Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót IX.

„…másként képzeltem el kicsit a bevonulásomat az életedbe, nem állítom, hogy éppen győzedelmesen, csak másként.” *

 

 

*

Ica mama az ebédfőzéshez tette meg az első előkészületeket. Kivette a húst a hűtőszekrényből, kicsomagolta egy tálba, majd egy kisebb kosárban zöldborsót hozott elő a kamrából, leült egy kis sámlira és nekilátott zöldborsót pucolni. Észre sem vette, hogy Adrienn kijött a szobából és megállt mellette.

— Mama — szólt halkan a kislány —, hol van anyu?

— Hinnye, a kiskésit neki — rezzent össze az idős asszony —, nem is vettem észre, hogy fölébredtél, aranyom. Jót aludtál? Mit álmodtál? Gyere, készít neked mama reggelit, biztos éhes vagy.

— Mama, ne beszélj mellé, kérlek — figyelmeztette nagyanyját Adrienn. — Nem vagyok éhes, de nem is ennék semmit addig, amíg meg nem mondod, hol van anya.

— Ülj le szépen, megmondom neked — tette Adrienn mellé a kisszéket a mama, de Adrika állva maradt.  — Elment apádhoz, mert nagyon fontos dolgot akar vele megbeszélni.

— Elment apához, és engem itthagyott? — kerekedett el a szeme a kislánynak. — De hiszen mondtam neki, hogy én is akarok menni — görbült sírásra a szája és két nagy könnycsepp jelent meg a szemében.

— Adrikám, kislányom — lépett oda Ica mama a gyermekhez —, ne sírjál. Anyád olyan dolgot akar apáddal megbeszélni, amit te még úgysem értenél. Majd, ha megnősz…

— Ne mondd nekem, mama, — kiáltotta a sírástól alig érthetően a kislány — hogy úgysem érteném, meg hogyha majd megnövök! Ti még mindig azt hiszitek, hogy pelenkás kis tyúk vagyok, pedig sokkal többet értek, mint hiszitek… Tudom, hogy anyáék összevesztek, azt is tudom, hogy anya tehet róla, és én tudtam volna segíteni neki, csak nem hagyta… — nyelte a könnyeit Adrienn.

— Tudtál volna, tudtál volna — zöttyent le Ica mama a kisszékre és Adriennt a térdére ültette —, aztán hogyan tudtál volna segíteni, kis csibém?

— Azt mondtam anyunak, hogy a születésnapunkra hívja meg apát egy vacsira, te főztél volna valami finomat, mert apa szeret enni finomakat, és akkor eljött volna, evett volna, és kibékültek volna… De anyu azt mondta, hogy ez hülyeség és én ne szóljak bele, mert majd ő tudja, mit kell tenni. És én mondtam neki, hogy én nem majd tudom, hanem most tudom, mit kéne tenni, és igenis, sikerült volna, de anya nem is törődik vele…  

— Dehogynem törődik vele, kicsim, hiszen most is azért ment el apádhoz. De amit mondtál az előbb, az nagyon okos dolog, nagyon jó ötlet. Majd én beszélek anyáddal, elvégre én az anyja vagyok, rám csak hallgat… Nagyon okos vagy, ez sikerülhet, igen, ez igen…

Adrienn abbahagyta a sírást és reménykedve nézett a nagyanyjára.

— Te is úgy látod, mama?

— Igen kicsim, úgy. De most már ideje lenne enned valamit, mert biztosan éhes vagy.

— Igen mama. Most már éhes vagyok — nevetett kópésan Adrienn és egy cuppanós puszit nyomott a nagyanyja arcára.

 

*

 

Ladóczi utca. Csöndes helyen árnyas utca, vagy valami hasonló, jutott eszembe a tegnap olvasott hirdetés. Csak tudnám, mi a fenének olvasgatok én ilyen idióta hirdetéseket, amikor azoknak a fele se igaz, és Emese hirdetés nélkül is jött, mintha tudta volna, hogy jönnie kell, és hirdetés nélkül is csöndes helyen, árnyas utcában ad neki otthont. Mellesleg a Ladóczi utca valóban a város egyik legszebb utcája volt, ennélfogva az utcában árult házaknak is igencsak megkérték az árát, Emese tehát feltehetőleg elég rendes vagyonnal hagyhatta el Kanadát. De mit érdekel ez engem? Soha senki nagy vagyonának eredete engem nem érdekelt, volt, ahonnan volt, ha el tud számolni vele, élvezze. Engem soha nem érdekelt, hogy élére rakosgassam a húszezreseket a könyvespolc belső vagy hátsó oldalán, aztán minden este azokat számolgassam, közben meg foltos nadrágban egy rozsdás biciklin közlekedjek, hogy a népek ne is tudják, hogy nekem mennyi pénzem van… A pénz arra való, hogy elköltsük, amire szükségünk van, gond nélkül megvegyük és nem baj, ha egy kevés tartalék akad a betétkönyvben váratlan esetekre. Hát a válásod, Szerémikém, elég váratlan eset volt, de mindezidáig nem kellett még a betétkönyvhöz nyúlni, bár ahogy a jelenlegi helyzetemet elnézem, több mint valószínű, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Egy kissé tán meggondolatlanul, mi több, átgondolatlanul ugrottam én bele ebbe a költözésbe, de mentségemül szolgáljon, hogy a körülmények kényszerítettek rá, a kényszerítő körülményeket pedig úgy hívják ebben az ügyben, hogy Kata. Bár… a ma délelőtti látogatása után már ebben sem lehetek egészen biztos. És abban sem, hogy jól döntöttem, amikor Emesét választottam. Persze ez olyan dolog, hogy ha hetekig mérlegelem a helyzetet minden oldalról, akkor is lehet, hogy ugyanezt a döntést hozom, és akkor is lehet, hogy rosszul végződik… Valamerre mennem kellett és én most így határoztam. Majd kiforrja magát a dolog. De jó lett volna előbb Emesével bizonyos pénzügyi vonzatait az együttélésnek tisztázni, de hát van még rá idő. Meg ha kell, visszakozz is. Csak Kata ne jött volna el olyan aranyosan ma délelőtt, és Emese ne lenne időnként olyan katonás, vagy milyen, mint valami szadista kiképző őrmester a valamikori hadseregben…

Emese masírozott elöl, mint a győztes hadvezérek, kezében két könnyű kis cekker. Én utána rogyadoztam az összes többi cuccommal, s az volt a benyomásom, hogy talán nem is csak a fizikai terhek voltak túlsúlyosak számomra, de valami olyan lelki terhet is cipeltem, amit nemigen tudtam megmagyarázni. Tán nem is lelki teher, hanem egyfajta rossz előérzet, hogy ne mondjam, félelem volt, ami a kaputól a ház bejáratág, sőt azon túl is kísért. Nem is szólva arról, hogy ez az érzés azóta bennem volt, amióta eldöntöttem, hogy Emesét választom. Igyekeztem elhessegetni a kellemetlen gondolataimat, de nem sikerült egészen jól. Mindezt újra csak a fáradtságom számlájára írtam, és meg voltam győződve arról, hogy jól döntöttem, ötvenöt évesen nem foghatok nagyon mellé.

Életem régi és mindegyszemélyben új választottja berontott háza ajtaján az előszobába, ledobta a kezében lévő két szatyrot, megvárta, míg betámolygok én is az ajtón, majd gondosan becsukta azt. Megvárta, míg leomlok az egyik kofferem legkeményebb szélére, majd, mint aki egy kiáltványt olvas fel, olyan ritmusban közölte velem a házirendet.

— Balra az utolsó ajtó, az a vendégszoba, oda bepakolhatsz. Tévé, rádió van, elleszel te ott, ha nekem dolgom van. Itt van két kulcs, az egyik a kapukulcs, a másik a ház kulcsa. Ha el kell menned itthonról, mindent gondosan zárj be. A ház többi részébe ne is akarj bemenni, úgyis zárva van. Nekem most el kell mennem, estére itthon leszek. Vigyázz magadra, úgy általában is. Van kérdésed?

Csak álltam ott és bámultam, mint süni a súrolókefére. Ez hülye, villant be az agyamba az első felismerés. Ez a nő biztos, hogy hülye. Annyira hülye, hogy föl sem fogja, mit mond. De hát mégsem lehet hülye, mert eddig nem látszott rajta semmi. Bár… mintha lettek volna jelek arra vonatkozólag, hogy ez az Emese már nem az az Emese, akire én vártam harminc, vagy mittudomén hány évet. Ajaj, hova jöttem én? No, csak fő a nyugalom.

— Édes kedves Emesém, mondd kicsi szívem — kezdtem kellő alázattal — nincs neked egy csöppnyi paranoiád, netán szereptévesztésed, netán valami tévedés nincs ebben az egész mesében? Biztos, hogy azt mondtad el és úgy, amit és ahogyan el akartad mondani nekem?

Emese kissé összeszűkült szemmel, merően nézett rám. Ez is új volt, ilyen rondán ezelőtt soha nem tudott nézni, de most mintha egy pici gondolkodást is kifejezett volna a tekintete.

— Mire gondolsz, kedvesem? — kérdezte színtelen hangon.

— Mondjuk arra, hogy hová ilyen sürgős menned, amikor én még jóformán meg sem érkezetem. De ezt nem firtatom, biztosan oka van. De az az igazság, hogy másként képzeltem egy kicsit az én bevonulásomat az életedbe, nem állítom, hogy éppen győzedelmesen, csak másként. Barátságosabbnak, vagy tudomisén… Semmiképpen nem így, ahogyan zajlott. Mi az, hogy a lakás minden része zárva van? Ki előtt? Előttem? No hiszen, jól nézünk ki… És a fürdőszoba is zárva van? És a budi is zárva van? És mi van, ha pisálnom kell, tán kimegyek az utcán az árokpartra? És mi van, ha kakálni kell, azt is az árokpartra? Vagy nincs is fürdőszoba?

Emese elmosolyodott.

— Jaaa, hát azt hittem, nagyobb bajod van — mondta megnyugtató kedvességgel. — A fürdőszobaajtó itt van veled szemben, a budi mellette jobbról, ott, az, látod. Gondoltam, hogy este majd, ha hazajövök, együtt fürdünk, azért nem szóltam. Hidd el, csak én is egy kicsit zavarban vagyok, azért ez a szertelenség, de nincs semmi baj. Össze kell szoknunk, mindössze ennyi… Szia.

Nyomott egy inkább barátinak vehető, mintsem szerelmesnek ható puszit a képemre és azzal a lendülettel elviharzott. Mit mondjak, ezzel a puszival egy szikrát sem nyugtatott meg, továbbra is nagyon kellemetlen gondolatok kergették egymást a fejemben.

 

*

 

Kata fáradtan és nagyon szomjasan huppant le a kávéház teraszán egy asztalhoz. Sejtelme sem lehetett arról, hogy pontosam ahhoz az asztalhoz és pontosan arra a székre ült, mint ahol Mihály foglalt helyet akkor, amikor Emesével találkozott. De ez jó hely volt, innen be lehetett látni a kávéház előtti egész teret, meg a kávéházi teraszt is. Nem ült háttal senkinek, mindenkit jól látott és mindenki jól látta őt. Nagyadag fagylaltot kért a felszolgálótól és egy kis üveg hideg ásványvizet. A felszolgáló viharos gyorsasággal kihozta a kért hűsítő csemegéket, Kata kissé csodálkozva állapította meg, hogy milyen rendkívül udvarias ez a fiatalember, aki felszolgál. Régen járt már ilyen helyen, egyedül még meg tán soha. Ha itt lenne Mihály, elmondhatná neki, hogy… de nincs itt. Mihálynak van valakije, erre soha nem gondolt, pedig akár logikus is lehetne. Neki soha nem volt senkije, még csak kísértésbe sem esett, neki Mihály mindig elég volt, ő szerette Mihályt és szereti még most is… Istenem, de hülyén is viselkedett, de hát már mindegy. Itt ül ez a szivar tőle a második asztalnál, helyes pasas. Ülve is magasnak látszik, jóképű, ötvenes, nem éppen egy ágrólszakadt ipse benyomását kelti. De mi a nyavalyát bámul ide már percek óta? Ő, Kata, hamar zavarba jön, nem tudja, mit csináljon a lábával, összekulcsolja-e vagy keresztbe tegye, azonkívül ilyenkor útban van az egyik keze is a másiknak. Zavarában picit mellé tette a fagyiskanalat a szájának, ezért az olvadt lé lecsorgott az állán. Gondosan megtörölte a szalvétával és igyekezett feszélyezettség nélkül tovább kanalazni a fagyit. Szeme sarkából látta, hogy a férfi nem nyomja el az iménti piciny intermezzo utáni mosolyát, ez még nagyobb zavart okoz nála. Félretolta a fagylaltoskelyhet, ivott gyorsan egy nagy korty vizet és szemével a felszolgálót kereste, fizetni akart. Valami megmagyarázhatatlan idegesség fogta el, pánikszerűen kereste a táskájában a pénztárcáját, egy ügyetlen, kapkodó mozdulat következtében táskája tartalmának egy része kiszóródott a földre, majdnem elsírta magát. Egy pillanatra megállt, látta, hogy a férfi föláll a székéről és felé indul. Jaj, ne, ne gyere ide, hapsikám, hát nem látod, hogy miattad van az egész, mért nem húzol el valamerre, de egy szót sem tudott kinyögni.

— Kezét csókolom — állt meg az idegen Kata előtt — megengedi, hogy segítsek? — és már szedegette is össze a széthullott púderes dobozt, pamacsot, tükröt, szájrúzst, miegymást és barátságos mosollyal nyújtotta Kata felé. — Bartha László vagyok, engedelmével, örülök, hogy segíthettem.

Kata bármekkora zavarban is volt, a nőkre jellemző hirtelen gondolat— és érzelemváltás után fél másodperc alatt megállapította, hogy tényleg helyes a pacák, legalább száznyolcvan magas, nem kövér, inkább szőke, mint ősz, és fura sebhely van a homlokán. Egy forradás.

— Kata vagyok… izé, Szeréminé — dadogta, majd fölállt a helyéről, de ugyanazzal a lendülettel vissza is ült.

— Mondja — nézett rá Bartha —, tolakodónak tart, ha leülök magához pár percre? Csak amíg megnyugszik.

— Persze, persze — hadarta Kata — illetve, akarom mondani, üljön csak, nem zavar, izé… Köszönöm, hogy segített. Tudja, nem tudom, hogy mi jött rám, ez eddig nem volt… — kereste a mondatokat a nő, de azt sem tudta, miért érzi úgy, hogy meg kell magyaráznia a viselkedését. Nem is kellene egy árva szót sem szólnia, de az meg nagy tulokság lenne a részéről.

— Ugye, nem akar még menni sehová? — állt Kata mellé Bartha és magától értetődő természetességgel fogta meg a nő vállát. — Szeretném, ha maradna még néhány percig, úgy látom, hogy valamiért ideges. Talán segíthetek.

      — Miért, maga pszichológus? — érdeklődött Kata a ruháját igazgatva s rögtön rájött, hogy ezt nem kellett volna kérdeznie. Ebből ez a férfi azonnal kitalálja, hogy, hogy neki mire lenne szüksége és most tudatosult benne, hogy egy lélekbúvárral bizony nem ártana elbeszélgetnie.

— Neeem, nem — tiltakozott Bartha —, csak gondoltam, hogy amíg megnyugszik, válthatunk pár szót is, nem igaz?

— Hát, tulajdonképpen igaza van — szedte össze magát lassan Kata. — Nem is értem, mi történt velem, ilyesmi nem történt még soha… talán az utóbbi napok… ahh, mindegy, ez magát úgysem érdekli.

— Kérem, mondja el, ha nem titok — kérte a férfi és érdeklődve előrehajolt a székében. — Érdekelne, és… maga nagyon csinos nő… és szép is.

Kata megint csak kezdett elbizonytalanodni. Miket mond itt neki ez a vadidegen pasi?

— Bartha úr…

— Laci, engedelmével — hajtotta félre kedveskedve a fejét a férfi. — Vasárnap van, semmi hivatalos dolog, Laci, ha kérhetném.

