Évekig kellett várni, hogy a magasló háztömbök között végre egy játszótér is teret kaphasson, ott pedig állandóan dúltak a bandaháborúk egy—egy mászóka vagy az elefántos csúszda birtoklásáért. Természetemnél fogva igyekeztem mindig a nálamnál gyengébbeket magam köré gyűjteni és alkalmasint kiállni a közös érdek mellett. Így történt ez akkor is, amikor verébfiókára leltünk a homokozóban, akit csúzlival, ú-szöggel lőtt ki a fészkéből egy másik bandához tartozó gyerek csapat. Némi csatározás után magamhoz vettem a riadt madarat, aki a kimerültségtől vagy pedig fiatal kora miatt nem tudott jól repülni. Felvittem hozzánk és nem bízva szüleim reakciójában jól elrejtettem egy dobozban az íróasztalom alatt. Mivel fehéregereket tartottam, így volt mageleség otthon, egy kis edénybe tettem magokat és vizet neki, majd elindultam délután az iskolába.
Az egész nap nagy izgalommal telt és a néhány percre lévő iskolából még a megszokottnál is hamarabb értem haza, siettem szobám rejtekéhez, az íróasztalhoz, de nem találtam a dobozban semmit. Kerestem az ágy és a szekrény alatt, a bútorok tetején, füleltem, szólongattam, hátha meghallom neszezését, de csend volt. Aggódva tudakoltam szüleim, hogy szellőztettek-e.
— Igen egész nap nyitva volt az ablak — jött a válasz.
Megsemmisülve huppantam a székembe. Biztosan kirepült a veréb — gondoltam magamban és egész napos jókedvem pillanatok alatt köddé vált. Aztán még magamhoz sem térhettem elkeseredésemből, mikor anyukám háta mögé dugott kézzel lépett a szobámba.
— Na, mit találtam? — kérdezte mosolyogva, de valahogy nem éreztem kedvet a kitalálósdihoz és nem voltam túl lelkes a válasszal.
Aztán hamar elővette a kezét és ott volt az én Csipi madaram a tenyerén.
— Nézd mi repült be az ablakon! — mondta lelkesen és nyújtotta felém a kis barna jószágot.
Abban a pillanatban ki is kaptam a tenyeréből, és puszilgattam, simogattam és felkiáltottam:
— Hát itt vagy! Meg vagy édes Csipikém!
Anyukám szeme jól kikerekedett, nem tudta mire vélni lelkesedésem. Aztán elújságoltam, hogy Csipi, egy általam megmentett verébfióka, akit délelőtt egy fiúcsapat kivert a fészkéből és a homokozóban teljes kimerültségig kergetett, mire végre sikerült megszereznem és megóvni a további zaklatástól. Aztán anyukám csendre intett és azt mondta:
— Most figyelj! Apu ez idáig a nappaliban üldögélt a fotelban és napraforgót szemezgetett majd néhány perc múlva kopogott az ujjával az asztalon.
A kis fióka odareppent hozzá egyenesen az ujja mellé és amit az apu a körmével összetört napraforgó magokat, azokat csipegette fel az asztalról. Aztán anyu mutatványa következett. Belemártotta egy ujját egy pohár vízbe és a madár fölé tartotta, aki szépen az ujja alá állt és leszívogatta róla a vízcseppeket. Teljesen elképedtem. Nem kellett csak néhány óra, hogy a vadmadárból idomított háziállatot neveljenek a szüleim. Amikor beesteledett Csipi egy virágcserépbe telepedett az ablakban és kis barna fejét hátra, a szárnya alá dugva, pihegve tért nyugovóra.
Közel egy hétig volt még a vendégünk, míg megerősödött, aztán levittem a játszótérre, a parkba és elengedtem.
Ha visszagondolok rá, látom magam előtt világossárga karimás kis csőrét, barnafoltos szárnyacskáját. Eddigi életem során többféle madarat tartottam és nem gondolok Csipire kevesebb szeretettel, mint bármelyik más, nálam nevelkedett „pedigrés” madárfiókára.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: B.G.Boróka
