dr Bige Szabolcs- : Sárgán világított a hold

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /12. rész – folytatás/*

 

 

Elhagytam szülőföldemet, és céltalanul haladtam előre.

Valóban céltalanul? Eszembe ötlött a sziklás sziget, Ake lakóinak barátságos meghívása. Csöndre és pihenésre vágyva arrafelé vettem az irányt. Néhány napi út után oda is értem, felismertek és maguk közzé fogadtak e szegény föld gyermekei.

— Legyél egy közülünk — mondta a kapitányuk, aki még Trójából ismert, ahol kiragadtam a döghalál karmaiból; a többi fehér hajú öreg is jóváhagyólag bólogatott.

— Ha akarod, válassz a lányaink közül magadnak feleséget, és akkor egy leszel velünk…

Nem fogadtam el, mert egyedül akartam maradni és egyikük tekintete sem oldotta fel szívemben a fagyot.

A szigetlakók megszokták jelenlétemet, a hosszú fehér köntösömet, az aranyló olajfából való botomat, a szőke szakállamat, melyet egész eddigi rövid életem alatt viseltem. Arcvonásaim és lelkem olyan emberé volt, ki már túlhaladt ifjúsága delén. Az emberek félelemmel vegyes tisztelettel vettek körül. Ezeknek a tanulatlan lakosoknak a mélységes babonái, amely kétkedéssel párosult és visszavonult életmódom miatt terjedt el az irántam tanúsított magatartás. Akartam is meg nem is közéjük keveredni. A magam részéről semmit nem tettem, hogy közeledjek: ünnepeik, örömeik és bánataik idegenek maradtak számomra. Nem követtem őket, amikor halászni a tengerre szálltak. Kalózkodásaik sem vonzottak. A kunyhóm is a többitől különálló elvadult helyen épült.

Időmet gondolkodással töltöttem, keresgéltem a sziget növényei, a sok giz-gaz között használható gyógyfüveket és inkább a lelkemet, mint testemet erősítettem. Anu, a pap megtanított arra, hogy a lélek uralja az emberi testet, ha elég erős hozzá. Ő adja a kéz fürgeségét és az erőt, ami mindent legyőz. A tanítása nélkül semmire sem mentem volna, hiszen testem születésem óta gyarló. És mégis, ki merem jelenteni, most, amikor egy más világ – testvéreim, az istenek világának – küszöbéhez érkeztem, hogy semmisem volt tőlem idegen, ami emberi. Egyiptomban megismertem a gyűlöletet és a barátságot; Núbiában beborított a szerelem és az odaadás, mely nem vár viszonzást; Asszíriában a szenvedés letaszított az értelem nélküli állatok szintjére; Trójában a szánalom és tehetetlenség…

Nyugodt életet akartam élni, mint bárki más. De a sors — vagy én magam bent a szívem mélyén — másképpen határozott. A gyógyító orvos hírneve Ake partjaira is elkísért és különös viselkedésem még növelte is. A varázslók és orvosok közötti különbség még Egyiptomban sem volt világos. Ake lakói jobban hittek a varázslásban, ráolvasásban és szemmel-verésben. Érdekes módon, a túlsó parton élő görögök jobban hittek gyógyító tudományomban, ők kevésbé vadak voltak és fogékonyak az újra. Legelőször egy asszony keresett fel. Lázban égő kisgyereket hozott hozzám. Ápoltam és meggyógyítottam. Aztán egy öreg jött nagy fájdalmai miatt. Ezen is segítettem. Meggyógyítottam egy asszonyt Akhájából, akit három napja megszállt az őrület. Egy férfi kezét összetörte a ráeső gerenda: helyre tettem a csontot, s az összeforrott a szent idő letelte után.

Eredményes gyógyításaimat mindennapos eszközökkel értem el: növényi főzetekkel, csíkokra hasított gyolccsal, deszkadarabbal, jó szóval — s mind ez csodálattal töltötte el görögjeimet, akik csupán a varázslatokat ismerték és a szenvedőket hagyták elpusztulni, vagy saját erejükből megerősödni. Nem mindig vezetett sikerre a munkám. Előfordult, hogy sem az egyiptomi, sem a núbiai, vagy sumér tudományok nem segítettek. Ilyenkor ügyefogyottnak és gyengének, tehetetlennek és tudatlannak éreztem magam. A büszkeség bátortalanságba fordult. De az emberek csak a sikerekre emlékeznek: a halált az isteneknek és a gyógyulást nekem köszönték.

