Még élesedem a szürkület árnyaival,
az akác köré vörös gy?r?t sodor a som.
Akár egy sz?zlány öléb?l, a búza-zöldbe
már néhány pipacs els? bíbor cseppje oson.
A d?l?út szélén nyílik pár fagyalbokor,
szirmait az éjszaka mély hajába fonva.
A felajzott szell?ben ívben hajladozik,
tüskés nyilával a félhomály vérét ontja.
És végre átbuggyan ágain a fénysugár,
összegy?rt papíromra arany jeleket szór.
Bár vágyakból faragott tollam régen halott,
most mégis a harmat gömbjére szavakat ró.
Mert éj beszáradt tintáját oldotta pára,
lilás habjával verseket írok az égre.
Ha felh?k fodrát csókolja hajnali es?,
üveg-göröngyként hullnak bet?im a rétre.
Idelent szilánkokra robban minden mondat,
újra és újra felhasítva néma ajkam.
S ha kipergett szóm hörögve felissza föld,
az egész világ lába tiporhat majd rajtam.
