Mi naponta százszor halunk meg testvér,
?rjöngve, dühödten erünket marva.
És vak sorsunk ronggyá tépett testét,
szél rejti majd a r?t ?szi avarba.
Vagy vonat elé ülünk szemlesütve,
hallgatni a kövek hosszú sóhaját.
Hajunkba tékozolt évek ezüstje,
s elindulunk álmunk kattogó zaján.
Ã??Ã??Ã??Ã??Ã??Ã??
Nekünk már régen nincs keresztünk testvér,
hisz' kölcsön adtuk mint a megváltásunk.
Bár zokogva áldottuk vállunk terhét,
de ha kellett, hát röhögve meggyaláztuk.
Ã??Ã??Ã??Ã??Ã??Ã??
Ne félj, ha ránk tárja ablakát az éj,
és érveink ében falát összezúzza.
Mert a fekete szilánkú gyilkos kéj
csak egy pillanat, mi ráalvadt a múltra.
Mégis mindig velünk jön a fénysugár,
tétova lépteink csókolja lágyan.
Elégünk reggel, de minden délután,
feltámadunk az alkony véres sarában.
