Kovács-Cohner Róbert : Emma

Nyomtatás

Őszi mozaik

Pocsolyákba fáradt, faggyá fásult álmok

Visszasírják kisiklott vágyaik.

Tán titkok még? Vágnak valóságok.

Visszhang: krepp-papír árkok ösztöntárgyaik.

Kinn még magányba dőlő lámpaoszlopok

Hasítják ketté ikon-arcomat:

Ez fény. Ez sötét. Júdás. Angyalok.

Görcsök gyolcsba kötnek régi markokat.

A vízben fetreng minden régi énkép,

Ócska felhők sikoltnak hátterül.

Arcomon unott ráncok – kihalt térkép –

Mint lankadt láz, könny helyett szétterül.

Itt állok, s a világ: színpadon.

De ők, kik elveszejtve játszanak velem.

Újracsépelt koszos közhelyhalom –

Színházi füst kéklő lélegzetem.

Régi kontúrok szépia táncai –

Egytől-egyig közönybe kárhozott.

Titkaim – fekete lyuk csillagsáncai.

Áldott voltam. Legyek átkozott.

Üres terek fényei ruhámon:

A hold reflektora már rég elvakít.

Néma jelmez – száraz szavak a számon.

Szürke lett a tarka fénykörív –

Régi arcok az avarba bújnak,

Néma mind – félnek ordítani.

A célok hűs esőként porba hullnak.

Az idő száguld. Más fél moccanni is.

A csend minden zajt pengeként átszakítva

Hív. Emlékeink sikátorokba kúszva

Várnak még egy szörnyű áldozatra.

A város fényein át a tejútra

Terjed – mint betegség – a remegés.

Kontúrok fáradtan, egymást átkarolva

Szeretkeznek, és kíntalan lebegés

Simít susogva, lelkemre hajolva.

Isten vagyok egy örök őszben,

S nemléted glóriádhoz emel.

Álmaim s a város – égnek tiszta tűzben,

S nem emlékszem, mit feledtem el.

—

Ősz

I. Emma úton

Áttetsző évek illata, mint a pernye

Táskáján szörnyű ómenként fityeg.

Emma távolsági buszon felénk siet,

S nem érti, a fénynek mi értelme:

Suhanó fáknak firkává lesz a teste,

Koszos ablakot nyákkal vonnak be színek.

Emma megállóban, hőségben liheg:

Budapestet a nap időtlenné festette.

Ő se sejti, s mi is még gondtalan

Az udvaron füstbe fújunk édes vétkeket,

– Kilenc halhatatlan, mámoros hontalan –

Míg Emma a hivatalban únt papírra vés jelet,

Testünk vitorlaként feszül, a jövő még súlytalan

Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg.

II. Nyári éj a parkban

Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg

A könnyűség, mint szellő, mi enyhet ad.

Esteledik, s csak kilenc árny marad

A parkban minden, s mindenki felett.

Kitalált mesékből lesz ólomvértezet

Az elmosódó jegenyék alatt.

Sörből nemzett nagyröptű szavak –

Egy vakmerőtől mind igaz lehet.

Világok születnek – júliusi éjjelek,

S magukévá tesznek egy-egy csillagot.

Ösvénnyé tapos százszín reményeket:

Mindig lesz egy, ki mindent itt hagyott.

A kéj sztrádáján űz veszélyeket:

Füstben gázoló, kormos szélű életek.

III. Nyári éj a kollégiumban

Füstben gázoló, kormos szélű életek –

Emma ablakán éjjel idegen neszek

Kúsznak fehér nyakához – a város lélegez –

Nehéz lehelet, mint bűnös férfikezek.

Fejére húzza a takarót, megremeg:

A kollégium ablakai vizslató szemek.

„Csak szólj édes! Zavar, ha lihegek?”

Emma sír. A többi lány nevet.

És kezdődik a tánc, s Emma szobra középen,

Pezsgő fröccsen, elázik féltett kelme,

És lék nyílik nagy robajjal a jégen,

És vonaglanak megváltást keresve.

Csak Emma nem mozdul. Tiszta tűzzel ég szenny:

Lobbanékony szívek öröknek hitt szerelme.

IV. Ösvény 1.

Lobbanékony szívek öröknek hitt szerelme

Lángol át egy múlékony világon,

S mint kereszt cipelve túl halálon,

Véres karist nyakán – glória felette.

