Volt egyszer három autó: a rend?rségi, a ment? és a t?zoltó. Három különböz? garázsban laktak, és eleinte nem is tudtak egymásról. Elmesélem, hogyan lettek ?k nagyon jó barátok – örökre.
Mind a hárman annak szentelték az életüket, hogy az embereket segítsék a bajban. Most, a mesében, el?ször a ment?- és a rend?rautó találkozott össze. Akkor történt, amikor egy gyereken kellett segíteniük, aki figyelmetlen volt, és a labdája után kifutott az úttestre. Sajnos, egy éppen arra haladó autó már nem tudott teljesen megállni, és egy kicsit meglökte a fiút. Szerencsére nem lett nagyobb baj, egy kartörésen kívül csupán néhány horzsolás látszott rajra.
Az autót vezet? bácsi rögtön odaszaladt, de közben már hívta a ment?ket és a rend?rséget.
A két autó szinte egyszerre érkezett a helyszínre, szorosan egymás mellé állították le ?ket.
– Remélem, nem komoly a baj! – kezdte a beszélgetést a rend?rautó.
– Én is! A nagy bajokat, a komoly sérüléseket nem tudom megszokni, pedig már két éve lesz lassan, hogy szolgálok.
– Én három. Hogy-hogy még nem találkoztunk?… Vagy igen?
– Még nem! Nekem kiváló a memóriám.
Közben a kisfiút els?segényben részesítették; fert?tlenítették a horzsolásait, és ideiglenes sínbe tették a törött karját. Beültetették a ment?autóba.
– Nekem mennem is kell. Örülök, hogy végre megismerkedtünk.
– Viszontlátásra! – dünnyögte szórakozottan a rend?rautó.
– Viszontlátásra! – és már ment is.
A rend?rségi autó magára maradt, az ? gazdái még méricskéltek, írogattak, neki pedig egy ideig várakoznia kellett. Gondolta, addig szunyókál egy kicsit.
A következ? feladat egy kisebb t?zeset volt, a város határában gyújtotta meg valaki az út melletti árokban a száraz füvet, s a füst vastagon beborította az úttestet, komoly balesetveszélyt idézve el?. Autónk itt egy régi ismer?ssel, az öreg t?zoltóautóval futott össze. Tetszett neki a szép piros színe meg a roló az oldalán, és nagy-nagy tiszteletet ébresztett benne, hogy olyan hatalmas. A t?zoltóautó ennek ellenére egyáltalán nem beszélt lekezel?en a nála jóval kisebb rend?rautóval, s?t most is ? szólította meg barátságos hangon.
– Üdvözlöm, bajtárs uramat! Hogy s mint?
– Remekül. Jó a kedvem, ma még csak egyszer? esetekhez hívtak.
– Az tényleg jó. Itt nekem se volt sok dolgom, néhány spiccentéssel eloltottam a tüzet. Szerencse, hogy nem fújt a szél, mert egészen közel vannak azok szalmakazlak.
Egy kicsit hallgattak, de aztán rend?rautó nem tudta magában tartani:
– Az imént tudja, kivel találkoztam? Egy olyan ment?autóval, aki már két éve itt van, de még sosem láttam.
– Mi a rendszáma?
– HGY 185.
– Ó, én régóta ismerem! Számtalanszor összefutottam már vele. Nagyon rendes bajtárs!
– Igen? – kérdezte kissé féltékenyen a rend?rautó, de b?vebben nem fejthette ki, mert neki mennie kellett.
Eltelt vagy három hét, közben egyikük sem találkozott a másikkal, amikor egyszer a ment?autó mellé begördült a rend?rautó.
– Jó napot! – köszönt megvidámodva, amint megállt.
– Ó, üdvözlöm.
– Én szolgálok régebben, nem tegez?dünk?
– Rendben! Akkor, szervusz! Látom, jó a kedved!
– Ha kedves ismer?st látok, mindig. Hanem kérdeznék is mindjárt. Mostanában nem látom öreg barátomat, a t?zoltóautót.
– Én se.
– Csak nincs valami baja?
– Remélem, nincs! Egyébként nekem is felt?nt, hogy egy ideje nem látom az öreget. Majd kérdez?sködöm.
A rend?rautónak nem tetszett ez a „leöregezés", de hallgatott róla.
– Nagyon barátságos velem mindig, és megengedte, hogy tegezzem. – közölte a ment?autó.
– Nekem is, de én képtelen vagyok rá, hogy tegezzem, annyira tisztelem.
– Én elfogadtam… És örültem is, mert látszott rajta, hogy jólesik neki… Egy kicsit belepirult.
– Hm! Akkor talán rosszul tettem, hogy visszautasítottam. – morfondírozott a rend?rautó. – Azt hihette, hogy beképzelt vagyok. Jaj, de sajnálom!
– Mondd meg neki legközelebb! A félreértéseket rögtön tisztázni kell! De nekem mennem kell. A viszontlátásra!
Ez nemsokára bekövetkezett, mert még aznap délután újra találkoztak.
– Jó hírem van! – mondta köszönés helyett a ment?autó. – Öreg barátunkról!