Minden jótettem ellenére az akebeliek titkos varázslássokkal gyanúsítottak. A Sumér földjén történtek — a rabbal, akinek visszaadtam a szeme világát — megtanítottak, hogy ne várjak hálát a munkámért. Ake szigetén jót vetettem és gyűlöletet arattam. Íme, hogyan történt.

Néhányszor, amikor leereszkedtem a faluba, különös tekintetek villantak felém. Később azt tapasztaltam, ezek a tekintetek gyűlölettől izzottak. Nem nyugtalankodtam különösebben, mert úgy hittem, csak a képzeletem játszik velem. Hírnevem kezdett hasznot hajtani a szigetlakóknak: az idegenek szállást kértek tőlük. Sokan árut cseréltek. Voltak, akik adományokat helyeztek el az istenek számára, mely szépen gyűlt a falu kis oltárán. Talán az idegenek jelenléte nem tetszett különösen az asszonyoknak, mert a férfiak még jártak a világban és nem zavarta őket. Hajlottam erre a magyarázatra, mert a férfiak továbbra is barátságosan beszéltek velem. Valahányszor találkoztunk, mindig megkérdezték, mikor költözöm közéjük és felemlegették a Trója alatt együtt megélt kalandokat. Mégis a piactérre haladtomban mögöttem suttogás kelt. Ha megfordultam elhalt. El kellett volna gondolkodnom ezen, de nem tudtam, mivel sértettem meg bárkit is.

— Különös dolgokat beszélnek rólad idegen! — mondta egyik nap Klerosz, az akebeliek kapitánya.

— Magatok terjesztitek — fordítottam ellene a választ.

— Igaz. Tudom, hogy ügyes orvos vagy. De sokan kérdezik, honnan van ez az erő benned: jó, vagy gonosz istenektől…?

Elhallgatott, mintha félne tovább beszélni.

— Érted, amit mondani akarok. Végülis egészen másképpen élsz, mint mi: mint egy remete, akinek nincs szüksége se emberre, se asszonyra — és ez gyanakvásra ad okot. Fiatal vagy még. Vagy lenézel bennünket, egyszerű halászokat Apolló fiának a magasságából? De hát, befogadtunk…

— Lehet, egy fogadalmat tettem s meg akarom tartani.

— Nem ismerünk ilyen fajta fogadalmat. Miért gyötörnéd a testedet? Egyetlen isten sem kéri ezt. A barátod vagyok és adok egy jó tanácsot: gyere el a várba, az öregek elé, kérd meg őket fogadjanak be közénk, ahogy egy idegentől ezt elvárják és válassz magadnak feleséget, elég asszony él a szigeten. Vegyél részt az ünnepeinken, áldozz az isteneinknek, még ha nem is tartod sokra őket. Hallgass rám és minden rendben lesz.

Elváltam tőle és megígértem, gondolkozom az ajánlatán, és ha lehetséges lesz, megfogadom tanácsát.

Klerosz azért nem mondott el mindent, de ha ráhallgatok, sok kellemetlenségtől szabadulok meg. Továbbra is ugyanúgy éltem, mint addig. A helybeliek még jobban elkerültek. Csak az idegenek kerestek fel. Egy hajnali órában láttam, amint egy asszony közeledik felém. Ake lakóinak sötét ruháját és fátylát viselte. Pár száz méterre megállt, felém nézett, nem merészelt közelebb lépni. Kis idő múlva megfordult és visszament a városba. Néhány nap elteltével ugyanígy tett. Minden alkalommal kicsit közelebb jött, de sohasem annyira, hogy láthassam az arcát. Az sem tudtam fiatal, vagy öreg. A fátyol, amit Ake asszonyai viseltek, teljesen eltakarta. Midőn végül is közelebb ért hozzám, vettem észre, hogy minden ízében remeg. Az arcát elfedte. Csak a szemei láttam, csillogó, kissé sárgás, nagy szemeit. Macskára emlékeztetett mandulavágású formája. Színe is, mint a macskáé: zöldes-szürke. A fátyol mögül szólt hozzám fojtott hangon:

— Varázsló uram! — szólított meg — az emberek azt beszélik, értesz a csodákhoz, varázslatokhoz és azzal gyógyítasz. Tudom, milyen istenek segítenek neked. A régiek talán, akik még most is ott élnek valahol a föld alatt, mert az újak elvették helyüket. A mai isteneknek csekélyebb az erejük… Ha segítesz rajtam, a fizetség nem lesz jelentéktelen…

Ezen szavak után elhallgatott, mintha félne folytatni.

— Asszony! Nem vagyok varázsló — feleltem —, hanem orvos. Semmilyen csodát nem tudok tenni. Gyógyfüvekkel és jó szóval enyhítek a szenvedéseken. A ráolvasáshoz nem értek.

Látszott, nem adott hitelt szavaimnak.

— Tudom, nem mondasz igazat, de tőlem ne rejtőzz el. Ha megteszed, amit kérek, senki sem fogja megtudni.

Hangjában szomorúság visszhangzott s emiatt nem űztem el, mint ahogy — ó, istenek! — kellett volna. Nem voltam eléggé kőszívű ahhoz, hogy egy szenvedő mellett elmenjek, és ne próbáljak segíteni rajta és azt is meg akartam tudni, mit óhajt tőlem, milyen titkot rejteget.

— A testi szenvedések gyógyításához értek, ahogyan azt másoktól is hallhattad, és néha a lelkieken is próbálok enyhíteni. Beszélj hát kertelés nélkül. Segítségedre leszek minden fizetség nélkül.

Félrevonta arca és szája elől a fátylat. Harminc év körülinek tűnt, és gyönyörűnek, szépsége nem mindennapi: kemény és hideg szépség, más, mint Ake szülöttei.

— Harmionusz, a férjem veled tért meg Trójából. Egyedül hagyott tíz évre nem sokkal az esküvőnk után. Türelemmel vártam rá és az évek teltek. Nem vagyok már fiatal, a harminc év — lám, eltaláltam — soknak számít a szigetünkön, de még nem vesztettem el egészen szépségemet. Egy szőkeséget hozott magával Trójából, tizenhat éves és most nem akar tudni rólam. Hallottam, a trójai nők híres boszorkányok.

Hangja ellenségessé vált.

— Elvarázsolta, hogy feledjen el engem.

Jól emlékeztem Harmionuszra és a zsákmányul szerzett dundi, fehérbőrű rabszolgalányra. Számára kedvesebb lehetett a lány fiatal, gömbölyded teste. Az előttem álló nőben valami kemény hidegség és láz, szenvedély és erőszak bujkált. Képes lehetett bárkinél jobban szeretni és jobban gyűlölni.

Vállat vontam.

— A férfiak szerelme változékony…

— Kértem az isteneket, fordítsák vissza hozzám. Egy évig egyetlen rossz szót sem szóltam. Hiába. Most már elfogyott a türelmem. Nő vagyok, és ha férfiszemmel nézel rám, láthatod, nem lebecsülendő a lényem. Tégy erősebb varázslatot, szeressen újra és feledje az idegent. Ha gondolod, haljon meg. Minden istenekre esküszöm, tőlem senki meg nem tudja.

Utolsó szavai alatt a szeme sarkából a rosszindulat sugara lövellt ki. A másik varázsereje csupán abban állt, hogy újabb, fiatalabb, alázatosabb, szelídebb és urának – aki hatalmában tartja — mindenben kedvére tesz. A fekete fátyolba burkolózott, törékeny akebeli asszony úgy vibrált, akár egy kifeszített íj idege.

— Nem értek az ilyen varázslatokhoz jóasszony. Nincs hatalmamban visszaszerezni férjed szerelmét irántad. Magad kell azt visszanyerned…

Láttam, nem hisz nekem. Gyorsan a melléből elővett egy gondosan becsomagolt valamit és mielőtt megakadályozhattam volna, a kezembe nyomta.

— Ajándék tőlem, előlegben. Annyit ér, mint egy rabszolga élete. Bízom benned te varázsló!

El akart szaladni, de visszatartottam. Megragadtam a karját a könyöke felett, magam felé húztam, és sziszegve mondtam neki:

— Tévedsz, te átokfajzat, azt hiszed, megvásárolhatsz! Nem vagyok gyilkos, és nem kell az ajándékod!

Reszketett, mint egy hideglelős és mivel nem válaszolt még hozzátettem:

— Holnap bemegyek a városba és a férjed meg fogja tudni, mit főztél ki! Jól tette, hogy elhagyott! Macskaszemeidben látom: rossz vagy, rossz, rossz!

Szavaim nem ijesztették meg, vagy csak nem mutatott félelmet. Mereven rám pillantva válaszolt:

— Nem teszed meg idegen!

— Te akadályozol meg? Az emberek és Harmionusz hinni fognak nekem!

— Nem, nem fogod megtenni… — ismételte.

A reszketés újra megrázta. És hirtelen olyan erővel, amire nem tartottam képesnek, kiszakította magát a kezemből. De ahelyett, hogy elfutott volna, még közelebb húzódott. Karjai átfogták a nyakamat. Éreztem tűzforró ajkait az enyéimen és testének hevét a fátyol alatt.

Ismét megfeledkeztem Anu tanácsáról és a Théba templomában tett fogadalomról. Erőm teljében voltam. Sárgán világított a hold és az Ake szigetén tenyésző vadvirágok átható, fanyar illatot árasztottak. Az ősz közeledett. Messziről ide hallatszott a hullámverés. Fölrémlett előttem atyám Apolló, akit örökös szépségéért és fiatalságáért szerettek, és aki sokat szeretett.

Később az idegen asszony kibontakozott a karjaim közül.

— Most menj és mondd meg az uramnak, ha van merszed. Közös bűnünk összeköt. Ake szigetén a büntetés: halál.

Megnémultam. A remény, hogy szerelemből tette — melyik férfi nem gondolná ugyan ezt? — szertefoszlott. Helyette csak keserű szájíz, szomorúság és fáradtság maradt. A hold sem világított már és a virágok sem illatoztak.

Mielőtt elment volna, a lábával felém rúgta a földre esett vászontekercset.

— Kettős ajándékot kaptál azért, amit kérek tőled.

És szó nélkül eltűnt a sziklák között.

Fölvettem a tekercset és bementem a kunyhóba. Rájöttem, mint már annyiszor, hogy mennyire nem ismerem az emberi lelket. Te Anu, ti núbiai varázslók, te félszemű sumér vajákos megtanítottatok nekem mindent, amit az emberi testről tudni lehet: a csontok számát, a belső szerveket, az erek útjait; ismerem a hat műtétet, mind a száz gyógynövényt, a huszonnégy drágakő erejét — de egy sem ismerte vagy nem akarta nekem felfedni a gondolatok titkait, az emberi tettek rugóit.

— Egy részét tudásomnak átadom neked — adta tudtomra Anu —, a többit magad kell idővel megszerezned, átélve minden emberit.

Igazad volt Anu, amikor megjósoltad próbálkozásaimat, csalódásaimat, örömeimet és bukásaimat. 

Meggyújtottam egy olajjal töltött mécsest, legyen elég fény a kötés megtekintéséhez. Kibontottam. Értékes gyöngysort rejtett a csomag, a gyöngyök között kerek üveg sima szemek: arany borostyán. Közülük a legnagyobb szőlőszemnyi bogarat zárt magába. A különös asszony legdrágább, lehet egyedüli értéke. Egy elvetélt reményt akart vele megváltani? Úgy számítottam, másnap lemegyek, és titokban visszaadom neki. De vajon hol találom? És ha meg is találom, nem ismerhet meg engem anélkül, hogy magára ne terelné a varázslás gyanúját. Abban reménykedtem, visszatér fekete fátylaiba burkoltan, gyűlölve és szeretve, így inkább még vártam. Fel kellett jöjjön még egyszer bájital vagy méregért, vagy a gyöngysor és borostyánért. Vagy…

Eltelt gondolom kétszer hét nap — Sumér földjén ragadt rám ilyen módon számolni az idő múlását, a hold és csillagokhoz igazodva —, amióta nem voltam lent a várban. Eljött a szüret és a bor ünnepének ideje. Akhája szerte a szőlődombok termése vidámságot hoz és nótákat, zajos mulatozásokat. A tele kosarakat nagy kádakba ürítik. Jó kötésű fiatal legények a furulya hangjára lábukkal zúzzák szét a szemeket.

