Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót VIII.

*

*

 

Kinyitottam az ajtót, Emese köszönés nélkül beviharzott a lakásba, megállt a szoba közepén, csípőre tett kézzel fürkészően körülnézett.

— Összepakoltál, vagy saját magadon kívül mindent itt akarsz hagyni? — kérdezte pattogó ritmusban. — Itt minden érintetlennek látszik.

Éreztem, hogy lassan dagadni kezd a fejem.

— Emeseee! — szóltam hozzá kissé éneklő hangsúllyal, mintegy korholóan, és közben végigfutott az agyamon, hogy mit ugrál itt ez a nő, akinek annyi köze van ehhez a lakáshoz, mint Adolf bácsinak a világbékéhez. — A másik szobában van két koffer, meg kilencvenegy kisebb reklámszatyor. Tán mozijegyed van a délutáni matinéra?

Emese észbekapott, jóval barátságosabb hangon kezdett magyarázni.

— Bocsáss meg, Mihály, de tudod, a hirtelen természetem… Biztosan emlékszel még, annak idején sem tudtam néha a meggondolatlanságaimat féken tartani, látod, ezt azóta sem nőttem ki.

Nemigen emlékeztem ilyesmire, számomra Emese mindig maga volt a higgadt, céltudatos, magát minden helyzetben feltalálni képes nő, aki nyugalmát mindenkor képes volt megőrizni, és soha nem ragadtatta magát a pillanatnyi hangulatának megfelelő meggondolatlan megnyilatkozásokra. De hát ez régen volt, biztosan én emlékszem rosszul. A másodpercnyi feszültséget enyhítendő odaléptem hozzá, átkaroltam és adtam neki mindkét arcára egy-egy puszit.

— Nem kell bocsánatot kérned, megértem, hogy ideges vagy. Elvégre nem éppen mindennapos eset az, ami velünk éppen most történik…   

— De nem is olyan nagy valami, hogy elájuljunk tőle — fejtette le a kezemet Emese a derekáról, ami nem volt nehéz mutatvány, mert az elképedéstől tátva maradt a szám is.

— Hogy mondtad? — kérdeztem még mindig kissé hátrahajtott kézzel, ahogy Emese hagyta, de kellő hitetlenkedéssel, mint aki rosszul hall. — Nem olyan nagy valami? Hanem micsoda? Mi? Szerinted az egy minden napra bevett, járatos szokásuk az embereknek, hogy elválnak, harminc év után találkoznak az eddig a világ másik oldalán élő hajdanvolt szerelmükkel, és vénségükre egymással kezdenek új életet?! Ráadásul egy nap alatt el kell döntsék, hogy együtt képzelik el a jövőjüket és egy nap alatt össze is költöznek?! Szerinted ez nem egy akkora valami, ami egyáltalán akár szót is érdemelne?! Hanem akkor micsoda? Mi? He? Mi a valami szerinted, ha ez nem az?!

Emese picit hátrébb lépett, onnan figyelte arcomat szónoklatom közben, majd mintha megálljt parancsolna, fölemelte a kezét.

— Állj, állj, nem úgy értettem, de neked nem lehet a szavadba vágni — vette elő a legangyalibb mosolyát szívem legújabb hölgye. — Úgy értettem, hogy időtlen idők óta erre a pillanatra várunk, tudjuk, mindig is tudtuk, hogy a sors minket egymásnak teremtett, és hogy jelentős késéssel ugyan, de a pillanat elérkezett…

— Hát, remélem, nem túl jelentős a késés — állapítottam meg rezignáltan, de Emese vagy nem hallotta, vagy nem akarta meghallani. Fogtam a telefont és benyomkodtam a taxitársaság számát, csak azon rimánkodtam, nehogy a pénteki komám jöjjön a hívásra.

— Halló, csókolom a kezét. Szerémi Mihály névre kocsit kérek a Máriafalvi lakótelep 5. B lépcsőház elé. Köszi, azonnal lenn leszünk.