– Ki vele! – vidámodott meg a rend?rautó.
– Nincs baj, de m?helybe vitték, a szokásos ellen?rzésen van, és gondolom, néhány megel?z? beavatkozást is elvégeznek rajta
– Nagy generál.
– Az.
– És honnan tudod?
– Kérdez?sködtem – kezdte fennhéjázva a ment?autó, de maga is érezte, hogy túl l?tt a célon, s kissé menteget?zve folytatta. – És szerencsém volt. Azzal a t?zoltóautóval voltam esetnél az imént, aki az öreg mellett volt a szervizben. Mesélte, hogy jól van, csak már nagyon hiányzik neki a munka… meg a barátok.
– Aha! – mondta egykedv?en a rend?rautó.
– Szerintem ebben a „barátokban" te is benne vagy. Mármint, akik hiányoznak neki. A barátai között tart számon téged is… mint ahogyan én is.
A rend?rautó meglep?dött ezen a vallomáson.
– Vagy nem vagy a barátom? – hangzott a félénk kérdés.
– De, az vagyok! Bocsáss meg! Elérzékenyültem, azt hiszem, bepárásodtak a reflektoraim!
– Nehogy már pityeregj itt nekem! A végén még els?segélyt kell nyújtanom neked is!
Ezen egy jót nevettek, hogy csak úgy rázkódtak a kerekeiken, aztán vidáman mentek tovább.
Elég hosszú id?nek kellett eltelnie, mire mind a hárman összetalálkoztak.
A t?zoltóautó méltóságteljesen gurult a rend?rautó mellé.
– Jó napot, kis barátom! – dörmögte, és a hangjából érz?dött, mennyire fel van tölt?dve, hogy tele van energiával.
– Ó, de örülök! – rezzent fel merengéséb?l a kisebb autó. – Rég találkoztunk.
– Rég… Kúrán voltam, most úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna, pedig csak pár új alkatrészt kaptam. – röszögött az öreg.
– Értem… – és nagy leveg?t véve rákezdte. – Ha már összefutottunk, felvethetnék valamit?
– Csak, tessék!
– Párszor már elhárítottam a felajánlott tegez?dést. Pusztán a tiszteletadás okán, de belátom, félreérthet? lehetett. Nem beképzeltség, vagy ilyesmi…
A t?zoltóautó egy picit megemelte a létráját, aztán elgondolkozva így szólt:
– Azt nem gondoltam, hogy beképzelt lennél, csak… mindegy! Rosszul esett a visszautasítás, mert szívb?l jött az megajánlás, de hát a barátságunk nem ezen múlott. Eh, felejtsük el! Szervusz, rend?rautókám!
– Szervusz, t?zoltóautó bátyám!
Még ki sem örömködték magukat, amikor berobbant közéjük a ment?autó.
– Üdv mindenkinek! – lihegte. – Megmondanátok, mi a helyzet? Olyan siet?sen jöttünk, hogy nem is tudom, mi a baj?
– Egy kisfiú – kezdte a t?zoltóautó – le akart hozni egy cicát a fáról, de amikor az átmászott a tet?re, a gyerek utána ment. Most ott vannak mindketten a tet?n, de az ágaktól a létrával nem lehet megközelíteni ?ket, ráadásul a kapun belül két mérges kutya van. De már hazajött a gazda, így csak percek kérdése, hogy lehozzuk ?ket.
– Köszönöm. Akkor mégsem olyan nagy a baj, mint amilyen lóhalálában jöttünk. – fújtatott egyet megkönnyebbülve a ment?autó, majd kis szünet után folytatta. – De jó, hogy látlak t?zoltóautókám! Látom, szép új fényed van, és amúgy mizu?
– Nincs panaszra okom, jól vagyok! Telve tetter?vel! De bevallom, jó volt ez a kis pihen?, el?tte éreztem már, hogy gyorsabban fáradok… – egy cseppet hallgatott. – Csak hiányoztak a barátok. Vagyis hát ti hiányoztatok… A barátság sokat jelent. Barátokkal könnyebb elviselni mindent. Így hárman, örök barátságban, elbánunk a bajokkal, nemde, barátaim? Örökre… izé, hogyha mi… A baj… örök…
A ment?autó kuncogott egyet.
– Egy kicsit mintha zavarban lennél, bátyó! Mi az örök, a bajok vagy a barátságunk?
Az öreg csak magában morgott valamit. A rend?rautó sietett a segítségére:
– A bajok is talán, de diadalmaskodhatunk rajtuk mi, hárman, mert a mi barátságunk örökebb a bajnál… vagyis…
– Ó, ti! – mondta most már a kuncogást elhagyva, ünnepélyes hangsúllyal a ment?autó. – Örök barátaim! Éljen az örök barátság!
Így fogadott egymásnak örökig tartó barátságot a rend?r-, a t?zoltó- és a ment?autó. Egymásban bízva, egymást támogatva dolgoznak azóta is – értünk, emberekért.
Remélhet?leg minél kevesebbet kell a segítségüket kérnünk, hogy zavartalanul élvezhessék egymás barátságát!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:25 :: Józsa Mara