— Hát, izé, kedves… László — igazgatta a haját Kata — khhmm, a Laci még nem megy… nos, kedves László, nem tudom, miért érdekli magát az én viselkedésem. Azt sem tudom, hogy miért mondom el magának mégis, de elmondom, mert nincsen benne semmi titok és nem is egyedülálló az eset. Szóval, két napja váltam el, majd’ harminc év házasság után, és egyelőre nemigen tudok mihez kezdeni magammal ebben az állapotomban. Még azt sem döntöttem el, hogy egyáltalán jól döntöttem el, de a jelek arra mutatnak, hogy igen. De egyáltalán ki maga, és miért érdekli ennyire a sorsom?

— Az Ezüstház utcai bevásárlóközpont vezetője vagyok — kulcsolta össze álla alatt két kezét László. — Már sokszor láttam magát ott vásárolni, mindig megcsodáltam magában a nőt, de soha nem mertem megszólítani. Nem akartam tolakodni.

— És most? — kérdezte Kata. Minden józan tiltakozása ellenére tetszett neki László viselkedése, nyugalma, kellemes hangját is szívesen hallgatta.

— Most nem gondoltam, hogy találkozni fogunk — nevette el magát László.  — Most csak leültem ide egy sörre és megjelent maga, akkor eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, megszólítom. Persze nem egészen úgy képzeltem, ahogyan sikerült, de hát az élet már csak ilyen…

— Ajjaj, nekem mondja? — mosolyodott el most először Kata. — Tényleg nagyon ideges voltam. Előtte nem sokkal volt egy beszélgetésem a férjemmel, izé, a volt férjemmel, nohát, ezt még szokni kell, tehát beszélgettünk és az eléggé felkavart. 

— Folytassa — kérte László.  

— Honnan gondolja, hogy folytatni akarom? — nézett kíváncsian Kata a férfira.

— A hangsúlyából. Maga nagyon szépen beszél, érthetően artikulál és kitűnően hangsúlyoz. Ebből lehet tudni, hogy még van mondanivalója.

— Nahát, hogy maga mikre nem figyel… — forgatta a poharat kezével Kata. — Tehát ideges voltam és akkor még tetejébe ott ült maga és engem figyel. Maga szereti, ha valaki egyfolytában magát figyeli? Mondjuk ott áll a háta mögött és beleszuszog a maga fülébe… borzalmas.

— Éhéén, szuszogtam? — nevette el magát László és két kezét az asztalra tette.  — Jó ég, ha maga még öt méterről is hallotta…

— Nem azt mondtam, drága uram, hogy maga szuszogott, — nevetett Kata is — az csak egy példa volt. Na, jó, szóval láttam, hogy kiszúrt engem és akkor ez pont nem hiányzott.

— És most — fogta meg László az asszony kezét — most hiányozna?

— Nem — húzta el a kézfejét Kata.  — Most még nem. Lehet, hogy máskor, vagy később, vagy mittudomén, de most még korán van nekem mindenhez. Érti, ugye?

— Azt hiszem — bólintott László. — Legalábbis a nagyját, de azt is csak akkor, ha az események folyamatos és logikus történéseinek időrendjét megfelelő sorrendbe rakjuk. Azonban az események nem a megfelelő és logikus időrendben szoktak megtörténni, kedves Kata.

— Izé — feszengett Kata — megkérhetem, hogy nevezzen másképp? A Kata a fé… volt férjem egyedüli joga volt, nem szeretném, sőt zavarna, ha más is így próbálna hívni.

— Értem — mosolygott László megértően és újra megpróbálta megfogni Kata kezét. Az asszony azonban újra csak villámgyorsan elkapta. — Szereti még őt? — kérdezte László őszintének tűnő érdeklődéssel.

Kata nem válaszolt. Pár másodpercig merően nézett László szemébe, de abból semmi rosszat nem tudott kiolvasni. Ettől függetlenül összepakolta a retikülje tartalmát és felállt az asztaltól.

— Mennem kell, ne haragudjon. Vár a kislányom — simogatta végig a ruhája alját, majd saját maga számára is meglepő módon kezet nyújtott Lászlónak.

— Viszontlátásra — köszönt határozottan, majd hozzátette: — Lehet, hogy még találkozunk, de ne fűzzön hozzá túl nagy reményeket… Tudja, nagyon friss még minden.

László hosszan igyekezett tartani kezében Kata kezét és úgy válaszolt.

— De azért várhatom, igaz? Viszlát, kedves Kató — engedte el lassan az asszony kezét.

Kata villámgyorsan hátrafordult és elindult a mama háza felé gyors, sietős léptekkel. Tudta, hogy a férfi figyeli, ezért most minden energiáját arra fordította, hogy nehogy megbotoljék a járdakockák találkozásaiban, nehogy megcsússzon valamin, továbbá ügyelnie kellett arra is, hogy László ne vegye észre, tulajdonképpen mekkora zavarban van. Csak akkor engedett valamennyit a feszült koncentrációból, amikor az utcasarkon befordult, így László már nem láthatta őt. Nem igazán értette saját magát sem, és nem értette Lászlót sem. Vagy nagyon is értette, csak ahhoz több bátorság kéne legyen a fejében, hogy ezt elismerje. Mindenesetre most még azt próbálta magában tisztázni, hogy honnan is vehette a bátorságot László ahhoz, hogy őt csak úgy egyszerűen leszólítsa. No, várj csak Kata, nem is szólított le csak úgy. Te viselkedtél dadogósan, bénán, ezért jött oda ez a pasas, ezért ült melléd, segíteni akart neked. Így van? Akkor meg mit méltatlankodsz? Ráadásul szimpatikus is. Hááát, igen, ez a baj, hogy szimpatikus is. Mert Mihálynak van valakije, ő pedig nemigen tud egyedül élni, ezt azért az utóbbi hetek történései elég világossá tették. De mért kellene neki mindjárt az első pasiba belezúgni, aki az útjába kerül? Minek ez a sietség? És miért ne? Mi a biztosíték arra, hogy a kilencedik pacák, akiről azt hiszi, hogy Mihály után a megfelelő lehetne, nem fogja-e kijátszani, kihasználni, átverni, megverni, brrr, még gondolni is rossz rá… De akkor egyáltalán, bele kell-e valakibe zúgni? Nem tizenéves fruska ő már, hogy ne tudjon parancsolni az érzelmeinek, meg az időnként — bár újabban egyre gyakrabban — fel—feltörekvő testi vágyainak. Igaz, ezen még nem is gondolkodott soha. Mi lenne, ha végül mégiscsak engedne egy szimpatikus férfi közeledésének, és ha úgy érzi, akkor a test akaratának? Érdekes lehet, hogyan csinálja más, hátha jobb, mint Mihállyal. Ami persze nem valószínű, mert Mihállyal mindig is tökéletesnek érezte a szexet. Hát ez az. Tökéletesnek érezte. És ha nem is volt az? Nem igaz, hogy nem volt az, mert mindig úgy érezte, hogy eljutott a csúcsra, vagy ha nem is mindig, de legalábbis általában, viszont az igaz, hogy mindig jól érezte magát a Mihállyal való együttlétek alkalmával. Akkor sem érti, miért most kopogtat a kisördög. Most, ötvenéves korában akarja megtudni, milyen is az igazi szex? Eddig nem volt igazi? Dehogynem. És mi van akkor, ha olyan partnert sikerül kifognia, aki egy önző, semmirekellő, csak saját magára figyelő vagy ne adj’ isten egy perverz alak? Azért ez mégsem valószínű, mert annyi emberismeret tán csak szorult belé, hogy ezeket ki tudja szűrni… Legalábbis reméli.

De meg egyáltalán. Mi az, hogy Mihálynak van valakije? Ki hiszi azt, hogy ő ebbe csak úgy belenyugszik? Ki mondja azt, hogy neki ebbe csak úgy bele kell nyugodnia? Senki nem mondott ilyeneket, ezért tehát még akár szégyennek is felfogható, hogy ő itt más pasasokkal szexről álmodozik… Majd ő megmutatja. Kinyomozza, hogy Mihály hová költözött, kihez költözött, és vissza fogja őt szerezni. A harminc év az harminc év, annak ereje van, azt nem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk semmissé tenni, azt még egy akármilyen nő sem tudja felülírni. Majd ő megmutatja.  

 

*

 

— Mama, mikor ebédelünk már? — pakolta össze Adrienn a babakollekcióját a kisszoba parkettáján. — Már nagyon éhes vagyok, nincs még kész az ebéd?

— De, készen van, aranyom — válaszolt Ica mama az unokájának —, csak az a helyzet, hogy anyádat meg akartam várni vele. De mert mindjárt három óra, én sem várok tovább. Én is éhes vagyok, gyere, kicsim, együnk. Anyád majd jön és ebédel, ha akar. Remélem, jó ügy miatt késik…

Ica mama gyorsan megterítette az asztalt, kiszedte a levest, Adrika kezet mosott és jóízűen kanalazni kezdték a zsenge zöldborsóból készült levest. A sült előtt Adrienn fészkelődött egy darabig, majd megszólalt.

— Mama — kérdezte az üres tányérban kapirgálva —, mire gondoltál, amikor azt mondtad, jó ügy miatt késik Anya?

— Hm, hát mire is — szedte ki Ica mama a második fogást a kislánynak. — Mire is… mit gondolsz, aranyom? Hát arra, hogy megbeszélik Apáddal a dolgokat és kibékülnek. Miért, te nem erre gondoltál?

— Deee, de, erre — válaszolt Adrienn tettetett közömbösséggel.

— No, hallom én a hangodon, hogy valami mást találtál ki, kicsim — ült vissza Ica mama a helyére.  — Elmondod mamának, hogy mi az?

— Hááát, éppen el is mondhatom — nézett a nagyanyjára a kislány. — Azt hittem, arra gondolsz, hogy Anya megismerkedik egy másik bácsival, összemelegednek, úgy, ahogy a felnőttek szoktak és az a bácsi lesz a pótapukám… Azt hittem, neked ez a jó ügy.

Ica mama kezében megállt a kés meg a villa, döbbenettel határos meglepetéssel nézett a kislányra.

— Szűz Máriám, hogy jutott ez neked az eszedbe, gyermekem? — álmélkodott tágra nyitott szemekkel.

— Mama, valami butaságot kérdeztem?  — fordította lefelé a fejét Adrika, de a pillantása a mama arcára tapadt.

Ica mama nagyot sóhajtott, egy kicsit igazgatta az abroszt az asztalon, egy centivel balra rakta a tányérját, aztán ugyanoda vissza is helyezte. Látható zavarban volt.

— Butaságot, kicsim? Neeem, nem mondtál butaságot, sőt. Már nekem is volt eszembe, hogy Anyád valami ilyesmire készül, ne kérdezd, miből gondoltam, ez valami anyai ösztön, nem tudom pontosan megmagyarázni. Csak mielőtt folytatom, válaszolj nekem valamire. Mondd, kicsim, te örülnél, ha így lenne?

Adrika az abrosz rojtjait bogozta az asztal szélén, majd lassan, halkan válaszolt.

— Nem. Nagyon nem szeretném, én azt szeretném, ha apa visszajönne és úgy élnénk, mint régen, otthon, minálunk. Nem tudom, hogy hogyan szoknék meg egy idegen bácsit, de én már nem vagyok olyan kislány, akinek elég, ha fejenáll meg ilyenek és én ettől szeretem… Nem akarok senki idegen bácsit megszokni. Apát várom vissza.

Amikor Ica mama meglátta unokája szemében azt a két kövér könnycseppet, amit legszívesebben sosem akart meglátni, akkor az ő szeme is könnybe lábadt. Fölállt, odament a kislány mellé, megsimogatta az arcát és fogta a kezét, úgy szólt hozzá.

— Édesem, a mama is ezt akarja. Amikor nekem eszembe jutott anyád egy másik emberrel, akkor én is megrázkódtam még a gondolattól is. Én szeretem az édesapádat, mintha a fiam lenne, szerintem rendes, becsületes, végtelenül türelmes, nagyon jó ember. Anyádnak volt egy rossz időszaka, de már ő is rájött, hogy mekkora marhaságot csinált, mindent vissza akar csinálni, ő is reméli, hogy sikerül és mi is ezt reméljük. Ha ilyen sokan akarjuk, csak sikerül…

— Hát ti mit bőgtök itt, tán nem jutott dinnyeföld nektek? — szólalt meg az ajtóban teljesen váratlanul, ezzel pedig némi meglepetést okozva Kata.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest