Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így,
bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül,
végül,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
– akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor, örökre
– búcsúzott.
Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak
valami búcsúzó táncot talán…
Néztem a hajlongó táncseregre,
s ekkor egy libbenő kis levelecske
pördült előttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve,
– mint egy lepke,
aki párjának elébb még
hívón a szárnyát billegette –
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe.
Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána:
meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt,
s mintha az égből integetne…
Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Gősi Vali