Kézbe fogtam a két nagy bőröndöt, Emese megfogott négy nagy cekkert és elindultunk lefelé. Nekem mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben, kétségeim voltak aziránt, hogy helyesen cselekszem—e. De hát miért ne bízhatnék meg Emesében? Igaz, megváltoztunk egyetemista korunk óta, tapasztaltabbak lettünk, de ez inkább előnyünkre kell, hogy szolgáljon, hátrányunkra semmiképpen. Emese az most is Emese, őt is érték kellemetlenségek, tragédiák az eltelt időben, de alaptermészetében nem változott, nem változhatott meg annyira, hogy okom legyen félni. Mindenesetre nehéz szívvel hagytam el a lakást, visszanézni sem mertem. Amikor leértünk, Emese felé fordultam.

— Fölmennél még a maradék két szatyorért, és bezárnád az ajtót? — kértem, arcát két tenyerem közé fogva. — Nekem nincs erőm hozzá — próbáltam mosolyogni. Emese hidegen nézett vissza a szemembe.

— Van neked még erőd valamihez? — kérdezte érzéketlenül, majd fölment a lakásba.

Komoly aggodalmaim támadtak Emesét illetően. Így, erről az oldaláról nemhogy nem ismertem, de nem is láttam még így viselkedni. Soha sem volt túl szoros barátságban a romantikával, de azért tudott azonosulni a másik ember gondjaival, és soha nem volt tapintatlan sem velem, sem — emlékeim szerint — másokkal szemben. Biztos ő is ideges, ámbár nem egészen értettem, hogy ha ideges, akkor miért is ideges? Ő találta ki ezt az egész költözősdit, neki kéne örülni, hogy sikerült…  

Az időközben megérkezett taxiba beleraktuk a cuccomat, örömmel konstatáltam, hogy egy vadidegen pasas vezeti az autót, miután Emese is megérkezett, beültünk a kocsiba és elindultunk. Emese kiadta a jelszót:

— Ladóczi utca 9. — csattogta a taxisnak, aki egykedvűen bólintott és elindult a megadott irányba. Én pedig a cím alapján beazonosítottam, hogy hol is lakik Emese, és ezen keresztül hol is fogok én lakni a következő néhányszáz évben. A Ladóczi utca párhuzamos volt a Vízöntő utcával, kelet felé, a városközponttól kifelé haladva. A Vízöntő utcáról eszembe jutott Gizike Emannüelle de Kurvoá, a szentélyével együtt, ettől kissé megborzongott a hátam, de gyorsan erőt vettem magamon. Még az hiányzik, hogy Emese észrevegye rajtam a borzongást, soha nem tudnám elhitetni vele, hogy nem ő az említett tünet okozója. Így is igencsak furán éreztem magamat, de gondoltam, ez így természetes, hiszen nem minden nap költözködik az ember új lakásba, főleg nem úgy, ahogy én.

Tíz perc alatt megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból, a csomagokat egy kupacba raktuk a kerítés mellé, hogy a kocsi ne várjon fölöslegesen. Emese utasított, hogy a taxit ne felejtsem kifizetni, amin azért nem csekély mértékben meglepődtem, nem is annyira azon, hogy fizetnem kell már megint, hanem a hangsúlyon. Nem tudtam megmagyarázni, de valahogy az volt a benyomásom, hogy Emese az eltelt fél órában átvette a parancsnokságot, ellentmondást nem tűrően utasítgat engem mindenre, ha kell, ha nem, mintha én egy kakis kisgyerek lennék, akinek állandóan fogni kell a kezét, esetenként a nyakát figyelmeztetőleg kitekerni, mert önállóan semmit nem tud megoldani. Mintha azzal, hogy hozzá költöztem, a tulajdonjogot is megszerezte volna fölöttem, ezen túl csak azt tehetem, és úgy, amiről és ahogyan ő rendelkezik. Rossz előérzetek kerítettek hatalmukba, de elhessegettem azokat, megviselt idegállapotomra való hivatkozással. Úgy éreztem, azért látok rémeket, mert nagyon fáradt vagyok.

