Péri Györgyi : Fordított reggel

Úristen! Már megint!

Nagyon fájt a feje. Úgy érezte, mintha valami szívná ki az agyát. A szeme is belefájdult, enyhén könnyezett. Fájó tagjaival felkászálódott, a konyhában felkapcsolta a villanyt. Fájt a fény, ahogy az a szemébe villant.

Ez a nap maga a fájdalom – gondolta, s lassú céltalan mozdulatokkal elkezdte készíteni a reggelit. Szeme lassan abbahagyta a lüktetést, de a feje még mindig iszonyúan fájt.

Kinyílt a kisszoba ajtaja és a kislány jött ki pólóban, kissé álmos szemmel, kócosan.

Az anyjára nézett, szájához tapadt fürtjeit kisimította az arcából és halványan elmosolyodott.

Állt egy darabig csendben komolyan, aztán megkérdezte:

– Már nem vagy mérges?

– Menj öltözni! – mondta az anyja keményen.

A kislány szó nélkül kifordult a konyhából. Nem sírt, nem is lett szomorú.

Megint nem azt csinálja amit kell! – gondolta az anyja magában – Mi az, hogy MÁR ?! Nem is azt csinálja amit kell, és még ?beszél. Meg se érinti, amit mondok!

Így volt ezt tegnap este is.

Türelmetlen volt, és feszült.

A kislány játék közben nagyon hangos volt, amit?l megfájdult a feje. Többször kérte, hogy halkabban játsszon, de a hangos hancúrozás tovább folyt.

Máskor ez nem okozott gondot, de most ideges, feszült lett t?le, és egyszer?en nem tudta elviselni ezt a hangoskodást

Keménnyé vált és haragos lett.

Míg a gyerekek fürödtek, bement és leült a kanapéra, ?maga is értetlenül szemlélve türelmetlen haragját. Mi ez? Mi az isten történt? Miért?

Aztán elkezdte maga el?tt megmagyarázni: hogy, mert hiába kérte, csak követel?znek, ?meg mindent tegyen meg, hogy jó anya legyen, de cserébe egy kis nyugalmat sem kérhet, és nincs kérés, csak nyafogás és ?rá különben sem figyel senki…

Kezdte végtelenül egyedül érezni magát. Miel?tt azonban teljesen elmerült volna ebben az érzésben megkeményedett az arca:

Nem baj! – gondolta – hát akkor nem leszek tökéletes anya! Elég volt. Ideje, hogy ?k is adjanak valamit.

A kislány akkor bejött. Nézte az anyját csendben, aki összeszorított ajakkal, keményen nézett vissza rá. Nyugodt volt a kislány.

Mintha bezárkózott volna – gondolta az anyja.

– Na mi van? Mit akarsz? – kérdezte t?le keményen.

– Kész vagyok – felelte halkan a kislány.

– Igen?! És akkor mi van? Mit kell fürdés után csinálni? És miért nem csinálod? Mindent én mondjak meg? És ti még azt sem csináljátok… – és csak mondta, mondta a magában felállított igazolásokat, a gyermekei nyakába zúdítva.

Azt várta, a kislány elsírja magát, de csak állt, és nézett rá nagy szemekkel, némán, látszólag nyugodtan.

Tulajdonképpen értetlen volt. Nem értette a szavakat, és azt sem, hogy mi a baj, csak azt látta, hogy az anyja dühös, nagyon dühös, de nem tudta miért. Kicsit tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben.

Fáradt – gondolta.

Az anyában a keser?ség teljesen szétterült e közömbösség láttán és lehajtotta a fejét.

Sír? – kérdezte a kislány magában.

Valahogy úgy érezte, mintha megfordultak volna a szerepek. Anyja lenne a dacos kisgyerek és ? a komoly feln?tt, aki majd segít neki, aki megvigasztalja.

Megmagyarázhatatlanul valami szeretethullám járta át és kis keze nagyon óvatosan elindult, hogy megsimogassa anyja haját.

Ebben a pillanatban azonban az anya hirtelen elfordította a fejét, és ha lehet, még dacosabban mondta, mint eddig:

– Menj már lefeküdni! Mit állsz itt?!

A kislány ijedten visszakapta a kezét. Bár nagyon megijedt, mégsem sírta el magát, csak a szemei kerekedtek el.

Az anya látta az el?bbi mozdulatot. Várta, várta újra, hogy a kislány megismételje, majd türelmetlenül újra rászólt:

– Menj már! – Nem kell, hogy szeressen! Nem kell! – gondolta.

A kicsi bizonytalanul megkérdezte:

– Nem lesz mese? – Aztán, hogy nem kapott választ, lassan kiment.

Miután a gyerekek lefeküdtek, az anya betakarta ?ket, és szó nélkül kiment.

Fáradtnak és kétségbeesettnek érezte magát. Mélységesen szomorú volt és olyan jó lett volna sírni…, úgy gyerekként.

Gyerekként… Hiszen a kislány se sírt. Mintha elbújt volna a saját világába. Meg se érintették a szavaim. – gondolta – Bezárkózott és minden lepattant róla. Minden! – Sírta el magát végre. Rossznak, kegyetlennek érezte magát. Sajnálta a kislányt, önmagát…

Most meg itt áll az otthagyott mosogatni való el?tt, és majd szétmegy a feje. Nem érdekes. – gondolta. Majd bekiabált az ajtón:

– Kész a reggelitek! – és elment öltözni.

Egyszer csak meglátta, hogy a kislány az ajtóban áll, és csak nézi ?t.

– Mi van, megetted a reggelid?

– Már kész vagyok – mondta a kislány nyugodtan, csendesen.

– Jól van, de én még nem! – mondta az anya türelmetlenül.

– Tudom, jöttem segíteni.

– Mit akarsz te segíteni?

– Gondoltam beágyazhatnék.

Miért nem megy el? Miért nem hagy békén? Különben sem szokott reggel segíteni.

– Miért? – kérdezte meg végül halkan.

A kislány hanyagul hátravetette a kifésült fürtjeit, és azt mondta:

– Mert te vagy a legjobb anya!

Ez a kijelentés teljesen megdöbbentette. Nagy kerek szemmel nézett a gyerekre, azt hitte szétfeszíti a belsejét valami.

– Nem – mondta végül – nem vagyok az. És most menj!

Hangja kemény volt, de halk és közben eleredtek a könnyei, csak úgy, maguktól.

A kislány már nem csak érezte, tudta, hogy megfordultak a szerepek. Odament az édesanyjához, átölelte a lábát és adott egy puszit a hasára.

Az anya dacos gyerekként tolta el magától:

– Menj fésülködni!

– Már megfésülködtem! – nevette el magát a kislány. – Nem látod? – És elindult kifelé.

Az ajtóban megfordult, és feln?ttes fejcsóválással megjegyezte:

– Jaj, anyu, nagyon szeretlek!

Az anya döbbenten, a fejfájásáról megfeledkezve, szinte öntudatlanul felvett egy újabb pólót – a másik tetejére.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Péri Györgyi
Szerző Péri Györgyi 67 Írás
Sziasztok! Tanárként dolgozom, s bár harmadik gyermekem születése óta nem írtam, húgom ,és barátja biztatására én is regisztráltam közétek. Kíváncsian várom javaslatotokat, véleményeiteket!