Az iskola kapujában, mintha alkonyfényt terelne

Szebb világba, ártatlansága süt túl az árnyon,

Mi szoknyájába túr szemérmetlenül, s a szájon

Enyhe rángás: felnéz, mintha mindent feledne.

Ahogy elindult, még senki sem indult –

Antik szoborként, szebb édent remélve,

S amint múlt ketrecéből porba hullt,

Egy könnycsepp írta fel magát az égre –

Némán csuklott össze, ahogy vízbefúlt

Szárnyaló képzelet valóval perelve.

V. Ösvény 2.

Szárnyaló képzelet valóval perelve

Susogott rég szendergő álmokon.

Felnéztem, s a megdermedt alkonyon

Egy vakító fehér látomás lebegte

Szellővé százéves szélcsendem. Meredten

Néztem Emmát, s régi lábnyomom

Újra cipőmhöz gurult: a gangon

Állt, rám nézett, mint sok éve, álmomban, a tengeren.

Halkan csuklott össze. Néma

Vízió volt, mert csak látomás lehet:

Fehér volt. Árva. Mint a nyírfa.

Az ócska fémhordón ültünk, s az üres üveg

Cinkos fénye könnyem porba sírta:

Lángra gyújtotta az üveg éveket.

VI. Nyári alkony 1.

Lángra gyújtotta az üveg éveket

S a többi nyolc vad gúnnyal rám meredt:

„Ember! Elfelejtetted, hogy hogy lehet?

Nézd az árvát! Kis bárány, ma született!”

S keréknyomba köpték szenvedélyüket,

S nevettünk, mint régen, s a szörnyű élvezet

Festette rőtre az alkonyban a testeket.

Indulnom kellett. Nyolc nem szenvedett.

A lázból csituló város hörgő zajai

Kísértek utolsó utamon. Hozzáértem, és ő engedett:

Lágyan emeltem fel a betonhabokból. Karjai

Forrón csípőmhöz simultak. Nem sírt. Nem nevetett.

Még megálltam, ahogy fülembe vágtak a nyolc hangjai:

„Aki velünk van, halhatatlan lehet.”

VII. Közjáték 1.

„Aki velünk van, halhatatlan lehet -„

Emmában minden szó csend volt csupán.

Sikolya lámpaoszlopoknak koccant, s a ruhán

– Csermelyek – némán folytak vérerek.

Mint halvány fény, mi alagútból vezet,

Egy gondolat derengett fejében a néma csend után:

„A szoknyám tegnap mosta Erdélyben anyám.”

Alig érezte szűz mellein a kezeket,

S azt hitte, könnye folyik öléből a földre.

Az ötödik jött. Majd a hatodik. Emma álmodott

Kis házról, gyerekekről, gondolt a dévai rétre,

Hol kézen fogva sétált volna vele. Ekkor nézett szemébe:

A hetedik volt, kit álmaiban látott. Ernyedve lehanyatlott

Óriások vállán törpeként merengve.

VIII. Közjáték 2.

Óriások vállán törpeként merengve

Néztem, ahogy fénye meg- megcsillan

S minden álom izzadt párába illan

S a világ ritmusra rőtté rengve

Átadja magát céltalan keringve

Az űrnek, ahogy vakítón kivillan

Sápadt nyaka a sörösdoboz sírban.

Magam néztem, és ahogy fehér ingem

Vörössé ázott. Valami végleg elmúlt.

Nyolcan kacagtak őrülten, hangosan-

De a park éjszakává csitult.

Ott hevert halványan derengve, titkosan,

Karomba vettem. Hazavittem. S másnap egy levélre hullt

Reggel az ősz halkan, cinkosan.

IX. Reggel a kollégiumban

Reggel az ősz halkan, cinkosan

Sápadtra mázolta Emma szelíd arcát.

A nyár megvívta újra céltalan harcát,

S a város elmúlást gőzölgött álmosan.

A lányzuhanyzóban neon-világosan

A lámpák arcát felnőtté karcolták.

A nők meztelenségük egymásnak ragyogták,

S Emma fürdött az őszben magányosan.

A padlón kavicsként koppant minden nevetés,

Én bent aludtam, párnáját karolva.

Törülközött, és bágyadt őszi remegés

Futott át a szobán. Olyan volt, mintha szólna

Hozzám, pedig néma volt. Felnéztem,s mint sóhaj,lebegés,

A küszöbről nézett mélázva ágyamra.

X. Álom

A küszöbről nézett mélázva ágyamra –

És én újra régi álmomba zuhantam.

A tengerben álltunk, és én átkaroltam,

A menny dörgött minden hazug szavamra.

Csenddel takart be az óceán gyomra,

S mi mindentől védve, egymásra hajoltan

Néztük a feketeséget. Álmomban angyal voltam.

Az űr miriád tűként fénylő pontja

Karcolta múltam. Régen eltűnt részem

Alakot nyerve Emma volt. Árnyamra

Simította kezét még szomorún, s fent az égen

Az alkony vitorlája – győztes zászló vászna.

Emma fénylett. Repülni kezdett. Sírt. A szél búcsúját zúgta:

A por avarként nehezült szárnyamra.

XI. Hajnal a kollégiumban

A por avarként nehezült szárnyamra…

Hajnal volt már, mikor felébredtem.

Üres szoba. Kócos ágyak. Fények megrepedten

Lógtak izzó neoncsőről a valóságba.

A mámor múló lehelete feküdt rá ágyamra,

S Emma ruhái fényfoltként, gyűrötten

Hevertek. Rajtuk halványan, rekedten

Nyolc idegen öl nyoma. Nyolc tenyérnyi pocsolya.

A verejtékben úszó kihűlő ágyra

Néztem. Egy papírdarab. Rajta gyors betűk:

„Nem tudtál szállni. Elrepültem. Emma.”

Itt maradtam. Ő elment velük.

S a bűnt gőzölgő ágyra Emma itthagyott árnya

Minden ígéretét feledve fakón feküdt.

XII. Közjáték 3.

Minden ígéretét feledve fakón feküdt

A másik ágyra némán, amikor beléptek.

Már mindegy volt, hogy áldás vagy vétek –

Közönnyel kezdett búcsútáncba velük.

Belőle fakasztott vért az ő sebük,

Sokan voltak. Vagy harmincan cseréltek

Helyet. A fénylő testtől megváltást reméltek.

Aztán csak feküdt lázasan. Lelkébe mart kezük.

A csendben később néma szavak a szájon:

Szeme előtt fehér látomás: sosemvolt tengerek.

Egy papírra írt, míg egy a másik ágyon

Jövőjüket álmodta túl a halálon.

A nyolc belépett.Elindult, s megfogta kezük, mint egy gyerek:

„Csak én maradtam. Mind felnőttetek.”

XIII. Nyári alkony 2.

„Csak én maradtam. Mind felnőttetek.”

A parton áll, és tudja, csak így lehet

Valóvá, mi már csak a könnyű képzelet

Játéka maradt. A dévai rét őszi fényben remeg,

S az alkony vérszínre festi a leveleket.

A patakból születnek tengerek,

És Emma áll, és hosszú haján szelek

Táncolják semmivé a hosszú éveket.

Itt mind igaz. Zöld a zöld, és kék a kék.

Szárnyai nőnek, és indul, hogy megtalálja

A partot, ahol szavukra mennydörög az ég,

Hol a tenger otthon, hol a port szárnyáról majd lefújja….

– Emma álmodik, és a folyóba lép:

S magányom ködként borul régi álmomra.

XIV. Emma úton

S magányom ködként borul régi álmomra,

Míg Emma a távolsági buszon távolodik.

Az álmokból néma leplet sző egy messzi otthonig

Az elsuhanó fák moraja – sikolt az éjszakába.

Nem érti, a kusza ábrák derengő pókhálója

Minek mintázza földdel az eget – pokolig

Ér a menny, és mennyig a pokol. Vonyít

Minden fa, fűszál és bokor, de rohanása

A vonaton is örökké folytatódik – minden tovasiet,

S Emma magába szívja, míg fények villanak a szembe

Az őszi estét, s a fenti feketében a miérteket

Látja feloldódni egy sokkal igazibb csendbe,

Ami csak benne létezett. Táskáján fakult béklyó fityeg –

Áttetsző évek illata, mint a pernye.

XV. Ősz

Áttetsző évek illata, mint a pernye,

Egy sosemvolt nyár lombjain lebeg.