 

*

Kata, mint valami alvajáró lépett ki a lépcsőház hűs árnyából a napfényre. Nem is csalódottságot érzett, valamit, ami sokkal, de sokkal több volt annál. Üresség, érdektelenség, teljes tanácstalanság volt, amit érzett, híján volt minden ötletnek, gondolatnak, agya szinte lebénult, egyetlen utasításra képtelen volt, ami alapján bármerre is elindulhatott volna akár a legegyszerűbb szinten is a gondolkodása. Mihálynak van valakije, van valakije, csakis ez járt a fejében, ennél tovább nem jutott. Ösztönszerűen lépkedett a mama háza felé, de igazából fogalma sem volt, hogy hol és merre jár. Mihálynak van valakije. Ha pedig van valakije, akkor az régen megvan neki, biztos, hogy nem tegnap találkozott vele először — indult meg az első logikus gondolata. Ha régen megvan neki, akkor ő vagy vak, vagy bekötött szemmel mászkált a világban azóta, hogy Mihálynak régen megvan a valakije. De mégsem lehet igaz, hogy régen van valakije, mert Mihály minden nap időben, rendesen hazaérkezett a munkahelyéről, otthonról nemigen császkált el gyanúsan lehetetlen időben, az meg, hogy a munkaidejének bármekkora hányadát is a valakijére fordította volna, egyenesen kizárt. Mihály egyrészt imád dolgozni, másrészt akkor, amikor valamilyen terven dolgozik, nem érdekli más, nincs nyugta addig, ameddig el nem készül vele. Az elmúlt hónapokban tehát nem szedhette fel a valakit, mert arra mégiscsak ő felfigyelt volna. Akkor is feltűnt volna neki, ha az utóbbi időben valóban megesett jó néhányszor az az eset, hogy ő a rettenetes „üzletei” után szaladgált, keveset volt otthon, szinte semennyi időt nem fordított a családra, legkevésbé pedig Adriennre. Elméletileg tehát Mihálynak lehetett ideje arra, hogy olyan magánügyeket intézzen, amikről ő nem tud, például meg is ismerkedhetett a valakijével és ápolhatta is, ráadásul elég intenzíven a kapcsolatot vele. A gyakorlatban azonban ez teljesen biztosan nem történt meg. Adrika sosem panaszkodott, hogy az apja egyedül hagyta akár egy fél órára is, sosem reklamált, hogy későn ment érte és általában semmi olyan kifogást nem hallott, ami erre a leghalványabban is engedne következtetni. Amikor ő is otthon volt, Mihály akkor sem ment el soha sehová, legfeljebb pár percre leugrott a boltba, ennyi idő alatt azonban nem lehet semmiféle kapcsolatot senkivel sem kialakítani, nemhogy annyira elmélyíteni, hogy abból most összeköltözés lehet… Nem is érti. Mihály megfontolt, nyugodt ember, soha nem kapkodott és soha nem döntött ész nélkül, meggondolatlanul. Hova ment, kihez ment? Elképzelni sem tudja, de ki fogja deríteni. Ha hamarabb nem is, hát a jövő hét végén, amikor az ő és Adrienn születésnapja lesz. Adrika mondta, hogy a szülinapokra hívja meg Mihályt, hogy ennek a gyereknek mennyi esze van, neki sosem jutott volna eszébe. Miért is mondta Adrikának, hogy ez nem jó ötlet, amikor ez igenis nagyon jó ötlet. Mihály az ilyesmit nem szokta elfelejteni és mindig nagy felhajtást csinált a megünneplésre. Most el fogja egy vacsorára hívni Mihályt, azt nem utasíthatja vissza. Annyira nem fordulhatott ki saját magából, hogy el ne fogadja a meghívást. El fog jönni. El fog jönni, és ő megtudja, ki az ördög ez a valaki.

 

*

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest