George Tumpeck : A moszkitó, avagy a cél szentesíti az eszközt

Tegnap este autóba vágtam magam és a nejemet. Irány Torontó.

 

 

Tulajdonkeppen csak egy kicsit ki akartunk zökkeni, a hétköznapok szürke egyhangúságából. Egy magyar vendéglő volt a célpont, ahova régen rendszeresen jártunk. Tudtuk, hogy lesznek ismerősök, akikért még ez a pár száz kilométeres túra is megéri. Itt találkoztam egy nagyon régi, idős, de bohó haverommal, aki szokása szerint már nem volt szomjas, de jó kedélyű ember lévén, nem duhajkodott.

— Nézd Gyurikám, már fiam is van — kiáltott fel, amikor meglátott.

A fiú, egy harminc körüli, kissé illuminált fiatalember. Kezet nyújtottam neki, kényszeredve fogadta el, majd bemutatkozott. Semmitmondó név, sokat beszélő ember, szóval semmi lényeges. Csak félfüllel figyeltem, az egyébként tipikus kocsmai beszélgetést. Egy pár dolog megdöbbentett. A srácnak minden „öregkanadás” vén hülye volt, mindezt öthónapi ittlét után sikerült felmérnie. Ez a srác, valóban öreg barátom feleségének a fia. Olyan tiszteletlenül beszélt az idős emberrel, hogy a bicska nyilladozott a zsebemben. De hát innentől családi vita, amihez köze nincs az embernek. Mind említettem, pár hónapja van kint, és mint ilyen, az otthoni szokásokat még nem vetkőzte le, az újakat még nem vette fel. Kicsit zavarodott, de feltűnően ittas ember benyomását keltette.

 

Érdemes egy kicsit eltöprengeni az előzményeken, anélkül, hogy bárkit is elítélnénk. Ez csak egy élet, egy tragédia, de mégis érdekes. Csak, hogy ne öregezzek, az egyszerűség kedvéért adjunk nevet ennek, az idős embernek, mondjuk, legyen Miklós úr. Mint említettem, egy igazán jókedélyű embernek ismertem, aki híres volt kalandjairól és mulatozó természetéről. Pár éve még, egy tisztes magyar hölgy erkölcsi és anyagi támogatását élvezve, gyakran mulatott a Mátyás pincében, itt is ismerkedtünk össze. Aranylánc, aranygyűrűk, sportkocsi, és „mit iszol, Gyurikám”, de ötpercenként. Jó táncos, és igazán nagy dumás. Nem is csoda, hogy sok nőt megszédített. Örök szerelmes.

Párszor meglátogatott abban a bárban, ahol kidobó voltam, és higgyétek el, az ő védelme volt a legnehezebb. Átlagosan ötpercenként esett szerelembe, persze mindig valakinek a feleségébe, vagy barátnőjébe. Az ideges férjek megnyugtatása sosem bizonyult egyszerű feladatnak, így volt dolgom rendesen.

— Miklós úr, magát egyszer megölik — mondtam neki sokszor, és már nem nagyon örültem, amikor a munkahelyemen is megjelent. Volt egy fiatal pár, portugálok, és éppen veszekedtek. A férfi temperamentumos, emelt hangon szapulta a feltűnően csinos hölgyet, aki néha dühösen válaszolt. Miki vérszagot érzett. Azonnal italt kért a párnak, és átült hozzájuk hívatlanul. Azonnal udvarolni kezdett. Na, gondoltam, most megölik. Hát, türelmes ember volt a férj, mit mondjak.

Elmagyaráztam neki, hogy Miklós úr második gyermekkorát éli, és a cumisüvegben nem tej volt. Ez egy kicsit megnyugtatta. A leány — hogy a férjet bosszantsa —, kiment táncolni Miklós úrral, aki ezt biztatásnak vette. Én a férjet tartottam vissza, mert igazán nekik akart ugrani. A szám végeztével, akkora cirkusz lett, hogy ihaj. Lökdösődés, kiabálás, anyázás.

Szóval, nekem nagyon kellemetlen volt az eset, mert hát ez a munkahelyem, na meg én is gyakorló férj vagyok. Miklós urat megkértem, hogy távozzon. Taxit hívtam neki és betuszkoltam. Vigye olyan messzire, amit ki tud fizetni, de biztos, ami biztos, adtam egy húszast a sofőrnek.

A pár veszekedve távozott, később válás lett a vége. Én nem állítom, hogy ez Miklós úr rovására írható, de biztos nem tett jót a kapcsolatnak. Azért őt is elérte a végzet, egy újabb szerelem formájában. Megismerkedett egy látogatóban kint lévő hölggyel, aki természetesen a barátjával együtt, az itt maradás lehetőségit próbálgatták. Miklós úr mindent megígért, mint általában a szerelmes férfiak. A hölgy barátját, hamar kiutasították az országból, antiszociális magatartása miatt, így elhárult minden akadály. Miklós úr nősülésre adta fejét, hiába figyelmeztette mindenki, hogy vigyázz, vigyázz.

Persze egy szerelmes férfinak, aki ráadásul hiú is, nem lehet beszélni. Az esküvő, és a bevándorlási papírok intézése után, döbbent csak rá, hogy mit csinált. Rengeteg vita, veszekedés következett. Miklós úr pénze fogytán, már nem őt tartották el, hanem neki kellett volna eltartani valakit, aki valljuk be, nagyon pénzéhes is volt. Nehéz eset. Az öreg, jócskán elmúlt hatvan, a nyelvet 56-óta sem tanulta meg / gyakran jártam fordítani neki /. Így nehéz jólfizető állást kapni. Végül is egy gyárban kapott, egy alapbéres munkát.

Az újasszony hamar felmérte, hogy több pénzt nem nagyon tud lehúzni az öregről, dolgozni nem nagyon akart, néha azért takarított vagy főzött valahol. Otthon jómódban élt, háza volt, és valami adok-veszek üzlete is. Mielőtt a bevándorlási papírjai megérkeztek volna, hazament látogatóba. Igen ám, de így visszatérésre nagyon kicsi az esély, mert mint roma menekült, adta be a kérelmet, és ahonnan menekül az ember, oda nem megy haza látogatni. Miklós úr megbolondult, hiszen ő még mindig szerelmes volt. Vagy csak nagyon hiú, nem tudom. Amit keresett, küldte haza ügyvédre, aki vagy létezett, vagy nem, de feltűnően drága volt. Akármennyit küldött, sosem volt elég. Persze jöttek a szemrehányó telefonok, levelek rendszeresen. Miklós úr kezdte eladogatni apróbb értéktárgyait, és a pénzt szorgalmasan vitte a postára. Több, mint egy év telt el így, mire a hölgy vissza tudott jönni.

 

Sokszor hívtam az öreget telefonon, és ha a neje vette fel a kagylót, az üzeneteim sosem értek célba. Ő látta, hogy átlátunk rajta és nem akarta, hogy befolyásoljuk élete párját, akármiben is. Mintha lehetett volna. Ritka konok és önfejű ember, de hát, ez az ő élete. Mindenesetre kapcsolatunk leredukálódott, a véletlenszerű találkozások szintjére. A hölgy megint hazament, és mostmár a korábbi házasságából származó fiát küldte ki, hogy Miklós úr, érte is vállaljon kezességet. Vállalt is. Talán ezért is tűnt fel, hogy öt hónap ittlét után, „a fiam”-ként bemutatott fiatalember milyen tiszteletlenül beszél az öreggel.

Többször hívott az asztalához, de nem mentem. Tudta, érezte, hogy miért nem, és amikor búcsúztunk, a fülembe súgta.

— Gyurikám, majd felhívlak, és mindent elmesélek.

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem