A szüleim általában tudták tolerálni állatszeretetemet és így mindig sikerült valami kis állatot becsempésznem a lakásba. Amikor felnőtt családanyaként kerültem újra vissza a szülői házba, állatszeretetem cseppet sem változott.
Ekkor az Állatorvostudományi Egyetemen dolgoztam a kórbonctani tanszéken adminisztrátorként. A Péterffy Sándor kórház mellett vitt hazafelé az utam, aminek az udvarában sok gazdátlan, elhagyott macska kóborolt. Történt egyszer, hogy amint haladtam végig a Bethlen Gábor utcában a Keleti felé, a kórház udvarában, a kerítés mentén egy kis fekete kölyökmacska kísért sírva, ki-kibújva a kerítés rácsai között, majd vissza. Megsimogattam párszor, aztán haladtam gyorsan tovább át a kereszteződésen, de a kis cica tovább követett. Nagyon megsajnáltam, így nem volt mit tenni. Egy zöldséges bolt volt a sarkon és a feleslegessé vált dobozokat a fal mellett gyűjtötték össze, elvettem egy dobozt, bele tettem a kiscicát és magammal vittem. Egészen hazáig viaskodtam vele, mert nem volt hajlandó a dobozban megmaradni, ha kiengedtem, békésen megpihent az ölemben, de féltem, hogy a tömegtől, az emberektől megijed, kiugrik, és nem tudom többé megfogni. Így időnként kiengedtem, néha meg visszazártam a dobozba. Otthon már volt egy németjuhász kölyök kutyusunk, őt pár hónapja hoztam Békásmegyerről a piacról, egy utcai árustól vettem.
A két kis állat hamar megbarátkozott, nem volt közöttük semmi probléma, csak ha etetésre került a sor, akkor kellett vigyázni, mert Lédi a kutyus, igencsak irigy természetű volt.
Ahogy teltek a hónapok, felnőtt a mi kis kormosunk, aki CICA-CICA névre hallgatott. Hamarosan gömbölyödni kezdett a pocakja és tudtuk, hogy napokon belül anyai örömök elé fog nézni. Négy kis cirmost hozott a világra, csodálkoztunk is, hogy fekete cicának, hogyan lehetnek cirmos kiscicái, amelyek nagyon édesek voltak a kis csíkos bundájukkal. Rendszeresen oltattuk a cicákat és a kutyát is, nehogy valamilyen fertőző betegséget összeszedjenek. Az egyetemről hívtam el mindig egy munkatársamat, aki beoltotta őket.
A kórbonctanon, ahol dolgoztam a bakteriológiai, valamint diagnosztikai munkán kívül persze boncolás is volt. Nemcsak az elpusztult kisállatokat hozták be a tanszékre, hanem ritkaság számba menő állatokkal is lehetett találkozni. Egyszer a tűzoltóság hozta be hozzánk az Állatkert elpusztult elefántját, amiről kiderült, hogy tbc—s volt szegény, de láttam hópárducot, struccot, kígyót és egyéb apró jószágot is a boncteremben.
Történt, hogy egy lótenyésztő fordult hozzánk elkeseredve, mert néhány nap leforgása alatt 18 lova pusztult el. Később a vizsgálatok mérgezés nyomait igazolták, nadragulya volt belekeveredve a tápba, amit a lovak ettek és emiatt pusztultak el. Az elpusztult állatokat konténerbe gyűjtötték és elszállította az ATEV. Egyik feladatom volt, hogy rendszerességgel be kellett jelentem az ATEV-nek, hogy kis vagy éppen nagy állataink vannak, jöhetnek elszállítani.
