztatta meg a kérdést Evelin.

   – Velem? Most még nem tudom, de előbb–utóbb csak lesz egy zseniális ötletem – mondta színtelen hangon. – Szerencsére megélhetési gondom nincs, kicsit még össze kell szednem magam, aztán valamibe biztosan belevágok. Vagy társulok valakivel. Te! Nem forgatsz valamit a buksi fejedben?

   Evelin megrázta a fejét.

   – De ha lesz valami, szólj!

   – Oké!

   A felszámolás rendben elkezdődött. Vanda be–bejárt az irodába, hátha segíthet valamit. És rendszeresen eljárt a klinikára is, mindent megbeszélt a doktornővel. Lassan új tervek körvonalazódtak a fejében, de sok–sok ötletet elvetett, túlságosan is aggodalmaskodó volt. De nem sürgette semmi. Ki akarta várni, hogy megérjen az a kedvező alkalom, amely mellett már nem lehet elmenni.

   Alapjában véve elfogadta a sorsát, nem lázongott, nem vádolt ismeretlen erőket, lényeket, de igazságtalannak tartotta, hogy ez és így történt vele. Bármennyire kerülte is, kósza hírek eljutottak hozzá Viktorról és Melindáról. Boldogok, sikeresek, nagyra törnek. Rosszul esett a lelkének, még ha tudta is, ilyen kristálytisztán ez nem lehet igaz. Vagy legalábbis hosszan tartóan nem. Nem, nem akart kárörvendeni, de túl sok élettapasztalata volt már ahhoz, hogy tudja, a kapcsolatok sokkal árnyaltabbak ennél s nincs napi huszonnégy órás boldogság, de siker sem. A nagyra törés pedig! Azt pillanatnyilag nem tartotta túl értékesnek s irigylésre méltónak sem.

   Mindent összevetve, nagyon magányos volt. Próbált védekezni a rá–rátörő szomorúság ellen; olvasott, zenét hallgatott, eljárt sétálni, új frizurát kért a fodrászától, átrendezte a lakást, beiratkozott egy nyelvtanfolyamra és olykor–olykor vadidegen emberekkel elegyedett szóba, hogy apró–csacska ügyeket vitassanak meg.

   Ahogy távolodott a betegségétől, kezdte úgy értékelni, mint egyfajta figyelmeztetést s az addig elutasított dolgok kezdtek egyre jobban előtérbe kerülni az életében.

 

 

 

 

21. fejezet

 

A hídon

 

Julka gondterhelten ballagott a hídon. Lassan haladt, hogy minél később érjen haza, hogy minél később kelljen válaszolni az otthoniak türelmetlen kérdéseire.

   Meg–megállt, lenézett a vízre és arra gondolt, most maradt igazán egyedül. Nincs miben megkapaszkodnia, nem számíthat már azokra, akik eddig segítették: egyenrangú lett velük. Bódi úr, Sanyi úr, az eladónő a pongyolaboltból! Nélkülük a magafajta nem is tudna élni. De ebben a másfajta világban, ahová ő most akaratán kívül bekerült, már nem ugyanúgy működnek a dolgok. Akiknek a szíve régebben megesett a kopottas ruhán, ezután cinkosan kacsintanak egyet, honnan tudhatnák, hogy a vagyon ellenére ő ugyanaz a félénk Julka lesz mindörökre, mert a lelkében még nyomorultabb, mint valaha. Akkor hát mire ez a nagy lótás–futás, ügyvédeskedés, örökség, mifene! Érdemes egyáltalán belefogni?

   Egy kirándulókkal teli sétahajó bújt ki a híd alól. Néhányan vidáman felintegettek, Julka is visszaintett nekik. A hajó lassan távolodott, ő sokáig követte a tekintetével. Aztán átnézett a rakpartra, s a szeme megakadt egy élénk folton, a lépcsőn egy nő üldögélt égőpiros ruhában, fején szalmakalappal, sötét szemüvege szikrázva verte vissza a napsugarakat, ahogy ráérősen nézelődött hol erre, hol arra.

   Julka figyelte egy ideig s közben arra gondolt, milyen jó lehet neki. De szívesen is cserélne vele!

 

 

 

 

A rakparton

 

Kirakatnézés, kis fagylalt, andalgás a Belvárosban; nagyon kellemes program egy kora szeptemberi délutánra. Vanda ki is fáradt a sok jótól, s amikor kikeveredett a Duna–partra, lesétált a lépcsőkön, egészen a vízig. Lekuporodva nézte a szürke hullámokat, a  néha–néha felugró halakat, a sebesen elhúzó sirályokat. Szeme elkáprázott a víztükörről visszaverődő ezüstös sugaraktól, hát elővette a napszemüvegét.

   Milyen ragyogó minden! Kár, hogy nemsokára vége, jön a ködös október, november, aztán a rideg tél. Egy pillanatra jeges rémület fogta el, hogy akkor milyen egyedül érzi majd magát, beszorul a lakásba, az ablakból csak a színtelen, komor utcaképet fogja látni, és nem lesz semmi, amit jóleső izgalommal várhat a mindenkori holnapoktól, hétköznapivá válnak számára az ünnepek is. Ami eddig volt, a mindent helyettesítő fontos munka… Nincs! De hát mi volt az értelme?

   Nicsak, egy hajó! Most kúszott ki a híd alól, egy nő áthajolt a korláton, az pedig emberek felintegettek neki, ő kicsit tétovázott, végül meglengette a kezét feléjük. Nézett egy ideig utánuk, aztán, Vanda úgy vélte, észrevette őt, legalábbis arra fordította a fejét.

   Olyan kis szürkének látszott, nemcsak a ruházata, az egész megjelenése ezt sugározta, semmi mesterkéltség, az egyszerűsége ilyen távolságról is egyértelmű volt.

   Vanda visszanézett az asszonyra s ismeretlenül is irigyelte. Bármi a sorsa, az övénél jobb lehet!

 

 

 

Vége

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.