Azzal a reménnyel közeledtem a várhoz, hogy a szőlőszedők között este megtalálom, mikor este hazatérnek. Dobogó szívvel mentem — vissza kellett volna fogni magamat! — és belemerülve gondolataimba, nem vettem észre, hogy nem hallatszik a szüret vidám zsivaja, nem szólna furulyák és a dalok. Az utak üresek, sehol egy ember. Csak a várkapunál találkoztam egy sereg siratóasszonnyal és emberekkel. Közöttük a halottvivő saroglyán egy élete virágjában levő férfi feküdt kiterítve. Nem ismerhettem fel, mert a helyi szokás szerint arcát lepel fedte, de mellette kisírt szemekkel zokogott az asszony, aki kijött a hegyre hozzám. Ahogyan meglátott még hangosabban kezdte a sirató éneket, kiabált, mintha megbolondult volna:

 

        – Én vagyok a bűnös, én vagyok a bűnös, és ő, aki ott jön,

        Kértem varázslattal fordítsa vissza férjem szerelmét hozzám,

        Drága gyöngysort adtam érte, mit még jó anyámtól kaptam.

        Ő, az átkozott, sok varázslatot végzett, ajándékért cserébe,

        De túl erős volt a hatása: megölte ereje teljében levő uramat,

        Akit évekig vártam, térjen haza a távoli  Trója falai alól.

        Tegyetek velem, amit akartok, dobjatok a tenger hullámaiba

        De ezt a varázslót is sújtsa a törvény szigora…

 

Az asszony szavai mindenkit megleptek. Rövid csend után elkezdtek átkozni és ordítozni feltüzelve az özvegy és a holott rokonai által. Pillanat alatt körbevettek, húszan is megragadtak, rángattak ide-oda. Meg is öltek volna, ha közbe nem avatkozik Klerosz és néhány öreg.

— Nem helyes most hirtelen ítélet nélkül meggyilkolni Aszklepioszt. Egyik törvénysértést ne kövesse egy másik. Hallgassuk meg, és a tanács döntsön, az igazság szerint, még ha ez csak egy nyomorult idegen is. Ismerjük el volt, akivel jót tett.

Nagy nehezen kiszabadítottak a feldühödött tömeg markából.  Elvittek a vár terére és őröket állítottak mellém, ameddig a temetés véget ér. Nem aggódtam, tudtam, nem vagyok hibás és bíztam az igazságban. Bíztam az akebeliek jóindulatában és megértésében: jó néhányan részesültek jótéteményeimbe Ake sziklás szigetének lakói közül. Nem hittem, hogy egy fájdalmában elkeseredett asszony rikoltozása többet nyomna a latban a becsületnél és ártatlanságnál…

Törvényeik szerint jártak el, áldozat bemutatásával kezdték és az istenek megidézésével, majd meghallgatták az engem hibáztatókat. Először az asszony és a halott vérrokonai. Elámulva hallgattam a különbnél különb vádakat. Az asszony azzal kezdte, hogy megígértem, visszaszerzem férje szerelmét iránta. Másnap már nem is ment be a trójai rabszolgalányhoz és ő örült a varázslat sikerének. A lány iránti közömbösség azonban halálos betegségbe fordult.

— Túlságosan erős varázslatot tett mohóságában, a bájital volt megmérgezve.

Olyanok következtek, akiket nem is ismertem: Harmionusz testvére, nagybátyja, öreg nénikéje. Soha nem láttam őket és szót sem váltottam velük, de ők tudták, hogy én varázslatokat végzek.

— Másképpen nem lakna ott fenn a hegyen egyedül, emberhez nem méltóan.

— Nem tiszteli az isteneket. Csak azt az egyet: Apollót. A többit lenézi!

— Tudjuk mi is, hogy a Napisten küldi a csapásokat az emberek fejére, és ha Aszklepiosz az ő fia, meg is hallgatja könyörgéseit…

Voltak, akik pártomat vették, de különös és káros módon:

— Az asszony a hibás — mondták. — Haljanak meg együtt.

— Ha valamelyik hazudott, a büntetés jogos!

A feltüzelt tömeg ordítozott:

— Nincs szükségünk varázslókra! Az élet és a halál az istenek kezében van és az embereknek nincs joguk változtatni azon, amit kiszabtak részükre. Halál reá!

— Legalább kevesebben lesznek az idegenek, akik csak zavart keltenek és megrontják a régi szokásokat! – fűzték hozzá a reszketeg öregek.

Ez tárgyalás volt? Körülöttem kiabálástól eltorzult arcokat, gyűlölettől izzó szemeket láttam.

A bírák is gyanakodva tekintettek rám. Minden, ami jót tettem — tudományom, rátermettségem és kézügyességemnek köszönhetően — ellenem fordult. Beszélni akartam, a szokásjog szerint, de nem engedtek szóhoz jutnom. Sértegettek, ordítoztak, öklüket rázták. Mégis hangosan kiáltva próbáltam túlharsogni őket:

— Bűnös beszédet folytattok. Semmiben nem vagyok hibás. Az igazságtalanság visszaszáll a ti fejetekre és gyermekeitekre! Apolló isten, kinek a fia vagyok, nem fogja megbocsátani az igazságtalanságaikat!

Szavaim — ezek és még a többi — annyi hatást értek el, hogy kissé lecsillapodtak. A bírák ezt arra használták, hogy őreikkel hátrább szorítassák az embereket, és maguk visszavonuljanak a döntés meghozatalára. Jó időbe telt, amíg visszatértek. A legöregebb szólott:

— A tanács téged Aszklepiosz és ezt a nőt is bűnösnek talált. Mindketten megsértettétek a törvényt és megharagítottátok az isteneket. Lehetsz te a Napisten fia, de mi nem nagyon féljük. A mi legnagyobb istenünk Poszeidon, a vizek ura. Tőle származik vagyonunk és erősségünk. Holnap megkapjátok te és az asszony méltó büntetéseteket, törvényeink szerint. Kiűzünk a városból és az istenek – a mi Poszeidonunk és a te Apollód — kezére adunk, döntsenek ők.

Nem igazán tudtam, mit jelent mindez az ő törvényeik szerint. De ha az istenekre bíznak, marad egy halvány remény. Van elég dolguk az isteneknek, nem sokat törődnek ők az emberekkel.

Az éjjelt szigorú őrzés alatt töltöttük. Az éjszaka közepén felkeresett Klerosz.

— Igazságtalanul űztök el Klerosz. Jól tudod, nem vagyok hibás. Az a férfi meghalt valamilyen kór miatt, vagy kiteltek a napjai. Vagy megmérgezte az asszony.

— Lehetséges Aszklepiosz, lehetséges. Ki lenne képes elkülöníteni az igazságot a hazugságtól.

— Mégis elítéltek!

— Ez a kötelességünk.

— Miért barátom? Miért?

— Az öregek szerint, a régi törvények betartása tartja fenn a rendet. Megszegtél egyet. Halált okozó varázslatot űztél. Megidézted a rontás szellemeit.

— Te is így gondolod?

Elkomorodott.

— Mit számít az, mit gondolok én Aszklepiosz? Elég, ha az öregek és a tömeg szerint bűnös vagy.

Rövid tűnődés után még hozzá tette:

— Én is a szokások rabja vagyok.

— Akkor miért jöttél ide?

— Hogy lássalak még egyszer Aszklepiosz. Azt mondják, hogy a tenger nem öl meg mindenkit és Phoibosz sem…

Reggel aztán a bírák, az őrök és a tömeg levittek a tengerhez az asszonnyal együtt. A parthoz kipányvázva a vízen ringatózott egy kis sajka, árboccal és vitorlával felszerelve, de evezők és kormány nélkül. Letépték a kötelékeinket és fellöktek a csónakba, mellénk dobták az iszákomat, amivel Ake szigetére érkeztem, betettek egy vizes korsót és egy kenyeret. Hozzákötöztek egy harmincevezős hajóhoz és kivontattak a nyílt vízre, egy egész napig vontattak, amíg el nem eltűnt a part a szemünk elől. Itt hagytak a tenger és a nap kényére, kedvére kitéve.

Ez hát Poszeidon és Apolló büntetése.

A parton áldozati füst kezdett az ég felé szállni…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-

Szerző dr Bige Szabolcs- 606 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.