A diagnosztikai laborban érdekes volt az élet, a boncteremből formalinba áztatva érkeztek kis üvegekben hozzánk a szervdarabok, biopsziák. A laborban előkészítő munka folyt, hogy az orvosok meg tudják állapítani a szervdarabokból, hogy mi okozta az adott állat elpusztulását. A kivágott részeket műanyag kosárkákba rakták, ami egy gépsoron ment keresztül több napon át, itt különböző koncentrációjú formalin és alkoholos oldatban áztak a kosarak. Ezután a szervdarabokat, biopsziákat kis műanyag tepsibe rakták, amibe meleg parafint folyattak, aztán rövid idő múlva a paraffin megszilárdult. Ezután következett a metszet készítés. Mikrométer vastagságú kis metszeteket vágtak a parafinkockákból, aminek a belsejében ott volt a szervminta és ezeket a hajszálnál is vékonyabb kis lapocskákat víz és ecset segítségével tárgylemezre helyezték. Ha megszáradt a metszet, egy festési folyamaton ment keresztül, attól függően, hogy melyik szervről volt szó, vagy éppen milyen betegséget szeretett volna igazolni az orvos. A festési folyamat is hosszú időt vett igénybe. Üvegedények sorakoztak egymás mellett, bennük különböző színű folyadékokkal és ebben meghatározott időt töltöttek a tárgylemezek, majd a festés után megszárították őket. Ezután kapták vissza az állatorvosok, hogy mikroszkóp alatt megvizsgálhassák, mi történhetett az elpusztult állattal.
Ha olyan frissen elpusztult állat teteme érkezett, amelynél nem mérgezés, hanem egyéb más okból következett be a halál, akkor a boncmesternél (titokban) lehetett kérni egy kis húst, hogy hazavihessük a kutyának, macskának, kinek milyen állata van. Persze csak nagy titokban, mert ez nem volt szabályos. Sokszor apukám nagyokat nyelt, amikor az anyu felkockázta a frissen hazahozott lóhúst a kutyának vagy a majdani kiscicáknak, de még az ékszerteknős is kapott belőle.
Megszülettek hát a kis cirmosok, az anyjuk rendesen gondozta őket, míg nem észrevettem, hogy valami történt. Azonnal vittem az ügyeletre, ahol kiderült, hogy megerőltette magát az elléskor és végbélelőesése lett. Ezt az ügyeleten rövid idő alatt lejegelték és a kitüremkedés visszahúzódott, de sajnos másnapra újra előjött és így a kikukucskáló béldarabot levágták, a bél többi részét pedig biztonság kedvéért hozzávarrták a hasfalához. A műtét jól sikerült, de gondban voltam, hiszen nem lehetett bekötözni a varratot, mivel a kiscicáknak hozzá kellett férniük a mama tejéhez. Néhány nap múlva a kiskölykök folyamatos gyömöszkölése miatt a varrat szétnyílt, és ami bent volt, az bizony igyekezett kifelé a cica hasából. Így megint csak az ügyeleten kötöttem ki. Nem volt mit tenni újabb műtét következett, de néhány nap múlva a varrat elhalt és újabb fertőtlenítés, és új varrat készítése követte. Szegény lélek, nem volt elég neki az ellés megpróbáltatása, kétnaponta vinnem kellett az ügyeletre, mert mindig történt vele valami baj. Mindennek eredményeként CICA-CICA az utolsó ellátása után már nem tért magához rendesen. Szédelgett, lefeküdt a teraszon és üveges szemekkel nézett a semmibe, és nem foglalkozott többet a picinyeivel.
Ott maradtam négy, kéthetes cirmossal, akiket folyamatosan gondozni, etetni kellett. A patikában vettem gyermektápszert, amit felhígítottam kissé és szemcseppes flakonokba töltöttem. Rátettem a fűtőtestre, így mindig testmeleg volt. A piciket a fűtőtest alá költöztettem, és melléjük feküdtem én is, hogy kéznél legyek, amint valamelyik hallatja hangját, rögtön nyomhassam a cuclit a szájához. Ez hétvégén megoldható volt, de a többi napon a család minden tagja dolgozni ment. Nem volt mit tenni, bevásárlókosárba raktam őket, felpakoltam magam tápszerrel és velük együtt mentem a munkába. Bárhol is nyávogásba kezdtek, a kosár rácsain keresztül nyomtam be a cuclit és etettem őket. Így volt ez munka közben is.
A labor feletti galérián volt a női öltöző. Ott egy ketrecbe raktam őket, és ha meghallottam, hogy sírnak — etetnem kell — mondtam, és felrohantam hozzájuk. Szerencsére ott a kórbonctanon, mind a főnökeim, mind pedig munkatársaim állatszerető és megértő emberek voltak, elnézték, hogy egyik pillanatról a másikra ott hagyom az éppen boncolási jegyzőkönyvet diktáló főorvost. Két hétig cipeltem magammal a kismacskákat, mire CICA-CICA hirtelen felült, és el kezdte tisztogatni a bundáját, majd odament az etető edényhez, evett-ivott és picikéi mellé feküdt. A kiscicák hamar felnőttek.