Füstben gázoló, kormos szélű életek,

Lobbanékony szívek öröknek hitt szerelme,

Szárnyaló képzelet valóval perelve

Gyújtotta lángra az üveg-éveket.

„Aki velünk van, halhatatlan lehet!”

Óriások vállán törpeként merengve.

Reggel az ősz halkan, titkosan

A küszöbről nézett mélázva ágyamra.

A por avarként nehezült szárnyamra:

Minden ígéretét feledve fakón feküdt.

Csak én maradtam. Mind felnőttetek,

S magányom ködként borul régi álmomra.

Momentum 1.

Felébredtem.

Vége a nyárnak,

mikor mindenki csupasz,

mint a héjától fosztott gyümölcs,

vége a nyárnak,

mikor a látszatok vívják

látványos harcuk a valóval.

Ősz van,

és már nem tudni,

ki kicsoda.

Mindenki azt mutatja meg magából,

amit  lényegének vél.

A tökéletlen alakon otthont adó

kabát feszül,

és az értékek is valahogy

sokkal titokzatosabbak.

Ha vág a hideg, türkiz lehelet

mutatja lelked ösvényeit.

A tegnap még üres sarkokban

titkok kínálják portékájukat.

Sosem lesz a tied,

de látszata új utakra hív.

(Új utak – délután eltűnni vidékre,

és egy lerobbant tégla raktárház fala

előtt sétálva lesni be az elhagyottságba

a rácsos ablakokon)

Ha éjjel eggyé dobognak a szívek,

érthető a gyertya, mi jóleső

félhomályba borít,

és minden nyári kontraszt

ikonná lesz:

szentté válik a kimondhatatlan,

szépia jövővé a sohamár.

Ilyenkor én vagyok a rendező-

ilyenkor isten lehetek:

pontosan értek minden lényeget,

és nem vonja el figyelmem a való.

Csak kevesen látnak, de én látok mindent,

mi egy nyár után fontos maradhat.

Ilyenkor kívül sosem történik semmi,

de én a tompa fények visszatükröződéseiből élek

egész nyáron.

Régi dallamok jutnak eszembe,

régi illatok járnak át…

Ilyenkor mások is láthatják bennem

halhatatlan magam.

Ilyenkor a fények

kívülről kúsznak az emberbe,

és olyan lényeget láttatnak bele,

mi tán nem is az övé.

Az ember felveszi porosodó frakkját,

és jazz zenére táncol vörös,

teafűszagú éjjeleken,

mikor a benti melegből kilépve

csodálatos a hideg éjjel:

ilyenkor sokkal tágasabb Budapest.

Párizsi Moulin Rouge hangulataim már

a nappalig nyújtóznak,

és bent

a vörös bálteremben a gesztus,

ami nyáron természetes, hogy szexhez vezet,

titokzatos misztikummá nyúlik,

és csodálatos, bensőséges gyertyákkal, füstölővel

egymást régen ismerve ‘csak a miénk’ odúban

egymás mellett fekvést ígér.

Ilyenkor értem a miérteket,

és nem zavar, hogy ez a való nem itt van.

Ilyenkor indul a színházi szezon,

mikor igazán gyönyörű

a melletted ülő nő,

mikor bőrkesztyűd egy órára öledbe fektetheted,

hogy aztán újra magadévá tedd az estét

nagyszerű szmokingodban a bőrballonnal

egy sárga lampion

éteri fényei alatt.

A kocsmákban a füst

ilyenkor értékké festi a csendet,

ha előadás után némán a meccsre bámulunk.

Aztán főzeléket eszünk,

és titkokat mondunk el egymásnak,

mik akkor születnek ezer évesen,

ha elmosódó fákat látunk a kocsma

fa asztalánál kibámulva az ablakon.

Nyáron történik minden,

de ősszel várjuk a csodát,

és értelmet nyer minden elképzelt sors,

ami talán csak bennünk nyer színeket.

Ilyenkor emberré lesznek a testek,

ilyenkor látjuk meg a másik arcot.

Csodák feszülnek ponyvaként az égre

és takarják el az otromba valóságot.

Megbocsátjuk magunknak, hogy oly sokáig

nem mertünk álmodni, és tudjuk:

a hó ropogása majd feloldozás.

Ilyenkor szokik rá mindenki a dohányzásra.

/aktatáskás férfiak cigarettával

a fagyott Duna partján, szövetkabátban,

maguk elé nézve, s így reflektorfényben/

És a gesztenye!

Csak ilyenkor van értelme

a gesztenye-hangulat kifejezésnek.

/valamelyik nagykabátom zsebében

tavalyról még egy gesztenye lapul/

Felébredtem.

Kócos, benzinszagú őszi reggelen

ülök egy buszpályaudvar kihalt díszletében.

A buszok a forró napok óta porosodnak,

nyári éjjeli csoportos utak

maró maradványaival gyomrukban,

feleslegessé vált léglapáttal homlokukon.

A szenvedély megdermedt lehelete

egy ócska ülésen hever, hogy aztán feléledve

emlékké váljon, hogy

szép lehessen elfelejteni.

A buszpályaudvaron ásványvizes üvegek

a betonplaccon hevernek,

és végre arcomba vág a szél.

Szabad vagyok:

érzem, hogy ezen az őszön

végre begördül a busz, mire

nyári álmomból ébredve mindig vágyom,

és ketten nekivágunk az ősznek,

benzinkutaknál kiszállva,

cigit véve az álmos pénztárosnál,

míg a szél hajad kint kifújja arcodból,

és te a sztrádára révedsz,

mi előttünk áll –

oda megyünk, hol parttá lesz a végtelen út…

Felébredtem.

Én a pályaudvaron ülök egy noir hajnalon,

míg Emma távol a takarót

húzza álmában magára –

fázik.

—

Momentum 2.

Valami régi sanzon szól a buszvezető

Sárgán világló fülkéjében.

Valami némaság ázik a legelőn,

és némaság guggol a föld mélyében.

Vízfüggöny mögül néz most vissza

A világ, s így minden sokkal érthetőbb.

A ritkás fénypontokat a pupilla beissza –

A láng a hidegben sokkal égetőbb.

Az ősz nagykabátban a hátsó ülésen ül,

Mélyen szemébe húzza ócska kalapját.

Néha bánatos dallamot fütyül,

S még néma csendbe fojtja haragját.

Pálinkával kínálja pár művész-suhanc,

De ő villámokat szór hályogos szemével,

És a tájban megvillan gigászi vakuja –

Állókép az elsuhanó mostban. Kezével

Gyufáért motoz – gyűrött, régi skatulya.

‘Heaven’s Pub’ – ezt írják rajta a betűk,

Sercen a gyufa, és egy pillanat alatt,

Mintha a föld párnáját hasítanák a tűk,

Lángcsikká tűnnek a fák. De a sztráda megmarad.

Az égből a hátráló útra szaladnak

Az ablakot ölelve az esőcseppek.

Összeolvadva, s külön válva haladnak

A magányba – s a múlt betonjára hevernek.

Üres flakonok hintáznak a padlón,

És néha a hangszóróban Isten hangja recseg.

Szigorú asszonyok feje belenyugvón

Hátrahanyatlik, majd felnéz, s megremeg.

A kabátok gyűrötten kudarcot vallottak

Párnaként, s most az ölekben hevernek.

Az ősz füstöl, s kint köd borul a tájra –

A hegyek az égről pár csillagot levernek.

Elmélázva néznek, hogy mi folyik ott fent,

De nem látnak az orruknál tovább.

Zakatolás harsogja túl a jelent,

Alszanak – a holnapot tudni mostohább.

Túlhaladott éji romantikában

Mosódnak kint eggyé a sziluettek.

Egy vonallá szenderült bozót zugában

Egy kobold gyúrja szerdává a keddet.

A látóhatár szélén ponttá lesz a minden

És a tejszerű hidegben űrré fakul.

A bent cikázik át huzatként a kinten

Ahogy egy másik busz mellettük elvonul.

Házak tűnnek el, és ő csak nézi őket –

Megannyi otthon fénykristályként szétesik,

Hegyek öklelnek fel füstölő háztetőket,

Majd a síkságok óriás testük elnyelik.

Nincs egyetlen pont sem, mi állandó maradna,

Így Emma egy koszfoltot néz az ablakon.

Minden változik. Ő maga elé mered.

Táskáján fakult béklyó himbálódzik vakon.

