George Tumpeck : Az utolsó mese

(meghallgatom)

Hol volt, hol nem volt… Általában a mesék így szoktak kezdődni.

Szóval, ez egy rendhagyó mese.

Történt egyszer hogy a Békakirálynak lett három gyermeke. Egy kicsi, egy kisebb és egy legkisebb. Ugyan nem akarta őket, de a gonosz mostoha addig ügyeskedett, amíg lett. Béka kicsit szomorú volt, később nagyon. Üres napjait csak a három kicsi királykisasszony őszinte gyermeki mosolya tette szebbé. Gyakran mesélt nekik és ilyenkor rajongással hallgatták.

Körbeülték a palota legkisebb szobájában és csendesen, tágrameredt szemekkel figyeltek. Béka csak mesélt és mesélt, csillogással, jókedvvel töltve be a kicsiny szoba sejtelmes félhomályát. Mesélt az életről, a tavacskáról, a békalencséről. Mesélt a szivárványról, a királyfiról és minden vidámságról. Így történhetett meg, hogy a három pici királyleány észre sem vette, hogy a palota eltűnt körülöttük, megszűnt a fény és csillogás, csak a csupasz komor falak maradtak. Később már azok sem.

Béka napjainak a fénypontjává vált a mesélés és a királykisasszonyok őszinte áhítattal hallgatták boldog kacajuk bearanyozta Béka életét. A gonosz mostoha nem hagyhatta és ármány ármányt követett. Kiabálás, gonoszság, majd látván, hogy semmi nem hozza meg a kívánt eredményt, egy utolsó gonosz húzásra szánta el magát. Huss, kiugrott a palota egyetlen épen maradt ablakán és egy hatalmas sikollyal átadta testét az örök enyészetnek. Békakirály értetlenül állt az eset előtt és aznap este ő sem mesélt.  A királylányok békésen aludtak, mit sem sejtve, és arcukon ott piroslottak egy furcsa, előre meg nem írt béke virágsebei. Ekkor még senki nem sejtette, hogy a gonosz mostoha utolsó útja előtt még egy átkot is szórt feléjük, így a sors kifürkészhetetlen akaratából a gyermekeket a gonosz mostoha anyukája vette magához. A tehetetlenség felőrölte Béka idegeit is. Néha éjszaka, amikor csak a gyér holdfény fáradt sugarai szűrődnek át a függöny félhomályos mintái között, egy réveteg szempár, egy remegő kéz, egy elfelejtett mese visszahozza az elmúlt csillogást. Lassan, óvatosan, hogy ne zavarja a hirtelen beállott csendet, lábujjhegyen a megsárgult fényképek között keresgél és néhány eltévedt könnycseppel szeme sarkában, elmondja az utolsó mesét:

Lopakodni, csak egy dolog miatt érdemes. Puszit adni egy alvó gyermek arcara.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Adminguru
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem