(az Összefércelt sorsok-ból)
A közeledő hosszú szünetre készültünk. Apróságokat vásároltunk a spórolt kis pénzecskénkből és az otthoni ünnepekről álmodozva, tervezgetve beszélgettünk — egyre gyakrabban. Ágyszomszédom volt Icu, a Mexikói útról jött bájos, de vadóc kislány. Ő sohasem csatlakozott ezekhez a beszélgetésekhez, nem is igyekeztünk bevonni, tudva, milyen elutasító, ha bizalmasabb közeledést észlel, bármilyen jó a szándék. Figyelte ezt a nagy készülődést aztán egyszercsak magától szólalt meg, elég meglepő mondattal:
— Mit vagytok úgy oda? Azt hiszitek, ugyanúgy várnak otthon mindenkit, mint ahogy azt ti képzelitek?
Döbbenten némultunk el. Aztán egy kisebb hangzavar következett, amiből végül előkerültek a levelek otthonról, amiben írják a szülők, testvérek vagy rokonok, hogy várnak ránk. Ezekkel a levelekkel nem illett dicsekedni, nehogy fájjon a szíve annak, akit nem hívnak. De néhányan még a bizonygatást is furcsának gondoltuk.
Icu keserűen elhúzta a száját, majd hozzátette:
— Majd a szünet után dicsekedjetek.
Annyira felháborította a lányok többségét ez a hang, hogy parázs vita kerekedett.
Feléje fordultam:
— Áruld el végre, te mit tudsz a családodról?
— Mondtam már, hogy engemet eldobtak, ezért engemet egyáltalán nem is érdekelnek a szüleim. Lelenc vagyok. Amikor meglátták, hogy nyomoréknak születtem, gyorsan túladtak rajtam — mondta eltorzult arccal.
Makacs lettem:
— Ezt te miből gondolod?
— Rájöttem. Pár napos csecsemőt mi másért tennének a lelencház küszöbére?
— Mikor volt ez? Nem háború alatt? — villant fel bennem egy mentő gondolat.
— Nem mindegy? — méltatlankodott.
— Már hogy lenne mindegy! Gondold el, mi minden történhetett velük! — kezdtem lelkesedni, mert ez volt az első alkalom, hogy Budai szóba elegyedett velünk ebben a témában. A többiek is kezdtek körénk gyűlni. Mindenkinek volt ötlete, hozzáfűzni valója.
Teljesen beleéltük magunkat, hogy végre meggyőztük Icut, amikor nagy dühösen leintett bennünket:
— Békén hagynátok végre!? — és odacsapott a formás kis kezével az ágyat takaró plédre, amin ült.
— Ha akartam volna, már megkereshettem volna őket, vagy ők engemet. De nem akarták, épp’ ezért én se akarom!
Ezt már úgy kiáltotta, jelezve, hogy ide ő pontot tett és nem tűr semmi beleszólást.
Szépen elcsendesedve széledt el a lelkes kis csoport. Pedig már mindenkit az érdekelt volna, hogy miért nem sikerült senkinek megtalálnia a hozzátartozóit. Ezt azonban egyelőre nem lehetett tőle megkérdezni.
Icu ezután furcsa, lapos pillantásokkal mért végig bennünket, főleg engem.
Egy este orosz, háborús filmet adtak a tévében, Jó emberek között címmel.
Megható volt, mert egy elveszett kislányról szólt a történet, akit az övéitől messze elsodornak a háborús zűrzavarok. Egy család befogadta, az anyja sokáig hiába kereste. Arra emlékszem, hogy végül egymásra találtak, boldog vége lett a filmnek.
A könnyeinktől észre sem vettük, mikor tűnt el közülünk Budai, de az ágyára borulva találtunk rá a hálóban. Kibontott, fényes hajzuhataga derekáig betakarta a hátát, arcát a párnába fúrva rázta a zokogás.
Próbáltunk szólni hozzá, aztán beláttuk, hagyni kell, ezek a könnyek jót fognak tenni neki. Aki sírni tud, annak szíve is van.
Amikor csillapodott a görcsös sírása, valami csoda történt.
Csoda? — Nem.
Inkább a hetek óta érlelődő gondolatai törtek fel a film hatására.
— Szerintetek egyszer én is így találkozhatnék az anyámmal? — szipogta bele az elázott párnájába.
Csak ekkor álltuk körbe. Ezután a döbbent csendben valaki halkan megszólalt:
— Erről akartunk meggyőzni, de te nem hagytad.
