1.
árnyékba söpört cserép a jég.
a fák tövébe bújt tél
csendig halkulva
mantrázza hideg szavait.
a föld mélye felengedt,
hogy magába szívhassa
parttalan lelkünk
zavaros vágyait,
míg az egymást vonszoló,
önkínzó napok sorát
ajándék-tavaszunk
az avar alá temeti.
(miért is öli magát az ember,
ha van, aki épp ?t szereti?)
2.
még szürke vagyok.
alaktalan.
vénák márványozta b?röm
forró vízként éri a nap,
de sok felgy?lt már felejteni,
hogy elhagyhassam magamat:
fénybe tartom sápadt arcom.
lehámoz a tavasz mindent,
ami hosszú telem alatt
kis szobákban ágyba bújva
alattomban hozzámtapadt:
szél fújja le rólam a ráncot,
föld issza be sós könnyeim,
vihartépte, táncos ágak
fésülik ki drótfürtjeim,
léptemben vetik le
rólam régi ruhám,
és azzá öltöztetnek,
aki valójában vagyok.
mindent, ami eddig takart,
eldobok és itthagyok,
hogy elmúlhasson bennem végre,
ami valójában rég elmúlt már.
(miért kell folyton hátranézni,
ha van, aki épp élni vár?)
3.
a folyó tudja, merre menjen.
megtört jegén a fájdalom
kés?bb puszta hordalékként
terül szét a partokon.
ha véletlen arra járnék
még sejteni sem fogom,
hogy végül melyik fa tövében
pihent meg bánatom.
ha sejteném is – lépnék tovább
míg oda nem jutok,
ahonnan elindultam
és amit majd elhagyok.
Legutóbbi módosítás: 2008.01.28. @ 21:13 :: Zsákai Lilian