Őszi anziksz

Aznap éjjel valami utcai karnevál

forró vörös tömegében viaszként megolvadva

sodródtam ezernyi maszk és izzadó test között

egy ismeretlen cél felé.

A vad zenével dobogott együtt a szívem,

mellek himbálóztak a rengő basszusokra.

Fölnéztem, de a füsttől nem láttam,

sötét van-e már. Testek nyomódtak az enyémhez,

és én másokéhoz. Az utca szélén, egy gyertyáktól

világló ablakokkal néző bérház szemében

megláttam egy alakot jelmez nélkül,

és hirtelen

minden elnémult bennem.

Valami visszatért:

kis féltve őrzött pillanat-kincseim kaptam vissza,

amiket vigyázni próbáltam lángoló években,

de aztán tarka mozaikom darabjait

egymás után veszítettem el.

Visszakaptam mindet ezen

a fénypászmás éjjelen,

ha kéretlenül is.

Nem szabadott hagynom,

hogy a vonagló testek

tovább sodorjanak.

Biztos voltam benne, hogy ő az.

Láttam a szemét.

Vissza kellett fordulnom –

hozzá. Már annyiszor

mentünk el egymás mellett

ezer alakban

a Dunaparton.

Régi elszalasztott lehetőségek

fölött bánkódtunk –

egyedül voltunk végtelenül –

magányosan a sokaságban.

Nem néztünk egymásra,

de ha mégis, akkor sem

láthattuk egymást.

Fájt minden újra kibírhatatlanul:

reggelre elfeledve

nyargalni évről évre,

aztán egy napon

dolgavégezetlenül,

egy ugyanolyan nap után,

amikor nem találtunk másokra,

észrevétlen

meghalni…

Mardostam magam,

s már nem emlékeztem, miért.

De most mnden kincsem visszakaptam

ezen a fénypászmás éjjelen.

Átverekedtem magam a tömegen

és csak akkor éreztem,

hogy elveszítettem mindent,

ami régen fontos volt nekem,

és amit féltem elfeledni.

Újra fiatal voltam,

újra az enyém volt

minden fény-érzés, árnyék-hangulat,

újra úgy tudtam volna

végigmenni bármelyik este

a Ferenciek terén,

hogy élvezem, mennyire fájok,

és hogy ezt senki nem tudja,

hogy egyedül vagyok,

és hogy a sárga fény a sarok mögül

ha rám néz,

olyan boldogsággal tölt el,

mint valamikor régen.

Újra úgy éreztem, bennem lesz kinccsé

az, amit csak képzelek látni,

az illat, a hangulat, a tánc,

csak én érzem ezeket a földrengető

fiatal fájdalmakat, a világot olyannak,

titokban mint amilyen,

valóját, mit csak pórusunkon érzünk tavaszi délelőttökön,

vagy megfoghatatlanul ismerős illatokban

a fényt olyannak, amilyenné született,

és csak én érzem a soha valóvá nem váló

lehetőségeket termések ejtőernyőseiként

táncolni a levegőben.

Megélek földöntúli világokat,

a lármás éjszakában.

Már sok éve nem éltem igazán ezen a szörnyű éjjelen,

de most újra meghalni vágytam, ha egy

sárga papírlampion rám világított –

éreztem a csodálatos magányt, amit csak néhányan,

kiválasztottak érezhetünk.

A kavalkádban az igazán fontos dolgokat,

miket csak néha veszünk észre,

én akkor hosszú évek után újra észrevettem –

megláttam múltam egy darabkáját

jelmez nélkül, egy gyertyától világló

ablakban állni, és újra úgy éreztem, minden billegő

kristálymécsesem a kezembe foghatom

és most már örökre megtarthatom:

újra éreztem a szerelmet,

újra szerelmes voltam

a fájdalomba,

a magányba,

a szerelembe,

és élveztem a gondolatot,

hogy talán már nem találom ott

az ablak mögött ismerős alakját,

és soha többé nem láthatom.

Szembefordultam az izzó sokasággal.

Már nem tudtam, nappal van-e még, vagy éjjel,

pedig még csakéjfélre járt. Egy pár nemtelen

Dalí festmény megelevenedett

szörnyszülöttje kapott ölem után,

ahogy átvágtam a tömegen.