Aztán behúzott nyakkal várta a támadó választ, de más következett.
— Pápay, szerinted hogyan kellene megkeresni a szüleimet? — kérdezte egészen elvékonyodott hangon, még a párnába eldugott arccal.
— Nem tudom, miért sikerülne most, ha a nevelőintézetnek eddig nem sikerült — szóltam félve.
Ekkor hirtelen megfordulva felült. Az arcára tapadt tincseket energikusan hátradobta.
— Álljon meg a menet! Soha nem is keresték, mert nem engedtem — volt a meglepő, erélyes válasz.
Tátott szájjal néztünk össze és nagy izgalomba jöttünk.
Azon az éjszakán alig aludtunk valamicskét. Csak az olvasólámpát hagytuk égve, nehogy felrohanjon a portáról Malvinka, a kivilágított ablak láttán. Senki sem volt álmos.
Mire mégis eldőltünk a kimerültségtől, addigra kisütöttük, hogy ezt nekünk kell megoldanunk. Méghozzá titokban, hogy a sikert majd ne az intézet, hanem mi zsebelhessük be. (Ó, gyermeteg önzés!!)
Először azt tisztáztuk, milyen kiindulópontunk van. Néztük a személyi igazolványát. Születési hely: Felsőzsolca. Anyja neve: Budai Anna.
— Lány volt — jegyezte meg egy bátortalan hang.
— Na. Ha lány volt, lehet, hogy titokban szült. Egy ok, amiért el kellett téged hagynia — felkaptam a fejem és láttam felcsillanni a reménykedő fényt az anyára vágyó vadóc szemében.
Gondolkodtunk: Anyakönyvi hivatal? Vagy? Mi van még?
— Mi lenne, ha a felsőzsolcai tanácsnak írnánk?
Helyeslő hangok.
— Ki írja meg?
Kis csend… rám néztek.
— Jaj, ne! — próbálkoztam kibújni, de lehurrogtak.
Biztosan igazuk volt.
Hát megfogalmaztuk közösen, hogy él egy mozgássérült intézetben egy lány, akit ekkor és ekkor az ottani anyakönyvben Budai Ilona néven jegyeztek be, stb., stb.
A tanácselnököt okoskodtuk ki címzettnek, aztán az majd küldi, ahova kell, vagy nekünk küld címet, ahová majd írhatunk.
Ezután nehezen jött álom a szemünkre. Icu is sokáig forgolódott.
A titkos levelünket másnap szépen letisztáztam, hozzáírva, hogy Icunak nem eltartóra van szüksége, ő varrónőnek tanul és a gimnázium első osztályába jár, de szeretné tudni, kik a szülei. Megáll a saját lábán, csak a szeretet hiányzott az eddigi életéből, a tudat, hogy a háttérben neki is van családja.
Aztán mivel Icut már előbb meghívták a szüleim, az ozorai címemet írtam a borítékra, nehogy felbontsa itt valaki az érkező választ, vagy mint a hivatalos leveleinket, azt is be kelljen mutatnunk. Gyorsan anyuéknak is megírtam, hogy kapnak majd egy levelet, ami az én címemmel Icunak szól.
A gépezet beindult, izgatottan vártuk a fejleményeket.
Az Ozorára utazás minden mozzanatát úgy élvezte Icu, hogy öröme átragadt ránk is.
Csak a busz első megállója után kezdett aggódni, hogy mit szólnak majd, amiért az éjszaka közepén állítunk be.
— Ne aggódj, várnak minket — mosolygott az öcsém.
Mi az, hogy vártak! Apu a spaletta nyílásában leste az utcát, az asztal terítve volt minden finomsággal az előző heti disznóölésből.
A szépen terített asztalon egy meglepetés-boríték is feküdt. Feladó: Felsőzsolca, Városi Tanács. (Ezt később áhítattal a karácsonyfa alá tette Icu.)
Mikor megpillantotta, elkerekedő szemmel nézett rám, nem mert a levélhez nyúlni. Én bontottam ki, és én is el-elfúló lélegzettel olvastam fel.
A levél tartalma kb. az, hogy a rendelkezésre álló adat kevés ugyan, de megtalálta mégis a legfontosabb szálat a tanácselnök asszony, ami segítette őt a felderítésben. Igyekszik a levelet mielőbb elküldeni, hogy karácsonyi ajándék lehessen az a kis barátnőm számára.
Kinyomozták az édesanya ismerőseit, akikkel együtt bújtak egy óvóhelyen a háború alatt.
Budai Anna négy gyermekkel került oda. A pincében szülte meg az ötödik gyermeket, akire nem nagyon akartak emlékezni az idős nők. Csak a mi levelünk felolvasása után derengett fel bennük halványan, hogy mi is történt, hogy amikor a legnagyobb harcok dúltak a pince hideg volt, az édesanya tüdőgyulladást kapott, gyógyszert nem tudtak szerezni, az anya meghalt. Gyerekeit egyesével magukhoz vették a szomszédasszonyok. A pólyást, közös megegyezéssel egy szeretetházba vitték, hogy ne pusztuljon el éhen. Hogy a lába milyen volt, arra senki nem emlékezett. Aztán szépen meg is feledkeztek a babáról. Két testvér most Miskolcon él. Fiú a legidősebb, neki — ezzel a levéllel egyidőben — a mi levelünket mellékelve írt az elnök asszony. A választ nem várja meg, hogy időt nyerjen, azt már majd mi kapjuk meg.
Végül sikert és nagyon sok boldogságot, kellemes karácsonyt kívánt, mellékelve a bátyus címét.
Felnéztem.
Apu csuklott, anyu gyorsan tányért váltott és a konyhaszekrény felé fordulva törölte meg a szemét. Árpi könnyein át, nézett rám majd Icura, aki először két-három kísérletet tett, hogy megszólaljon, aztán robbanásszerűen tört fel belőle a zokogás. Amikor kicsit magához tért azt kezdte hajtogatni, hogy
— Úr Isten! Mekkora hülye voltam én!
— Nem tudhattad — próbáltuk megvigasztalni.
Hajnalodott, mire álomba sírta magát az újdonsült, többszörösen is családtaggá avanzsált barátnőm.
Másnap két levelet írtunk. Az egyiket Felsőzsolcára, a másikat Miskolcra címeztük.
Irtó büszke voltam magamra akkor. Pedig a dicsőség nem illetett meg. Icu titokban mindig is vágyott család után, de annyira hozzánőtt már a rideg elutasítás, hogy nem tudott egyedül kilépni abból a szerepjátszásból. Pusztán meg kellett lökni egy kicsit, azonnal indult a jó irányba.
Ehhez minden szobatársunk egyenlő partnerként segítette hozzá őt. Amit helyette írtunk, az az ő szívében született, mi csak megnyitottuk azt a bezárt szívét.
Amikor otthon, a mi családunkban az első ebédet ettük, a még-kínálásra Icu meglepetten nézett fel:
— Vehetek? Van még? — És ezt csak én értettem. Emögött a tipikus intézeti felfogás lapult, hogy egy ember részére egy adag jár, számára csak annyi van.
— Itthon nem kiporciózva készül az étel, hanem mindig úgy, hogy legyen biztonsági felesleg — magyaráztam.
Anyu — biztosan engem is sajnálva — ettől is elérzékenyedett, pedig a megható kérdés csak ezután jött:
— Ha egyszer a bátyám meghív, ott is kérhetek repetát, ha ízlik majd valami?
No, erre előbb mind összenéztünk, mielőtt kimondtam:
— Hát persze, sőt, az dicséret a háziasszonynak, ha még vesz valaki a tálból.
— Tényleg?
— Tényleg.
— Akkor én kérek még.
A szobatársaknak aztán mesélt Icu Ozoráról. Nem csupán a mese, de az előadásmód is roppant egyéni volt. Akár egy kiscsikó vidám ugrálása.
— Segítettem a levesbe sok-sok zöldséget pucolni. Ez egy igazi család ám! Volt karácsonyfa is. Mindig jöttek vendégek és megkínáltuk őket. Csak kicsi ajándék jutott mindenkinek, mert az Ari papája most még beteg és nem nagyon tud keresni.
Az intézetben aztán megbeszéltük a többiekkel, hogy kihallgatást kérünk, és nem titkoljuk tovább, mit indítottunk el, mielőtt úgyis kiderül… Ketten kísértük Icut az igazgatói irodába. Amikor bontakozni kezdett a történet, egyre figyelmesebb lett Domi néni, az igazgatónő, és egy cseppet sem akadt fel azon az „apróságon”, hogy eddig titkolóztunk. Ellenkezőleg.
