dr Bige Szabolcs- : Gyötrelem és nyugtalanság

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /13. rész – folytatás/*

 

Pár nap múlva átvágtunk gyalog a szigeten egy kölyök vezetésével. Ott a köves partokon túl a föld termékenynek látszott. Kósz vára egy kis öböl felett épült, jó védelmet nyújtva a hajóknak. A bejárati kapunál senki sem törődött velünk. A városban nyüzsögtek az emberek. A piactéren fogadtak. Az vének tanácsának hét tagja ítélkezett az ügyes-bajos dolgokban. Előttük kellett nekünk vándoroknak is megjelennünk. Elismételtem saját költésű mesémet: vihar, vagyonunkkal megrakott hajónk elvesztése, váratlan megmenekülésünk, az istenek jóindulatának köszönhetően.

— Ne szomorkodj, idegen. Nem te vagy az első, akit hasonló kellemetlenség ért. A város vendégül lát. Ez a szokás nálunk azokkal szemben, aki megmenekültek a tengerből. Gyakran kötnek ki itt idegen hajók. Lesz majd, amelyik visszavisz szülőhazádba.

— Bölcs öregek! — válaszoltam. — Irgalmatok visszaadja az életünket, de egyúttal el is vesz belőle. Hogyan térjünk hazánkba vissza, mikor onnan nem jókedvünkben jöttünk el? Fivérem, jó atyám, Eumenichész örököse fölösleges kenyérpusztítótónak tart. Új hazát keresni indultunk, ahol vagyonomért elfogadnak. Most mindenünk elveszett. Egyetlen egy, amit a tenger nem tudott elvenni: tudományom, melyet sok szenvedés árán szerezetem, és csodás származásom.

— Mihez értesz? — kérdezte. — Rézhez, bronzhoz, fához, vagy kőhöz? Vagy értesz az agyaghoz: kiégeted, és edényeket készítesz belőle, vagy megolvasztod a homokot, és átlátszó anyaggá alakítod? Kovácsmester vagy, takács, esetleg szántani-vetni tudsz?

— Meg tudom gyógyítani a szenvedőket.

— Hallottam már erről a mesterségről — mondta a legöregebb a tanácstagok közül. — Sokszor tévednek erre hajók idegen tájakról, ahogyan már mondtam, még a távoli Egyiptomból a gyógyítók, a gyógyszerek, és a halhatatlanok földjéről. Sokat mesélnek a hajósok. Nehéz szavaikban az igazat a hamistól elválasztani. Kósz lakói kemény emberek. Nincs szükségük orvosságra. Az élet és a halál az istenek kezében van. Nehéz a sors fonalát megváltoztatni. Hacsak nem vagy egy a halhatatlanok közül…

— Nem akarok most itt dicsekedni, de jó anyám eljövetelem előtt árulta el titkát, miszerint a Napistentől fogantam. Bizonyság erre aranyhajam és kék szemem…

Nem nagyon hatott rájuk a kijelentésem. Máskülönben, Apolló nem örvend túl nagy tiszteletnek Kósz lakosai előtt. A földnek, az égnek és mindent körül ölelő tengernek áldoznak inkább.

— Legyen ahogy akarod, mi nem teszünk ellene. Olyan nevet választasz, amilyent akarsz. És ha nincs más hazád idegen, maradj Kósz szigetén. Sokunknak jöttek máshonnan az ősei… Ameddig meg nem tudsz élni saját mesterségedből, mellyel büszkélkedsz, adunk neked egy gazdátlan szántóföldet és vetőmagot, tartson el, ami majd terem.

 Elfogadtam, különösen, mert Hygea is biztatott, hogy tegyem félre tudományomat, amelyet ő „átkozott mesterségnek” nevezett, és ami csak bajt és boldogtalanságot szerzett. Ake eredetű egyszerű asszonyi eszével úgy hitte, a szenvedők, betegek gyógyítása nem keservesen megszerzett tudáson, hanem varázslatokon, a föld és vizek szellemeinek megidézésén alapul. Sokszor gondoltam magam is sorsom eddigi alakulásán. Tanítóm, a bölcs Kheirón meghalt, mert megölték az én hibámból; Agamemnón dicstelen gyógyításának rossz vége lett számomra; Anut, a papot agyonverték; mennyi veszélynek voltam kitéve N’Gola falujában, Sumér és Asszur földjén…

