dr Bige Szabolcs- : Újsághír

Krimi *

 

 

 

 

 

Tilda a vasárnap reggeli lapot lobogtatva kopogtatott be hozzánk.

— Nézd csak, nézd csak! — mutatta az újság címoldalát.

Eleget tettem a felszólításnak és olvasni kezdtem a hírösszefoglalót:

„lelkes rajongó talált rá Mido Blaso előadóművészre az öltözőjében…”

— Ez én vagyok, érted? Én vagyok! Én találtam rá! — lelkendezett.

— Miért, te mentőápoló vagy?

— Dehogy, dehogy. Évek óta hűséges rajongója vagyok.

— Akkor sem értem, mit kerestél az öltözőjében. Vagy?

— Akkor kezdem az elején. Körülbelül két évvel ezelőtt egy folyóiratban láttam meg Mido Blaso fényképét, és rögtön „beleszerettem”. Tudtam, hogy életem megváltozik, éreztem, hogy ezután már semmi sem lesz olyan, mint eddig. Elkezdtem keresni róla mindenféle adatott: újságcikket, plakátokat, műsorokat. Előbb csak azokra az előadásokra mentem el, amelyeket itt rendeztek a városban, vagy valahol a közelben. Később a távolikra is eljártam. Albumot készítettem a róla szóló cikkekről, riportokról. Gyere át, megmutatom. Három vastag kötet.

— A férjed mit szólt hozzá?

— Ó, az a drága mackó? Hagyta, hogy éljek a szenvedélyemnek. És segített, ahogy tudott.

Elgondolkozva maga elé meredt, majd elmosolyodott és folytatta:

— Eljár velem az előadásokra, és csöndesen ül mellettem, ameddig én a többiekkel együtt csápolok, őrjöngök. Mosolyog, mint egy bölcs Buddha. Az előadás után pedig megvár, amíg a művészbejárónál megvárom, hogy a Mido Blaso kilépjen az ajtón, és autogramokat kezdjen osztogatni.

— Autogramod is van tőle?

— Minden előadás alkalmával kaptam! Van egy díszfüzetem, abban vannak az autogramok. Dátum, hely, még az órát is feltüntettem a lapon, ahol az aláírása díszeleg.

— Hihetetlen.

— Na, várd ki a végét. A füzetem már félig tele volt, mikor egyszer, ahogy odaálltam elé a következő autogramért, rám nézett, kedvesen elmosolyodott és megkérdezte „megint maga az?” Bólintani is alig volt erűm.

Beszélgetés közben kimentünk a konyhába, és feltettem főni egy jó kávét. Éppen sípolt a kávéfőző, mikor Tilda idáig jutott az elbeszélésében. Miután megittuk, folytatta.

— Ezek után gyakran észrevette, ahogy ott várok az aláírására, és mindig halványan elmosolyodott. A barna szemeiben meleg fények vibráltak.

— A férjedet nem értem még most sem.

— A férjem éppen olyan türelmes és megértő velem, mint én is ővele. Ő eltűri az én „őrületemet”, én is eltűröm az ő péntek esti pókercsatáit. Amilyen fontos nekem Mido Blaso, éppen olyan fontos neki egy royal flush.

Kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, az újságját, amit magával hozott, letette a kisasztalra a kávéscsészék mellé, és élénken folytatta beszámolóját a péntek esti kártyacsatákról.

— Minden pénteken összeülnek a barátok kártyázni. Hol az egyiküknél, hol a másiknál. Mireánk havonta egyszer kerül sor. A konyhába telepszenek az asztal köré. Jó nagy konyhánk van. Én pedig kiszolgálom őket. Süteményt teszek a kezük ügyébe, később úgy tizenegy körül egy tál szendvicset adok fel, közben italról is gondoskodom. Kinek-kinek kedve szerint. Sört, bort, ásványvizet, üdítőt töltök a poharaikba. Időnként kicserélem a hamutálcákat.

— Értem. De hogy jön ide az újságcikk?

— Tegnap este is minden szokásos módon történt. Előadás, tombolás, autogramkérés. Mikor rám került a sor láttam, hogy feszült, ideges, és még az aláírása is más. „Mi a baj?” — kérdeztem. Megengedhettem magamnak, hogy kissé bizalmas hangot használjak, annyira közel éreztem magam hozzá.  Rám nézett és a várt kedves mosoly helyett mélységes gyűlölet tükröződött az arcán. És a szemei! A szemei voltak a legmegdöbbentőbbek. Eltűnt belőlük — így hittem abban a pillanatban — a szelíd, meleg fény, helyette jéghideg kékség vibrált. Bambán álltam, s hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon.

— Jaj, de izgalmas! Mondd tovább.

— Hirtelen belém hasított a felismerés. Ez nem is ő. A vonásai, a haja, a termete, a mozdulatai mind, mind ugyanaz, és mégis idegen, mégis más. Újra ránéztem az aláírására. Az is hasonlít, de mégsem azonos. A magánhangzó mások: az „ő” „o” és „a” betűje felül nyitott, de ezek zártak. Végig lapoztam a füzetemet, és láttam, nem tévedek. Odasettenkedtem az őrhöz a bejáratnál, és a hasamra szorított kézzel kértem engedjen be, mert „sürgős”. Jóindulatú idősebb úr volt és intett, hogy ott a mosdó balra a folyosón, menjek…

Mélyet sóhajtva egy kis időre elhallgatott, mintha az emlékek hatására beleszorult volna a szó. Kortyolt az üdítőből, hogy erőt gyűjtsön, és csillogó szemmel folytatta.

— Ismertem a járást, mert délelőtt, amikor beengedik a színházba a látogatókat, végigjártam a folyosókat, és tudtam hol találhatók az öltözők. Rohantam arrafelé. Találkoztam egy csellengő munkásfélével. Szigorúan rászóltam, a kabátját megragadva: „gyerünk, gyorsan a művész úr öltözőjéhez! Ne ellenkezzen! Ez parancs!”, és meglobogtattam valamilyen igazolványomat az orra előtt. Rohanvást folytattuk az utat. Mikor az öltözőhöz érkeztünk, mondtam: „Nyissa ki!” Engedelmeskedett. Ott találtuk a földön fekve Mido-t. Még lélegzett, és a szíve is vert. Hívtuk a mentőt, a rendőrséget. Jöttek is gyorsan. Mido Blaso hamarosan magához tért és a rendőrök kérdésére megnevezte a támadóját.

— Ki támadta meg? És miért?

— A saját ikertestvére! Ő osztogatta az autogramokat, hogy ne kezdjék keresni a testvérét a rajongók. Itt írja az újság is:

 

„A rendőrség a kora reggeli órákban lakásán elfogta a tettest, aki nem más, mint a művész sikereire, népszerűségére féltékeny ikertestvére.”

 

Legutóbbi módosítás: 2008.01.09. @ 08:58 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.