— Rajtatok kívül ki tud még erről? — kérdezte az igazgatónőnk.
— Senki, csak a 2-es háló — nyögtük. Előbb még néhány kérdéssel egészítette ki a sebtében, szorongva előadottakat, aztán a válaszaink után felállt, kiszólt a portára hogy keressék meg Mária nénit, a nevelőnket. Míg vártunk rá, egy ceruzával játszott.
Felállította, lehúzta rajta az ujját, megfordítva ismételgette. Hagyott minket főni a saját levünkben. Arcáról semmi nem volt leolvasható.
Fejben számoltuk, hány kimenőt fog elvonni ezért a nevelőnk.
Mária néninek meg kellett ismételni az egész mesét. Ők közben össze-össze néztek. Kis csend, aztán Domi néni fátyolos hangja:
— No, mit gondolsz, Mária, hány kimenő jár ezért? — Figyeltünk; nem elvonást mondott!
— Azt hiszem, egyelőre egy fizetett számlás cukrászda az egész díszes társaságnak, aztán még kitalálunk valamit.
Először nem hittünk a fülünknek, de a következő, dicsérő szavak meggyőztek minket, hogy nincs baj a hallásunkkal, sőt, a tettünkkel sem. Doni néni, a nevelőnk buzgó fejbólintásai közepette ezt mondta:
— Ez nagyon szép volt lányok! Egyedül akartátok, mi? — kacsintott egyetértően.
Mi felszabadultan ismertük be.
De aggódva figyeltük, hogy Budai testvérei késnek a válaszlevéllel. Mindenki kerülte a témát, mert tudtuk, Icu is attól fél, amitől mi, hogy egyáltalán nem fognak írni. Annál nagyobb volt az örömünk, amikor a hónap végén végre mégis megjött a várva várt levél.
Kapkodva tépte fel, de olvasni már nem merte Icu. Egymás kezéből szedtük ki, míg fel nem kiáltott Heszike:
— Olvassa fel már valaki! — a levél hosszú volt és megrendítő.
Örömmel köszönti, megtalált húgukat Paulik László, egyben bocsánatot kér a késedelemért, de nagy esemény történt a családban, kisbabájuk született. Szeretnék, ha húsvétkor megvendégelhetnék az újdonsült baba, újdonsült nagynénijét.
— Az ki? — kérdezte Icu.
— Hát, te vagy! Te buta! — nevettek a lányok felszabadultan.
De a levél folytatódott. Röviden beszámolt a másik három testvérről. Ketten Németországban élnek, egy nővérük pedig szintén Miskolcon. Ő is várja Icut, írni is fog hamarosan.
A nevük azért más, mert amikor Ica született, mind a négyen a Budai nevet viselték, mint az anyjuk. Nem kötöttek házasságot a háború előtt a szüleik, de együtt éltek. Az apjukat a harctérre vitték és nemsokára fogságba esett. Amikor hazajött, megkereste a gyerekeit, de a pincében születettről nem tudott, a testvérek is elfelejtették. Az asszonyok — akik róluk gondoskodtak — hallgattak róla. A négy, megtalált gyerekét aztán a nevére vette az apjuk. Így lettek ők Paulikok, míg Ica maradt Budai. A tragédia az, hogy a papa, aki addig velük élt, az elmúlt évben meghalt.
Hatalmas csend követte a felolvasást.
Aztán egy — Icu szájából ismét meglepő — megjegyzés hangzott el:
— Na, most lettem egészen árva, ugye? — elakadt lélegzettel néztünk össze. Mit kell most mondani?
— De van négy testvéred! — próbáltuk szépíteni.
— Az igaz — gondolkodott el szokatlan komolyan Icu.
Pár nap múlva átszólt nekem az ágyán ülve:
— Pápay, segítenél nekem a választ megírni a bátyámnak? Tudod, nem akarom a sok helyesírási hibát elküldeni.
A levélírás után akadozva ezt mondta:
— Nem nevetsz ki, ha mondok valamit?
— Ne butáskodj! Mondd!
— Igaz, hogy nem él már, mégis megtaláltuk az anyukámat. Kiderült, hogy nem dobott el engemet. Te segítettél, hogy ezt megtudjam. Legyél hát te az én fogadott anyám. Jó?
Én meg csak néztem rá és képtelen voltam megszólalni.
Hol volt már az a kezdeti, rideg, intézeti kis vadóc?!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Pápay Aranka