A föld, amit a kezemre adtak, a vár közelében terült el, a part mellett. Aki azelőtt birtokolta füge- és olajfákat ültetett, de most elhanyagoltan álltak, tele száraz ágakkal s mégis hoztak valamennyi termést. Azt a részt ahol valaha a gabonavetés volt, most felverte a gaz, a forrást eltömeszelték a belehullott kövek, a kunyhó fala kidőlt, teteje beroskadt, korhadt. Minden szomorú és elvadult képet mutatott. Az öböl szépsége, a levegő tisztasága, hol a tekintet messze elkalandozhatott a láthatár széléig, kárpótolt mindenért. Ahogy így a gondolataimba merülve álltam, a hátam mögött valamilyen zajt hallottam. Fekete ruhájának ujját könyökig feltűrve, Hygea nekifogott dolgozni.

Együtt folytattuk a munkát: agyagot morzsolunk, kevertünk s ezzel tapasztottuk be a kunyhó falait. Kövekkel pótoltuk a kihullottakat. Az elhanyagolt földön vadon nőt fákból vágtunk ki vékony törzseket, és ezekkel javítottuk meg a tetőt. Feltörtük a gazos ugart, felástuk és a kapott vetőmagot elvetettük. Megtakarítottuk az elvadult narancs, olaj és fügefákat, hogy könnyebben teremjenek. Hamarosan eljött a kevéske gabonánk aratásának, cséplésének az ideje. Utána a gyümölcsszedés és száraz helyen való tárolása is.

Visszatérve az Ake szigetén elsajátított munkához, Hygea mintha megfelejtkezett volna az átélt viharok szenvedéseiről.

Alig végeztünk a munkákkal, amikor a kavicsos ösvényen feltűnt egy asszony, aki kézen fogva vezette hat- vagy hétéves fiacskáját. Jól öltözöttnek látszott. Nyaka körül és a karján ékszerek függtek. Megállt a küszöbnél, ahol ültünk és megkérdezte:

— Te vagy Aszklepiosz, aki a Napisten fia?

Bólintottam.

— Én Hepióna vagyok — folytatta az asszony. — Ez itt pedig a fiam Teleszforosz. Azért jöttem, hogy kikérjem részemet a termésből.

Elképedtem, mert nem tudtam, hogy taroznék bárkinek is. Hepióna sietett eloszlatni a homályt: ő a bírtok elhunyt gazdájának az özvegye. Kósz törvényei szerint, ameddig a fia gyermekkorú, mi, akik a földet műveljük, kötelesek vagyunk az özvegy és az árva élelméről gondoskodnunk.

— Nem úgy nézel ki, mint aki segítségre szorulna — avatkozott közbe Hygea. — Ha a termésre szükséged van, dolgozd meg magad az ültetvényt…

Az idegen asszony felszökött:

— Nem hozzád beszélek, asszony! Az urad jól tudja, mit kell tennie népünk igazságos törvényei szerint…

Ígéretet tettünk, hogy Kósz törvényeit betartjuk s így Hepióna és Teleszforosz megkapták a termés negyedét: búzát, kölest és árpát, szárított fügét, olajbogyóból frissen préselt olajat.

— Hozd haza, Aszklepiosz a járandóságomat…

Szavait pajkos és csábító mosoly kísérte.

— Ez a szokás? — kérdezte Hygea újból.

— Ez…

A városban Hepióna barátságosan fogadott. Olyan édes borral kínált, amilyent még soha nem ittam. Kiürítettem a kupát és eljöttem. Az asszony elkomorodott kissé.

— Nézz be hozzám, Aszklepiosz, ha városban jársz.

Hygea mordan és szótlanul fogadott, de végül nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:

— A hagyomány azt tartja, az özvegy maga kell, a részét hazavigye…

Csendes szorgoskodással teltek a napok egymás után. Mintha csak egy hosszú út nem is remélt végére értem volna, minden rossz gondolatot félretettem. Hygea egyszerre volt tűzforró és jéghideg; közeli és távoli. Néha megfeledkeztem a fenyegetéséről — hogy harmadszor is megpróbál megölni — máskor tekintete eszembe idézte. A napok, hónapok évek változatlanul telhettek volna, mint egy csöndes folyó, melynek nem változik vize. Anélkül, hogy tudatában lettem volna valami magam sem tudva, mi után sóvárogtam. Hygea érzékeny asszonyi lelkével megérezte.

— Te elégedetlen vagy, Aszklepiosz, jól látom én. Nem vagy te erre a munkára való. Nem a te életed a szántás, a vetés, aratás, a termény elraktározása a hombárba. Mesterséged után vágyakozol; hiába akarod eltagadni. Nem hiszem, hogy sok hasznod lenne belőle, bár Apolló fiának tartod magad. Minden embernek meg van a maga fájdalma, a maga szenvedése. Miért terheled magad a másokéval?

Mit is válaszolhattam volna erre? Ameddig tartottak a munkák a földeken, mindig egyedül voltunk. Egyébként maguk Kósz lakói is szétszóródtak a földeken, szerteszét a világban, ahogy dolgaik megkívánták. Ősz beköszöntével megkezdődtek az ünnepek és lakomák. A feltámadó viharok a hajós népet is hazakergették. A háborgó vizek lehetetlenné tették a halászatot és a halászbárkák a partra húzva pihentek. Hol én, hol Hygea le-lementünk a városba. Szót váltottunk az emberekkel, gabonát cseréltünk sós halra, vagy alkudoztunk egy-egy ruhadarabra. Lassanként Kósz népe megszokta jelenlétünket és én magam is — Hygea nevében semmit nem mondhatok — kezdem közéjük valónak érezni magamat. Meghonosodásunkat megkönnyítette a minket befogadó nép összetétele.

Ti, akik majd évezredek múlva olvassátok ezeket a papiruszlapokat, tudjátok meg, hogy abban az időben, amelyről most mesélek, Akhája földjén az idegenek sorsa sanyarú volt. Úgy az urak, mint az egyszerű emberek is valamilyen családhoz, népséghez taroztak. Mindenki erejét a vagyon és a rokonok sokasága szerint ítélték meg. A bujdosókat, és csavargókat rabságra vetették, és senki sem élhetett család nélkül. Kósz szigetén már rég nem élt ez a hagyomány: keverék nép, a szélrózsa minden irányából érkezett emberek, senki nem törődött a származással. A miénkkel sem törődtek.

A városban töltött rövidke idő mérsékelte ugyan a végtelen unalmat, de nem oszlatta el teljesen. Az eltelt évek, melyeket orvosként éltem át nem múltak el nyomtalanul s hazafelé mindig hoztam magammal jól elrejtve vagy egy jó követ, vagy valamilyen gyógyító növényt. Hygea nem vette észre, vagy legalábbis úgy tett. Egyik nap mégis, mintegy véletlenül így szólt:

— Aszklepiosz, beteg a férje annak az asszonynak, akitől a városban a sós halat, a gombát és kagylót szoktam vásárolni. Már régebben megsérült halászat közben és a sebe a tengervíztől elmérgesedett…

— Miért mondod ezt nekem Hygea? Tudod jól, hogy Kósz lakói nem becsülik a gyógyszereket.

— Lehet, azért becsülik le, mert nem ismerik. A ráolvasásokban bíznak. Figyelj, egy öreg mester megtette a varázslatot, ráolvasást.

— És?

— Még jobban megdagadt a keze. Így működik a varázslat — tette hozzá ravaszul.

— Miket beszélsz? Ez a rosszabbodás jele.

Mintha a hangjában sajnálkozást véltem volna felfedezni, amint még hozzáfűzte:

— Mindig becsületes vásárokat kötöttünk egymással, mindkettőnk hasznára. Ha meghal az ember, hol találok én majd ilyen szép halakat?

Íme, most Hygea szavára mégis megszegtem a magamnak tett fogadalmat. A halász karja könyökig duzzadt és forró volt. Amint a késsel belevágtam, sárgás genny és romlott vér spriccelt belőle. Kimostam a sebet, beborogattam gyógyfüvekkel, tiszta gyolccsal bekötöztem, és az istenek akaratával a halász meggyógyult. Az öreg ráolvasó mestert ajándékokkal próbáltam kiengesztelni. Nem tudom sikerült-e. Az esemény híre gyorsan elterjedt és a halász gyógyulása, melyben senki nem bízott, csodálkozást váltott ki.

A második férfi, akit kezeltem egy kereskedelmi vagy kalóz (?) hajó tulajdonosa volt. A viharok Kósz partjára kényszerítették és itt a láz leverte. Hallotta, hogy a vár mellett lakik egy gyógyításban jártas mester és egy evezőst értem küldött. Mentem is azonnal, bár bizonyos fenntartással: a hajósok gyakran a hajóra csalnak embereket, akiket máshol jó pénzért eladnak.

— Bízom benned — mondta. — Világlátott ember vagyok. Jártam Egyiptom mocsaraiban, üzleti ügyeim miatt. De nem volt szerencsém: ott vert le legelőször a betegség. Egy pap gyógyított ki és azt ígérte, többet semmi bajom nem lesz, de becsapott az átkozott! Hidegleléseim újra előjöttek.

A deltában kötött üzleti ügyeit megértettem, amikor megláttam a füstszínű rableányokat, az Egyiptom népéből valókat…

Távozásomkor meg akart ajándékozni egy szép föníciai üvegkupával, de nem fogadtam el.

— Rosszul teszed, Aszklepiosz. Tudásod megér egy ilyen ajándékot. Ha előre tudtam volna, hogy ilyen gyakorlott mester vagy, elrabollak és elviszlek Szidón városába. Most pedig fogadd el ezt az ajándékot.

Azt tanácsoltam, adományát helyezze el a város templomában, hogy Apolló bocsássa meg neki gonosz gondolatait.

Ott kell, legyen még most is, a többi ajándék mellett, melyeket nekem hoztak Akhájából, vagy a szigetekről, meg Fönícia távoli városaiból. Akkoriban, voltak még mások is, de már nem emlékszem rájuk. Arra ellenben jól emlékszem, amikor egy hajnali órában Hepióna bezörgetett hozzánk és megkért sürgősen segítsek rajtuk, mert a fia nagy beteg. Nem késlekedtem. Mielőtt elindultam volna Hepióna nyomában a ködös hajnalon, Hygea elém állt:

— Ez vagy te, Aszklepiosz, a rosszat jóval viszonozod. Ake törvénye szerint a rosszra — rossz a fizetség…

— Mi rosszat tett neked asszony Hepióna és a fia Teleszforosz?

— Mostanáig, Aszklepiosz, még semmit. De a lelkem azt súgja, hogy Hepióna nem kedvel engem és hogy Teleszforosz még sok gondot fog neked okozni.  Talán az volna legjobb, ha hagynád elpusztulni…

Vállat vontam és elindultam, nem törődve Hygea szavaival.

Hepiónát soha sem szenvedhette Hygea. Nem azért, mert a termés egy részét meg kellett osztania vele, hanem kerek szemeit, epekedő tekintetét és a még fiatal özvegyi testének ringását nem szerette. Hygea szembeszegülését asszonyi dolognak véltem és szavait gyűlöletre hajlamos természetének tudtam be. Egy éjszakát és egy napot és még egy éjszakát töltöttem Teleszforosz mellett, amíg sikerült a halál karmaiból kiragadnom. Az álmatlanságtól és feszültségtől kimerülten, de elégedetten tértem haza. Hygea szó nélkül vette tudomásul, hogy sikerült. Hepióna attól kezdve újra gyakori vendég lett a házunknál, pedig nemrég még került bennünket. A hála vezette, mondta, hiszen megmentettem a fiát. Néha magával hozta kézen fogva és leültette a tűz mellé; máskor egyedül jött, különösen, amikor Hygea a mezőn volt. Sokat beszélt. Elégedetlen volt Hygea irántam tanúsított gondoskodásával.

— Egy olyan orvos, mint te Aszklepiosz gazdagabb, nyugodtabb, bőségesebb életet kellene éljen. Hygea sokat hagy egyedül, mintha csak egy idegen lenne. Más asszonyt boldoggá tenné, ha olyan férje volna, mint Aszklepiosz és rokonságba kerülne egy isteni leszármazottal…

Az ilyen törleszkedést a hála megnyilvánulásának fogtam fel, és nem törődtem vele. Egy idő eltelte után Hepióna nem jött többet. Csodálkozásomat megosztottam Hygeával. 

— Én kergettem el Aszklepiosz. Fiatal és szőke, mint a lány, akit Trójából hozott a volt férjem. Egyszer már gyümölcsöt termett a méhe és még teremhet, az enyém pedig örök időkre meddő. Nem akarom a helyemet átadni neki, még van egy tartozásom feléd…

Hygea különös és kemény, mint a kis sziget, ahol született. Hygea szívében nem vált el teljesen egymástól a szerelem és gyűlölet. Voltak éjszakák, amikor forrón ölelt és a vágy mesterkéletlen szavait suttogta. Máskor meg hetekig olyan hideg maradt mellettem, mintegy fehér márványlap. Sokszor rám mered és szemében gyilkos szikrák gyúlnak. Néha, mikor távol voltam, a küszöbön ülve várt rám. Nem csodálkoztam azon sem, amikor a tűzhelynél gondolataiba merülve, szótlanul állt. Lehet, az egyszerre heves és zárkózott, közeli és mégis távoli természetével idegenítette el magától előző férjét. Szenvedélyes kitörései a jég hidegével keveredve, hallgatásai, tekintetének semmibe meredése kimeríthette egy olyan ember lelkét, aki szereti a csendes életet és csak apró örömökre vágyik. Minket egymáshoz vonzott a hasonlóság, összekötött az örökös gyötrelem és nyugtalanság…

