Nem kell középkori kuruzsló,
csak egy istállónyi illúzió,
hogy idáig eljuss,
és átokütésre
önkéntes plátói plebejus
legyél,
egy monogám igavonó,
aki fogpiszkálónak használja
az irányt?t,
mert nem hajlandó hajózni
a sóvárgó elme.
Bárgyú horgonyoddá tesped
a vesztesek skorbut-szerelme,
és a h?béres zátonyon
pátoszgerendákból
kalyibát tákolsz.
Éjjelek borongós szántóföldjein
múzsalatyakba süppedsz,
szemedbe a rímrobottól
sz?k látókör gúvad,
és mint infantilis dúvad
-míg a fenyvesben vágytelet
huhog a hóbagoly-,
muszáj,
hogy tajtékozva híg
csókmondókát szótagolj.
Az álomekét?l
csendhólyagos a tenyered.
Unalmat mormolva
csócsálod szikkadt reménykenyered,
de desszertnek
pudingot szervíroznak
– kehelyben zanzás irónia-szója – ,
az meg már az igazság csökött
csimborasszója,
hogy némely pajkos zsarnok
lakomában lubickolva mereszti
bársony-ványadt valagát,
hátáról hódolókat súrol.
Nálad észaszályról vall a gát,
higgadt, feln?tt folyásúról
maximum bl?d tanmesékben hallhatsz.
Hisztiüledékbe kárhoztat a kultusz.
Sehogy sem szabadulsz
a hömpölyg? keser?ségb?l,
fél doboz cigaretta vígasztal,
mialatt a verandáról vizslatod a vihart.
Bicebóca fényekben pukedliznek
a tuják.
Pulóver helyett melegedni
önsajnálat-skatulyák,
hangulatoddá hordod
az áldozat-maskarát.
Hétf?nként poz?r agóniába szippant
a kaszt,
de versek után egy vasárnap majd
lázadásra fakaszt,
és m?szakzáráskor megszöksz,
mint én.
Csak a zsémbes ihlett?l
búcsúztam.
A vasmacska vígan dorombolt
a fedélzeten,
és arra gondoltam,
többé senki sem kényszerít
strófa-adó fizetésre
-közben a partot pásztázta
a renyhe reflektor-,
meg hogy a gondviselésnél
nincs csapnivalóbb lektor.
