A körfolyosós épületet tavaly tatarozták s vakolták be újra. Régen sárga volt a lépcsőház fala, amely a nap színét tükrözte vissza, most almazöldnek mondják. Váltottak, hogy új, modern kinézete legyen a háznak. De ahogy lassan haladt lefelé a lépcsőn, már érezte, ahogy keze nyomán újra pereg a fal és erősödik a nedves, nehéz penész illat.
— Nem hiába, régen ezeket az épületeket nem szigetelték és igazi alapot sem készítettek nekik, nem lehet itt csodát tenni — gondolta magában és folytatta útját lefelé.
Amint kiért az utcára, arcát megcsapta a reggeli szél, és a szomszédos kis bolt polcán sorakozó kenyerek illata megtornáztatta egy kicsit az orrát. Elindult. A buszmegálló csak néhány lépésnyire volt tőle és percek múlva a busz meg is érkezett. Óvatos gonddal kapaszkodott fel a lépcsőn, fáradt, öreg tagjai, ízületei nem viszik már oly könnyen uticélja felé.
Régebben gyalog tette meg ezt a néhány megállót a parthoz. Ismert itt minden utcát, épületet, melyekhez hosszú évek emlékei főzték. A gyerekkorát is itt töltötte ebben a városrészben, így most, ez a nagy méreteket öltött felújítás, átalakítás összeszorította a lelkét, és félelemmel töltötte el.
Az egykor oly ismerős utcák és épületek között most már nem igazodott ki. Igaz a szőnyeggyár épületét már messziről megismeri. Hallja a szövőgépek zakatolását, az áruszállító teherautók pöfékelését a sorompó előtt. Ismerősek neki ezek a hangok, zajok, mintha gyermekkori pajtásai lennének.
Aztán a busz 180 fokos fordulatot tett, majd hosszasan megállt. Már leszállás közben hallotta a madárhangot, a fülemülék és a rigók énekét. A felhők közül kikandikáló nap pedig meleg érintéssel hívogatta, bátorította útja felé. Mély levegőt vett. A tavasz illata szétáradt tüdejében és felfrissülve tudatos léptekkel haladt végig a parton. Talpa alatt érezte az apró murvához hasonlatos kavicsokat, melyek vezették végig az úton. Hirtelen, ismerős kutya csaholását hallotta maga mellett, majd egy idős férfi hangját.
— Szervusz, Jolánkám! Hogy-hogy így egyedülő Jól vagy kedves?
— Zsiga bácsi! De rég beszélgettünk! Köszönöm kérdésed, csak kilátogattam kicsit az ismerős házak és fák, no meg a jó kis szomszédok közé — mosolyodott el. — Nagyon megváltozott a város, nem érzem már igazán ott jól magam. Tamás fiamék is annyira elfoglaltak, nem érnek rá, egy ilyen öregasszonnyal foglalkozni — felelte Jolán.
— Gyere be hozzánk egy csésze kávéra, teára? Szólok mindjárt Ilonkának és kiülünk a teraszra.
— Köszönöm szépen kedves Zsigám, de most inkább a tisztásra igyekszem, tudod a padhoz. Már hetek óta terveztem, hogy kijövök egy kicsit, de nem tudtam otthonról elszabadulni, most szívesen üldögélnék inkább ott.
— Jól van, de elkísérlek, aztán majd kicsit később, ha Ilonka végzett a konyhában, kimegyünk hozzád és ott fogunk uzsonnázni — mondta az öreg és közben csitítgatta a rakoncátlan kutyát.
A tisztás néhány percre volt csak Zsiga bácsi kertjétől, de jól esett Jolánnak, hogy figyelnek rá. Igaz, beszélgetni valahogy nem volt kedve, inkább csendben, egymásba karolva haladtak az aprókavicsos úton. Körülöttük pedig hol előre, hol pedig hátra futkosott a bohókás kutya. Jolán érezte, hogy az idő múlása kedves ismerősét is igencsak megviselte. Útjuk egyre fogyott, s úgy erősödött Zsiga bácsi zihálása mellkasában. Azután megérkeztek.
A pad mellett hatalmas fűzfa állt, melynek lombja szinte az egész tisztást betakarta, így mikor Jolán leült a padra a fölötte magasodó fűzfa egy ága megcirógatta az arcát.
— Hát akkor én megyek — szólalt meg Zsiga bácsi. Ha valamire szükséged van Jolánkám, csak kiálts nyugodtan, de szerintem egy órán belül úgyis kijövünk Ilonkámmal hozzád.
Azzal megfordult és elindult visszafelé. Jolán egyedül maradt. Kényelembe helyezkedett. Időbe tellett, míg kikapcsolta gondolatait és teljesen át tudta adni magát a környezetnek. Hamarosan felerősödtek a várva várt hangok. Először a szél susogását hallotta, ahogy a felette magasodó fűzfa ágait hajtogatta, leveleit táncoltatta. Majd a víz felől a vadkacsák kergetődzését figyelte. Kis idő múlva motoszkálást észlelt a pad körül, ahogy a feketerigók bogarak, kukacok után kutattak a friss tavaszi főben. Nem osztozott senkivel a levelek susogásán, a parti békák hivalkodó brekegésén, a néha megerősödő szél énekén. Majd a meghitt perceket beszédhangok és labdapattogtatás zaja zavarták meg.
— Ne haragudjon, elnézést, meg tudná mondani, hogy hol találunk itt egy kis boltot, ahol üdítőt meg süteményt vásárolhatnánk? — kérdezte egy fiatal férfihang.
A kérdésre senki nem felelt. Néhány pillanatig újra csend támadt. Tudta Jolán, hogy őt kérdezi a férfi. Így felé fordult és válaszolt.
— Ha tovább mennek a következő sarokig, ott forduljanak be jobbra, és a második utcasaroknál van egy kis bolt. Nagy zöld kerítésük van és egy komondor az udvaron. Nagyon finom, mindig friss teasüteményt szoktak árusítani.
— Köszönöm szépen, elnézést a zavarásért, további szép napot! — válaszolta udvariasan a férfi.
Újra elcsendesedett a part. Jolán fel-feltörő régi emlékeivel játszott, hol az egyiket, hol pedig a másikat vette elő. Majd gondolt egyet és felemelkedett a padról, majd odalépett a fűzfa törzséhez. Kinyújtott kezével próbálta minél hamarabb elérni, aztán lassú tapogatódzásba kezdett.
— Itt van, meg van! — mondta magában, miközben a megkopott, vésett névjegyeket tapogatta ki a törzsön, melyet egykoron szeretett férje karcolt egy szívformába.
Melegség öntötte el e kis emlék felfedezésekor, és megelégedve ült vissza a padra. Sajátjának érezte ezt a kis tisztást, melyre közel fél évszázadon át vissza-visszajárt férjével, gyermekével, most pedig magányosan.
Megint az ismerős csaholást hallja. Néhány pillanat múlva Buksi csatakos pofáját érezte kezei között, aki bozontos fejét Jolán ölébe fektette. Érzi, amint a kutya egész teste vonaglik, ahogy farkát egyre jobban csóválva igyekszik minél jobban belefeküdni az ölébe.
— Ej, Buksi, nem mész a dolgodra! — hallatszott Zsiga bácsi hangja a közelből.
— Eridj már, te! — szólalt meg Ilonka is és egy legyintéssel lesodorta Buksit Jolán öléből.
— Hoztunk egy kis teát, meg süteményt Jolánkám. Milyen rég jártál erre — mondja Ilonka és közben megterít a pad mellett álló kőasztalon.
Hamar egy kis pikniket varázsolnak a tisztásra. Régfeledett emlékek törnek fel belőlük, nevetnek, sírnak, emlékeznek. Aztán ahogy elfogy a tea és a sütemény, az emlékek felidézéséből is kifogynak, a két öreg hamar hazasétál, s a friss piteillat is velük tovatűnik.
Késő délutánra járhat, Jolán tudja, hogy indulnia kéne. Ekkor egy pattogó labda hangját hallja, majd egy kisfiú szólal meg mellette.
— Néni, visszadobná a labdám?
Jolán némán ül a padon, meg sem moccan, tán nem neki szánták a kérdést — gondolja magában. De a kisfiú újra megszólal.
— Ne tessék haragudni néni, visszadobná a labdám?
Jolán idegesen matatni kezd az ölében fekvő táskájában, mintha halaszthatatlan dolga volna, rendkívül fontos, ami miatt sajnos, nem tud figyelni a kisfiúra. Észre sem veszi, hogy sós könnyei mosdatják már az arcát. Zavart. Eme apró kérés teljesen kizökkentette nyugalmából. Most már nem érezte biztonságban itt magát, úgy gondolta, hogy éppen ideje hazaindulnia, és óvatosan felállt a padról. Ekkor egy határozott, de védelmező kéz simogatta meg a vállát.
— Hát itt vagy, anya? Egész nap téged kerestelek. Örülök, hogy nincs bajod. Gyere, most már induljunk haza. Majd egy fehérbotot vesz elő a táskájából és széthajtogatja.
— Anya, ezt otthon felejtetted — mondta és óvatosan Jolán kezébe adta a fehérbotot és szépen, lassan egymásba karolva elindultak az úton hazafelé.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.11. @ 17:00 :: B.G.Boróka