A trójai háború viharai elkerülték Kósz szigetét lévén távoli, jelentéktelen, és magányos.  Trója ostroma azonban az akhájok számára kitágította az ismert világ határait, mely most már kiterjedt nyugaton Skeria szigetétől, Scylla és Charybdis őrvényéig; délen Kréta és Ciprus szigetein túl, keleten a Hatti birodalom határáig. A hadihajókat követték mások: kereskedők és kisebb kalózok és a tengeri utak sem voltak már olyan félelmesek. A hajók északtól délig bejárták a tengereket. Egyik-másik kis időre kikötött Kósz partjainál, árut hoztak: soha sem látott illatszereket, fűszereket, vásznakat és edényeket, melyeket gabonára és halra cseréltek. Mások rabszolgákat hoztak. A város vénjei most szereztek maguknak először saját szolgát; később mások is kezdték őket utánozni. A helybeliek, különösen a fiatalabbak, mohóságuktól vezérelve, nem átallottak elmenni a kalózokkal, akik beálltak a kikötőbe.

Visszatérve egész vagyont hoztak magukkal, új szokásokat, idegen isteneket és idegen szolgákat. Kósz elnevezése az északi akhájok nyelvén Keosz, az egyiptomiakén Kus, a krétaiakén Kes volt. Ezeknek a kavargásoknak a közepette Kósz gazdagodásával egyetemben orvosi hírnevem is nőtt. Az idegenek és a Kósz szigetéről származó utazók széltében hosszában meséltek rólam. A tábortűz, az éjszakai őrség, a jólértesültség látszata beszédre sarkalta őket. A legegyszerűbb kezeléseket, mint csodatételeket adták tovább. Aszklepiosz voltam, Phoebus fia, aki megszabadítottam Agamemnónt a Poszeidon által reáküldött betegségtől; levertem az akhájokat sújtó járványt; visszaadtam Egyiptom királyának az egészségét…

Így folydogált az életem és ezek voltak a tetteim, mikor egyszer megjelent az ajtóm előtt egy fiú azzal a hírrel, hogy idegen érkeztek és látni szeretnének.

— Akhájok, Akhájából jöttek — tette még hozzá a gyerek.

Ezt meghallva, Hygea, elsápadt. Fehérebb lett a krétai kőnél. Megrettent a hazámból érkezőktől? Nem tett azonban egyetlen gesztust sem, miután hallotta válaszomat:

— Szólj a nevemben, hogy várjanak meg. Lemegyek, hogy szóba álljak velük.

Látva, hogy nem hívom szegényes házunkba őket, mint más messziről jött idegenekkel tettem, kissé visszanyerte a színét.  

A kikötőben könnyen felismertem az akháj hajókat. Hozzám léptek és Mykene szavával köszöntöttek. Időt sem hagyva, hogy megtudakoljam, miféle szél hozta őket Kósz szigetére, kapitányuk egy ősz hajú, de még jó erőben levő öreg rákezdte:

           

                 Tudd meg, jó uram, ki neves orvos vagy, Mükénéből jöttünk,

                Melynek erős falatit sziklából faragtak őseink és kemény kapuját

                Trójában zsákmányolt bronz és rézabroncs tartja egyben biztosan.

                A vének tanácsa téged óhajt bizalmas kérdésben. Ne késlekedj hát!

                Ellenünk fordultak az istenek, ádáz dühösek a várra s az országra,

                Mert a harcokból hazatérve az agg Agamemnón, a király elhozta magával

                Hadizsákmányul, mi a győztesnek kijár, Kasszandrát, Priámosz leányát.

                Nappalait és éjszakáit vele töltötte csupán s többet nem törődött

                Feleségével, gyermekei anyjával Klitemnesztra úrnővel. Aigiszthosz,

                Egy jó családból való ifjú segített a királynőnek – vele enyhítette magánya bánatát

                A hosszú harc alatt -, megölték Agamemnónt, a királyt.

                Nem uralkodott sokáig a gyilkos királynő, mert bolyongásiból

                Megtért Oresztész, ki a királynő és a nagykirály Agamemnón fia…

                Bosszúvágy vezette apja gyilkosai ellen az ifjú Oresztészt –

                Megölte a bitorló Aigiszthoszt és vele együtt anyját, ki szülte őt.