Amikor hazavittem a lóhúst, anyu gondosan elosztotta, porciózta. A kutya és a nagymacska nagyobb darabokat kapott, míg a kölyökmacskáknak húsdarálón ledarálta. Történt, hogy egy etetés alkalmával azt vettük észre, hogy az egyik kiscica idegesen rángatózik, kapálózik, majd mozdulatlanul végigfekszik a földön. Aztán majd megint rángatózik és megint mozdulatlan, anyu arra gondolt, hogy a hús megakadhatott a torkán és biztosan megfulladt, de nem hagyhatta ezt annyiban, próbált segíteni. Megfogta a cicát, mire az újra kapálózni, rugdosni kezdett. Kifeszítette a száját, hogy megnézhesse hol a baj, de a cica nem hagyta magát, az életéért küzdött kétségbeesetten. Anyu nem tudott rajta addig segíteni, amíg ennyire kapálózott, így egy kis pillanat múlva, mikor a cica megint eszméletét vesztette, egy fadarabbal kifeszítette a száját és kihúzta a torkán akadt mócsingos húscafatot, de a kismacska nem mozdult többet. Úgy látszik minden hiába volt. Anyu mégsem adta fel. A cica mellkasát kezdte nyomkodni, apu persze ott asszisztált mellette és biztatta, hogy talán mesterséges légzést kéne neki adni. Anyu tovább tornáztatta a pici lábát, és ütemesen nyomkodta a mellkasát, míg végül a kismacska néhány perc múlva észhez tért és habzó szájjal, megnyugodva feküdt végig anyu ölében. Erre apu kijelentette, hogy ez a cica újraszületett nálunk, úgyhogy nem szabad senkinek sem odaadni. Így történt, hogy ezt a cicát nem ajándékoztuk oda, mint a testvéreit, de az idő másképp alakította a történéseket, mivel kandúr cica lett, és néhány hónap után, új territóriumot keresve magának, tovább állt. Egyszer még visszajött meglátogatni minket, de többé nem láttuk.
Majd, ahogy lenni szokott CICA-CICA hasa, megint csak gömbölyödni kezdett. Megrémített, hogy újból végig kell vele szenvedni a tortúrát. Különösképpen az bántott, hogy ha beletettem a cipelőkosárba, már a sarkon kiugrott belőle és hazarohant, mert tudta, hogy orvoshoz megyünk és nagyon félt. Attól is féltem, hogy egy újabb ellést már nem tudna elviselni, hiszen annyi mindent eltüntettek a hasából, csoda egyáltalán, hogy újra vemhes.
Húztam, halogattam a döntést, míg végül már nem lehetett tovább várni, érzetük, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet az ellés. Elhívtam az egyik orvos munkatársamat hozzánk, CICA-CICÁ-t az ölembe vettem és simogatni kezdtem, míg szép lassan végleg el nem aludt. Gondoltam, ha így, nyugalomban, simogatva szépen elalszik, nem okozok neki akkora fájdalmat, mintha végig szenvedné újból az ellés utáni bonyodalmakat, és nagy fájdalmak kíséretében esetleg elpusztul.
Megnyugtatásomra megkértem az egyik kollégámat, boncolja fel, hogy megtudjam, rendben lefolyt volna-e az ellés, de csak arra kaptam választ, hogy négy, egészséges cirmos cicája lett volna napokon belül.
Szomorú volt ez az időszak, mert igazából nem tudtam meg, hogy jól cselekedtem-e. Elvettem öt életet, akiknek esélyt sem hagytam az életre, a bizonyításra.
Ezután a családra komor hangulat telepedett és nehezen tudtak volna befogadni újabb jövevényt, így amikor anyu meglátott a kapuban, hátizsákkal a hátamon és dobozzal a kezemben, már messziről kiáltotta, hogy ide több állatot ne hozz! nem kell!
— Anyu, csak lovat hoztam — kiabáltam vissza nyugtatólag, és csodálkozó tekintetek kíséretében mentem végig az udvaron be a házhoz. Ugyanis a tetőn éppen munkások dolgoztak nálunk, akik, még lehet most is azon gondolkoznak, hogy hogyan fér be egy ló egy hátizsákba és egy dobozba.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: B.G.Boróka