Apám! Hányszor mondtam,
ó, hányszor kértelek gyermekként,
térdelj le mellém esténként,
kulcsold össze két kezed,
és mondd velem az imát,
Én Istenem, Jó Istenem…
S te mondtad… és hittél,
hogy valaki majd kinyújtja feléd kezét,
mikor félhomályban ülsz egymagad,
s reszkető farkasbőrbe bújva vonyítod
a néma hold, könnyező szavát.
Hányszor kértelek, üvölts, ha fáj,
ha a kandalló tüze is megfagy szobádban,
lángnyelve már nem perzsel,
s jégcsapként sérti fel lelked,
mint egy élesre csiszolt hamis gyémánt.
De néma maradt a száj,
és béna lett a kéz, a láb.
A tétova idő a jövőbe mart,
s ólomlábakon tiporta szét,
azt amit építettél magad köré.
( légvár, csudakastély, homokvár,
összedőlt már rég )
Zokogtam érted, ne hagyd magad,
ha az éjárnyak feléd osonnak,
vak lepkeként körbe ölelnek,
és a magány, a kötélként megfeszülő éjben,
rád könnyezi az utolsó cseppjét.
Hányszor kiáltottam…
Térdelj le és mondj egy imát!
Érted, értem, értünk…
s majd a zuhanásokból is visszatérsz,
még akkor is, ha kíntól gyötört tested,
és fáradt lelked üvöltve fáj…
Csak mondd… vagy suttogd az imát.
De te széttártad kezeid, elindultál.
Az örvénylő mélynek feküdtél.
A súlytalanság bélelte ki
felfele zuhanásod,
a menny felé.
Hogy fájsz-e ott, hol most vagy?
Nem tudhatom.
Magam lettem nélküled.
És most én fájok.
Egymagam térdepelek a fél úton,
a végtelen kapuját megnyitva feléd.
Kezeim összekulcsolom,
égő gyöngyfüzérekbe morzsolom
arcomról csorgó könnyeim.
S csak suttogom… mondom
Hallod Apám?
Üvöltöm…
A nesztelen csendben utolsó imám,
hogy tudja végre az egész világ…
Nincs Istenem!
Nincs Apám…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:12 :: Szilágyi Hajni - Lumen