                Az olimposzi istenek méltó büntetéssel sújtották rettentő tette miatt:

                A fúriák kezére adták, és ők éjszakákon át enyhet nem adva gyötörik.

                Eszét veszti, vergődik, az erinnysek üldözésétől üvölt palotája mélyén.

                Mykene királyát vesztve ily módon könnyű prédája idegen hadaknak,

                Számos ellensége várja végül elestét. A nép erőtlen és a rabok engedetlenül

                Nem hallgatnak azokra már, akik uraik voltak eddig és parancsoltak nekik…

 

A szószoló pillanatra megállt a beszédben és erőt gyűjtve folytatta:

 

                Királyunk, a jó Agamemnón szólott rólad még a régebbi időkben,

                (Ha te vagy, Aszklepiosz az ügyes gyógyító, Phoebus – Apolló sarja)

                Elmondta nekünk, hogyan gyógyítottad ki őt kellemetlen bajából,

                Hogyan mentetted ki a sereget a döghalál markából tudományod által

                És az égben lakó istenek segítségével. Kérlek, gyere most velem

                Mykene magas várába és gyógyítsd meg Oresztészt. A méltó jutalom

                Nem marad el: kupák ezüstből és bronzból, fegyver és rabnők, ha kell,

                És ezen felül hitet teszünk mától mindörökre, kívánságod szerint,

                Hogy az égen ragyogó Napisten, Apolló fia vagy.

 

A mükénéi követ virágos szavai eszembe idézték gyermek- és ifjúkoromat, a trójai harcokat, a katonák szenvedéseit. Újra feltámadt bennem a vágy Akhája, az igazi Akhája iránt, mert akár hány év is eltelt felettem, nem tudtam megbékélni a déli szigetek rózsaszínű és édeskés világával. Hazamentem anélkül, hogy világos választ adtam volna. Meg kellett fontolnom, mit tegyek.

Hygea már várt rám. Elmondtam néhány szóban mindent.

— És most mit teszel, Aszklepiosz?

— Megyek Hygea.

— És ha én arra kérlek, ne hallgass a kérésükre? Mostanáig soha sem kértem tőled semmit. Jogodban áll semmibe venni a kívánságomat.

Feltekintettem.

— Nem tehetem Hygea. Anu, a pap — aki több volt számomra, mint egy szülő – arra tanított, soha ne fizessek rosszal a rosszért. Döntöttem. Elkísérhetsz, ha látni akarod népedet és rokonaidat. Tudom, mit jelent a honvágy, hiszen engem is évek óta mardos.

— Én is vágyódom Ake szigete iránt — felelte Hygea —, de én már soha nem teszem lábamat a földjére. Hogy miért? Majd elmondom, ha visszatérsz Akhájából. Eszedbe idézem még, Aszklepiosz, azokat a napokat, amikor egy korsó vízen és egy darab kenyéren ketten osztoztunk. Én nem felejtettem el…

Néztem. Úgy láttam, mintha nem változott volna Hygea, mintha az istenek megajándékozták volna az örök ifjúsággal. Az egyiptomi legendák említést tesznek az ifjúság élő vízéről. Hol találhatott rá Hygea? Az én hajam, a napsugár színű őszülni kezdett. Az ő fekete fürtjei ugyanolyanok maradtak.

Egy kupa fűszeres italt nyújtott át.

— Hajtsd fel Aszklepiosz, Ake sziklás szigetének emlékére, ahol rátaláltál Hygeára…

A kívánságtól és félelemtől csillogtak a szemei, akár az izzó parázs. Soha nem láttam azokat még így csillogni.

— Hygea, tiszta Hygea — szóltam hozzá —, a jót is és a rosszat is, a munkát és a pihenést is megosztottuk egymással. Osszuk meg ezt a kupát is. Megiszom a felét, a másikat neked hagyom.

Reszkettek a kezei, mikor átnyújtotta. Mégis elvettem és a számhoz közelítettem, de Hygea váratlanul kiütötte a kezemből. Az agyag kupa leesett a földre és darabokra tört. Az illatos bor kifolyt és szétterült. A száraz föld felitta.

— Ez volt a harmadik próbálkozás, Hygea — emlékeztettem. — Mikor jön a negyedik?

— Sohasem, Aszklepiosz, sohasem. Az istenek, akik vigyáznak rád, összekötöttek minket.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 604 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.