Mellettem jelenek forrtak eggyé

egy-egy pillanatra, hogy aztán elválva

soha többé ne lássák egymást –

a maszkabálban az ösztön ajzotta az arctalan alakokat,

és a zene – a belőlünk szóló zene,

ösztönünk zenéje, a dübörgő, átható,

remegő, gigászi zene..

De én csak a csendet hallottam.

A csend ilyenkor a lélek zenéje.

Remegni kezdtem – nehogy elkapjon a hév,

mielőtt kijutok a tömegből –

akkor soha többé nem láthatom Emmát.

Eszembe jutott, hogy elmúlt éveim

áttetszővé váltak – elfelejtettem a csendet,

és a dübörgő test zenéje irányított

jellegtelen, körkörös belső utakon.

Most onnan folytathatom,

ahol abbahagytam. Mintha tegnap lett volna,

hogy a kollégiumban karoltuk át egymást-

pedig sok-sok éve már.

És most itt van.

Nem szabad átadnom magam a zenének –

nem szabad újra mindent elfelejtenem.

Nem szabad elengednem a fénylő üveglámpást.

Többször nem engedhetem el.

A színek kavalkádjában araszoltam

a macskakövek zugaiba bújó kísértések mellett,

és hagytam, hogy egy nő átkaroljon –

maskarámból kibújtam, és ő ott maradt

az üres ruhát karolva.

Eldobott sörösdobozokban

tapostam össze minden tévedésem,

s ha a csikkek hullócsillagokként záporoztak,

s a parázs megcsípte csupasz karom,

csak azt kívántam, még ne ébredjek fel.

Az út túloldalára értem, és átmásztam

a magányos kerítésen. A kert kettévágta az esti világot:

a bérház udvarában néma csend volt.

Az egész épület furcsán derengett –

ablakaiban egy-egy gyertya világított.

A ház hátsó falánál találtam meg a kis ajtót –

borostyán nőtte be. Beléptem.

Az előtérben trófeák lógtak a falon:

kitömött, gipszből készült női fejek.

Az asztalon hamutál, sörösüvegek,

a földön körbe négy-négy fémhordó ülőhelyül.

A falon tölgyfakeretben kép lóg:

háborgó tengeren egy tisztás úszik,

bánatosan néz rá, kezében kenderkötél.

Felfelé indultam a lépcsőn – egy ánizsillatú

folyosóra értem. Két oldalt ajtók a sárgán világló

alagútban, a küszöbök alatt imbolygó fény

nyújtja karját. A folyosó végén ablak –

alatta takaros asztalka, rajta virágok.

Az utolsó, kilencedik ajtó tárva nyitva.

Oda indultam. Beléptem, és megfordult velem a világ:

Az idő megállt, de nem a jelenben –

mintha eltévesztette volna az évet.

Minden zugát ismertem a vérvörös, füstölő-illatú

lakásnak, az ébenfa berakásos ágyat,

a kis szeparét a teázóasztalkával – mindent.

A hálószoba felé indultam, és a küszöbnél

hátratántorodtam: az ágy fölött még sárga fény

derengett lebegve – Emma itt hagyott testmelege.

A párnán egy régről ismert levélke hevert.

Ajtó csapódott. Hátranéztem, s mintha még alakját látnám

megvillanni – felkaptam a levelet,

és utánarohantam. Kiértem a lakásból,

ki a folyosóra –

régi varázsos szelek csaptak arcomba

egy messzi, titkos világból:

az ablak tárva-nyitva.

Ismeretlen negyedeken vágtam át

az árny után sietve –

a karnevál szörnyű zenéje már csak

fülemben dobolt.

Arcomról eltűntek a ráncok,

minden a régi volt,

ahogy Emmát kerestem.

Ha zsebembe nyúltam volna,

ugyanazokat az ócska holmikat

és régi játékokat

találtam volna benne,

mint sok-sok évvel ezelőtt.

Újra kamasz voltam.

Szerelmes kamasz.

A gyárak a város körmeiként

karcolták a határt,

s a villogó lámpák fénye

véresre mázolta az autópályát –

óriási, vörös, elhagyott gyárak mellett haladtam el,

és néha úgy hallottam, mintha dolgoznának

a gigászi kohók –

néha úgy láttam, az erkélyről némán

néznek sötét inges férfiak.

