Tükör®regény – 19. fejezet

Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.*

19. fejezet

 

Kisüt a nap

 

– Jaj, gyermekem! – mondta Berci atya szánakozó arckifejezéssel, s összekulcsolt kezei megrebbentek. – Hallom, mi történt veled!

   Julka bicegve közelebb ment hozzá.

   – Most már jobb, csak félek, hogy a Ferike megint megver, különösen, hogy hagytam

elvitetni a rendőrökkel.

   – Megteheti?

   – Meg hát! Az éjszakai utcaseprésnél nem állhat mellettem vigyázó. Most is hogy elbánt velem, mire a többiek odaértek!

   – Ez borzasztó! De hát akkor mi lesz veled?

   – Nem tudom! Az utcasepréssel én nem hagyhatok fel, mert valamiből meg kell élnem… A jövő héten el is kell kezdenem újra. Csak ne félnék annyira!

    – Ej, Julka, Julka! Hát most mit csináljunk, mit is csináljunk?! Hirtelenjében nem jut az eszembe semmi, de azért ne nyugtalankodj! Előbb–utóbb biztosan kitalálunk valamit, addig meg bízzunk a mi Istenünk megtartó könyörületességében.

   Julka most az egyszer teljesen egy véleményen volt a pappal, maga is úgy hitte, rajta csak a jóisten segíthet, különben Ferike előbb vagy utóbb, de agyonveri.

   Nem is kellett sokáig szenvednie a kétségektől, pár nap múlva az atya üzent, hogy sürgősen keresse fel a parókián, s nagyon izgatottnak látszott, amikor Julka megjelent nála.

   – Ülj le, gyermekem, ülj csak le! Nos, hát sikerült valamit intéznem a te ügyedben. Az egyik kórházunkban lenne neked egy állás. Amennyiben el tudod fogadni a feltételeket, mehetnél oda takarítani

   – Éjszaka?

   – Hogy–hogy éjszaka? Vagy úgy! Nem, nem éjszaka. Miért gondoltad, hogy éjszaka?

   – Nem gondoltam, de én csak éjszaka tudok menni. Közösen béreljük az ágyat Ilonával, s mivel az éjszaka az övé, nekem nappal kell aludnom.

   – Ó, emiatt ne aggódj cseppet se, a nővérek szállást is adnak!

   – Igen? – Julka ennyiféle változásra nem volt felkészülve.

   – Nos, mi a válaszod, leányom? Elfogadod az állást?

   Julka eltöprengett egy kicsit; ha nagyon rossz lesz, legfeljebb odébb áll majd. De mi lehet rosszabb Ferikénél? Ránézett az atyára és bólintott.

   – Ez esetben holnap jelentkezned kell a nővéreknél. Én most szólok nekik, de aztán feltétlenül menj el, nehogy felvegyenek valaki mást! – emelte fel a mutatóujját Berci atya, aztán egy cédulát nyújtott Julkának. – Itt van a cím! A tévedések elkerülése végett említsd majd meg, hogy én küldtelek!

   Julka erősen hálálkodva elvette a papírost és elköszönt. Bicegősen haladt a kapu felé, amikor az atya kiszólt az ablakon.

   – Julka, leányom! Lenne még valami! Hiába, nem szolgál már rendesen ez az öreg memória! Mondd csak, gyermekem, ugye meg vagy te keresztelve?

   – Igen, Berci atya, megkereszteltek.

   – Hála a Teremtőnek! – sóhajtott nagyot az atya. – Mert a nővérek kérik a keresztlevelet meg egy igazolást az elsőáldozásról.

   – Dehát nekem nincsenek ilyen papírjaim!

   – Az nem baj! Majd én elintézem, hogy elküldjék a másolatot, de gyere már vissza egy kicsit, ezt így, az ablakon keresztül mégse lehet!

   Julka visszament és lediktált minden adatot, ami kellett, az öreg pap pedig reszketeg írással lejegyezte, aztán megígérte, hogy azon nyomban telefonál az illetékes plébániára, s postán megküldeti a szükséges iratokat, Julkát pedig értesíti, ha jöhet értük.

   De még aznap szalasztotta hozzá az egyik ministránsgyereket.

   – Gyere, gyere gyorsan! – hadarta s az orcája egészen ki volt pirulva az izgalomtól. – Most ismét bebizonyosodott Isten végtelen jósága és szeretetteljes gondoskodása. Valóságos csoda történt! Telefonáltam arra a plébániára, amelyet megneveztél és azt a meglepő hírt kaptam, hogy téged már jó ideje keresnek, mert egy jelentős vagyont örököltél bizonyos néhai özvegy Szabó Istvánné vecsési lakos után.

    – A Terka néni! – kiáltott fel Julka. – A keresztanyám!

   – Látod, az Úr így gondoskodik rólunk! Téged egy ideje abba az irányba terelget, hogy valamiképpen a tudomásodra jusson ez a hír. Gondold végig! Hogyan tudtad meg? Kellett az állás miatt a keresztlevél. Miért kellett az állás? Hogy a Feri ne találjon meg. Gondold tovább! Meglátod, meglepő összefüggésekre bukkansz, s utólag be fogod látni, az Úr végig veled volt, vigyázott rád és így hálálta meg a jóságodat. Higgyél benne, s meglátod, erőt meríthetsz a hitből! Tessék, itt van a címe annak az ügyvédnek, akinél intézheted az örökséged. Menj el hozzá minél előbb, hogy tisztában legyél a teendőkkel.

   – Nekem kell elrendezni a temetést is?

   – Nem, dehogy! A keresztanyád már több mint egy éve elment, nyugodjon békében!

   Julka nagyot sóhajtott. Teljesen össze volt zavarodva, csak gyűrögette az ügyvéd címét: dr. Kocsérdi Géza, ezt kibetűzte valahogy, de a többihez nem volt türelme.

   – Köszönöm, Berci atya! És ne haragudjon, de azt se tudom, fiú vagyok–e vagy lány. Át kéne gondolnom ezt a dolgot. Elmennék, ha nem bánja.

   – Persze, menjél csak! Én csak ennyit akartam közölni veled.

   Julka csendesen behúzta maga után az ajtót és lassan elindult. Vitte a lába, egy idő után nem nagyon tudta, hogy merre jár, annyira a gondolataiba merült. Terka néne! A keresztanyámra nem állt rá a szája soha, talán, mert nem volt módja gyakorolni, alig találkoztak ők ketten, és akkor se érezte soha, hogy bensőséges a kapcsolatuk, mert szeretet nélküli volt a közeledés.

 

 

 

A vallomás

 

A doktornő megérintette Vanda vállát.

   – Bejönne hozzám, Vanda?

   Az asszony engedelmesen felállt és a kezében tartott plüsscicát finoman letette az ágyra.

   – Nyugodtan hozza magával – mosolygott az orvosnő.

   Vanda szó nélkül utána nyúlt és magához szorította.

   A doktornő szobájában nem volt sok bútor, nem is lehetett volna, elég pirinyó szobácska volt. Itt–ott pergett a festék a falról, a két fotel szürke huzata is erősen megkopott már, s csak néhány eltérített napsugár juthatott be az ablakon, úgyhogy ez a környezet nem igen oldotta a betegek gátlásait. Annál inkább a doktornő. Állandó volt a mosolya, de tulajdonképpen nem is az ajkaival mosolygott, mégis csupa derűs biztatás volt az arca. S ha a beteg belenézett a szemébe, azt érezhette, hogy nincs egyedül a bajban, van támasza a világban. Ezt Vanda ezen a délutánon tapasztalta meg először.

   – Nagyon élethű a cicája. Az ember szinte meg sem lepődne, ha elnyávogná magát.

   Vanda felnézett, egyenesen a doktornő szemébe s az a furcsa érzése támadt, mintha régóta ismernék egymást, legalábbis a doktornő őt, de ez egyáltalán nem zavarta, mert halálbiztosan tudta, hogy megőrzi a titkait. S ettől kezdte jobban érezni magát, mintha besütött volna a nap a lelkébe, még nem több, csak egyetlen piciny sugárka.

   – Evelintől kaptam. De lesz igazi cicám is. Ha meggyógyulok.

   – Szereti az állatokat?

   Vanda eltűnődött.

   – Még soha nem volt semmilyen állatom. Nem volt rá időm.

   – És nem fél, hogy terhes lesz gondoskodnia róla?

   – Nem félek – közelebb hajolt s alig hallhatóan suttogta. – Evelin a múltkor becsempészte ide Dudut. Olyan nagyon aranyos volt, hogy sírtam, amikor elmentek.

   – Volt más látogatója is?

   – Anna. Iza. A lányok a könyvelésből.

   – Csak hölgyek?

   – Dudu – fiú. Csak cicafiúka.

   – És ember fiúka?

   – Nem. Nem volt. Nincs, aki jöhetne.

   – Miért nincs?

   Vanda mélyen maga elé nézett.

   – Nem kell beszélnie róla, ha nem akar.

   Vanda felkapta a fejét és hosszan az orvosnő tekintetébe kapaszkodott, mintha erőt akarna meríteni onnan.

   – De én akarok!

   Sokáig babrált a játékmacska farkával, aztán elkezdett beszélni s ömlött belőle a szó, mintha ott legbelül, a lelkében, most szakadt volna fel egy fekély. Sorolta panaszait, vélt sérelmeit, igazát és tévedését. Mondta el–elakadva, kínlódva, önmagát sem kímélve. Időnként orvosára nézett, mintha ellenőrizni akarná, ott van–e még, hallgatja–e még, de leginkább a cica bundáját morzsolgató ujjait bámulta.

   – Viktort… gyűlöli?

   Vanda sokáig ingatta a fejét úgy, hogy az egész törzse mozgott vele. Ebben a fájdalmas ringatózásban egy könnycsepp indult el az arcán, lassan gördült végig az arcán, picit megpihent a szája szögletében, aztán lepottyant a cica szőrére.

   – Mit tenne, ha most találkoznának?

   – Nem szeretnék vele találkozni! – vágta rá villámgyorsan.

  – Értem. De a kérdésem nem az volt, hogy szeretné–e, hanem hogy mit tenne, ha megtörténne? Mondjuk, az utcán, egy moziban, bárhol. Mit tenne akkor, Vanda?

   – Nem tudom – ismerte be lehajtott fejjel, mint egy vereséget.

   – Ez nem baj. A legtöbben így vagyunk ezzel. Idő kell, amíg a sebeink begyógyulnak. Ha ezt elfogadja, és azt teszi, amit az érzései diktálnak, gyorsabban telik ez az idő.

   – Mit tegyek?

  – Amit az előbb nem mert. Ne szégyellje! Sírjon! Amikor csak jólesik. De térjünk vissza Viktorhoz! Meg tudja fogalmazni, hogy mit érez iránta?

   – Nem. Csak mindenféle kavarog bennem.

   – Idővel le fog ülepedni, van időnk, kivárjuk. Addig is beszélgessünk valami másról. Milyen volt a gyerekkora?

   – Mesés! Legalábbis anyám erre törekedett. Olyan volt körülöttem minden, mintha mesében élnék, hol ebben, hol abban, anyám szeszélye szerint. Ő ugyanis színésznő volt. A magánéletben is játszott, anya is úgy volt, hogy mindig a tapsot várta. Én, ahogy nőttem, egyre kevésbé tudtam „végszavazni” neki, tizennyolc évesen eljöttem tőle.

   – Most milyen a viszonyuk?

   – Meghalt. Már több mint két évtizede. Nem sokat láttam őt azután, hogy elköltöztem. Nem hívott, én is büszke voltam.

   – Hiányzik?

   – Igen, de hogy személy szerint ő, vagy mint intézményes anya, hosszú ideig nem tudtam. Sokszor voltam dühös rá, ha megválaszolatlan kérdésekbe botlottam, ha nem tudtam túltengő érzéseimet kire zúdítani. Igen, igen! Hiányzik! Most már, érett fejjel meg tudnám érteni gyermekdedségeit. Tudnám értékelni a jó tulajdonságait, csöpögős érzelmi kitöréseit, tudnám dicsérni a szépségét, a művészetét, míg régen csak ellentmondás telt tőlem. Most meg csak azáltal szerethetem, hogy magamat vádolom.

   – És az édesapja?

   Vanda dacosan felvetette a fejét, gúnyos grimasza szavak nélkül is beszédes válasz lett volna.

   – Nem ismertem! Az egyéjszakás férfiak közül is lehetett bárki, de egy hosszú románcból is születhettem.

   – Az édesanyja nem mondta meg?

   – Titokzatoskodott. Kiélvezte, hogy hitegethet. Majd eljön az ideje, mondta. De ő előbb ment el.

 

vége köv.

 

 

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

10 Komment

  1. Kedves Mara ! Kicsit még jobban is alakul a két lány dolga ,mint ahogy gondoltam. Már csak azon töröm a fejem , mi lehet az ami hasonlít az összeborulásra,de azért attól távol áll.Ha nem jövök rá se nagy baj , szerencsénkre Te már megírtad. Itt van még egy kérdés : holnapután mit olvasunk ?

Hagyj üzenetet