A gyárak előtt kis lakóházak,

egy száz éve neon-világos,

elhagyatott menza,

beépített udvarok,

egy törött kosárpalánk –

úgy éreztem, egy másik életben

itt játszott minden nap gyermekünk.

Kiértem a városból,

és a fények helyét átvették az illatok.

Erdőszagot éreztem, ahogy a

sztráda mentén szaladtam.

A lámpák néha nekem dobták

sárga labdacsukat,

ahogy egy-egy mellett elsiettem.

Körülöttük a kérdések bogarakként

keringték céltalan életük.

Nem éreztem esőcseppeket,

de rovátkák villogtak a lámpák körül.

Néma csend volt, és olyan boldog voltam,

mint soha.

Meg akartam halni.

Egyedül voltam. Soha senki nem volt még

ilyen egyedül.

Már nem futottam, csak ballagtam

vakon, lassú szívem ritmusát dobolva

tíz percenként egy-egy kilométerkövön.

Néha az erdőbe néztem,

és az mindig ugyanúgy nézett vissza rám:

hívott. Hívott, hogy bújjak hozzá,

bújjunk egymáshoz,

ahogy két emberi lény sosem tud –

hívott, hogy majd ő álomba ringat.

De nem arra mentem.

A néma sötétből néha ki- kivillant

egy régi, értelmét vesztett emlék –

az a fajta sötét volt,

mikor még nem kel a nap,

de már a hold sem világít.

Egy kanyarhoz értem, és láttam,

hogy Emma a távolban dereng –

sárga fénye

a kanyaron túl

remeg.

De én elfáradtam.

Nem bírtam tovább.

Az egyik lépésnél kristálylámpám zsebemből

a földre hullt, és én az út mellett

a porba roskadtam.

Hosszú órák óta először éreztem a testemben magam –

mázsás súlya megrémített.

Nem tudtam felállni.

Oldalra néztem, és még láttam őt,

ahogy lassan a látóhatáron

a végtelen betonról felemelkedik,

és sárga fénnyel az ég felé lebeg.

Lehajtottam a fejem, és előkotortam

egy száz éves cigarettát.

Rágyújtottam, és a füstöt néztem,

ami mindent eltakar szemünk elől,

a füstöt, amit már rég nem is érzünk,

a füstöt, amit lángnak álmodunk,

a füstöt, ami lelkünkből gomolyog,

ahogy amorf, furcsa formákat vesz fel, mielőtt végleg elillan.

Magányom füstként szállt kéken,

az erdő illata elhagyottan lebegett.

A füst lassan köddé nyújtózott,

kis lámpám mellettem

törötten hevert.

Még láttam, ahogy Emma

a hullámokként görbülő,

lilás felhők közt talán még rám néz

szomorún, szerelmesen,

majd végleg eltűnik.

Lehajtottam a fejem,

és cigarettáztam,

és az ágyon talált régi levelet

lángra gyújtottam.

Mindent tudtam már,

ami csak tudható.

Kiválasztottá lettem.

De többé nem felejtek –

gondoltam. Lassan,

minden slukkot megízlelve

szívtam cigarettám

a semmi közepén.

Előttem állt még

néhány benzinfüstszagú hajnal,

egypár feloldozás

vagy elkárhozás

és a végtelen űr.

Erősebb voltam mindenkinél,

és nem vágytam többé érteni.

Némán ültem, és figyeltem

a levelek hangját, a köröző bogarakat.

De aztán

fény villant arcomon, a barázdákon megbicsaklott,

és egyre hangosodott

a zúgás benn és odakint –

elvakított a fény,

a szemem előtt minták úsztak át,

és balról isten húzta végig ujját

a világon,

ahogy egy pillanatra még kirajzolódott

minden fájó részlet,

minden elfelejtett emlék,

minden fűszál,

hogy aztán végül

mind végleg a sötétbe boruljon.

A fényszóró rám világított,

és én

színpadias mozdulattal,

hátha valaki látja,

utolsó erőmmel

cigarettám egy

véletlenül épp ezen az

isten háta mögötti autópályán

ismeretlen célok felé haladó

régi kopott távolsági busz

kereke alá dobtam,

összehúztam régi kabátom,

és csak néztem,

néztem, ahogy a

kivilágított busz ablaka

egy öreg ősszel hátán

ponttá zsugorodik,

és a ködben

örökre eltűnik

szemem elől.

—

2004-2005