Bárányi Ildikó : Búcsú az összkomforttól I. Változat: Garzon a negyediken

Nyomtatás

„Nem volt elég neked az én egész elrontott életem?! Ötvenévesen a felvevő ruhámon kívül semmim sincs. Elittam! Érted? Elittam, miattad! Most akarod nekem adni magad, amikor öreg vagyok és öreg vagy?! Takarodj a szemem elől, hogy soha többet ne lássalak!” — Bocsánatkérést hebeghettem, mert most is hallom, ahogy ordította:

— Soha! Eredj!

Kinyitotta az ajtót előttem és a rosszul világított külvárosi utcán találtam magam. Nem tudtam mitől kell jobban félnem, attól-e, hogy jöhet valaki, vagy attól, hogy egyedül vagyok. Szemben az utca túloldalán, a szokásos házsor helyén, a folyó egykedvűen hordta a város szemetét. Iszapszagú volt és nagyon sötét. Csak balra a híd táján vibrált valami apró, hunyorgó fény. Arra indultam. Cipősarkam zajosan kopogott a macskaköveken, de mintha visszhangja is lett volna!… Valószínű, hogy csak a víz verte vissza a hangot, de én azt hittem, hogy követ valaki. Megijedtem. Megfutamodtam a fény irányába, egyre csak a fény irányába, a város felé, az emberek felé, a legnagyobb fény felé… csak ki a sötétből!…

Tehát szó sincs arról, hogy öngyilkos akartam volna lenni, csak akkor ott, abban a lelkiállapotban nem fogtam fel, hogy a fény, amire úgy vágytam, egy teherautótól származik. Lehet, hogy végül felismertem volna a helyzetet, de még mielőtt megtörtént volna, valaki a bal karomnál fogva félrerántott az út szélére és rámvetődött.

Utolért a támadóm. Ez volt az utolsó gondolatom és azonnal ütni-rúgni kezdtem.

— De asszonyom! Ön szépen köszöni meg, hogy megmentettem az életét — dorgált szemrehányóan az a középkorú úriember, aki szorosan hátrabilincselve tartotta a kezemet.

—… meg az a jó édesanyád, aki a világra hozott, de közlekedni nem tanított meg!! Teljes gőzzel befut az autóm alá — a hülye tyúk —, s rajtam úgy kérik számon, akár egy tökéletest!… Ez közveszélyes. Az ilyent nem lehet az utcán szaladgálni hagyni, hogy még más is bajba keveredjen miatta.

— Igaza van uram. Én is azt mondom, vigyük be a pszihiátriára, sohasem lehet tudni…

Addig már úgy reszkettem, hogy a fogaim is kocogtak. Beláttam baj van az idegeimmel, hiszen képtelen voltam az adott helyzet felismerésére. Ha egy ekkora teherautót nem veszek észre, valóban diliházban a helyem.

Nem ellenkeztem tovább, sem életem megmentőjével — akiben nem tudom, kit kell tisztelnem, mert nem mutatkozott be —, sem a haragos sofőrrel, aki csak attól félt, hogy úgy kell megfizessen értem, mint egy jóért. Sőt a szolgálatos orvossal se ellenkeztem. Mire a kórházig értünk a reszketésem is elmúlt, úgyhogy az orvos már némi gyanakodással szemlélt — ennyi kollaborációs készség és egyetértés láttán —, hátha nem is vagyok annyira bolond, hogy szükség legyen a beutalásra?

De megmentőm és a sofőr annyira ragaszkodtak a benntartásomhoz, hogy végül is engedett. Nekem meg az is éppen mindegy volt…

Hát most itt vagyok. Ha jól számolom, immár két hete altatnak.

Az orvosnő azt javasolta, írjam le, amit gondolok… amit a gyógyszerek hatásszünetében egyáltalán még gondolhatok…Ez jó! Mármint a bogyók, mert olyan messziről látom az életemet tőlük, mintha egy másik század végén moziban ülnék.

És az Isten se hiszi el nekem, hogy nem akartam öngyilkos lenni! A doktornő persze nem mond ilyet, de látom rajta, hogy ezt gondolja.

De hát mi okom is lenne az öngyilkosságra, drága doktornő? Ha egyáltalán elolvassa ezt a zagyvaságot… Hogy ez a részeges csavargó, akit harminc éve nem láttam, ajtót mutatott nekem? Hát ez csak nem ok az öngyilkosságra?! Mindenkinek eljöhet a pillanat, amikor úgy érzi, az életét egy bizonyos ponton rontotta el, és megfordul a fejében, hogy egészen más lehetett volna, ha másképpen csinálja… „mindenki másképp csinálja, mindenki másképp  csinálja…” Még dúdolhatom is, első osztályú hely ez, itt mindent lehet!…

Hogy egyáltalán miért mentem oda? Na látja, ezt megválaszolhatná helyettem, mindjárt könnyebb lenne…

Végső soron mégiscsak logikus, hogy odamentem. Ez az ember valamikor úgy szeretett, hogy ölni lett volna képes értem… Vajon ez a szeretet igazi mércéje? És egyáltalán, megmérhető-e a szeretet? Ha igen, akkor csak türelemben lemorzsolt hétköznapokban számítható… Nem tudom, láttam-e összesen két cső piros kukoricát életemben… Azt is későn…

Nos, drága Doktornő, ezzel az értekezéssel nem megy a falnak. Sejtem az a célja vele, hogy tisztázzam magamban az öngyilkossági kísérletem okát, esetleg célját — ha meg akartam volna büntetni vele valakit — körülményeit —, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy erről szó sincs. — Merthogy mi okom is lenne, erről már írtam. Megpróbálom röviden összefoglalni: volt egyszer egy férfi, aki szeretett, akivel eljegyeztem magam — amikor még azt hittem, hogy a férjhez menés a leány legfontosabb és egyetlen feladata — ez a részeges, ez a Gábor.

Aztán elment a városba mesterséget tanulni, vagy szórakozni — teljesen mindegy — elment.

És jött helyette egy másik ember: érettebb, okosabb, tanultabb, kedvesebb, udvariasabb — több jó hírtelen nem jut eszembe —, és megszeretett. S ez a részeges, az akkori vőlegényem — aki akkor még nem volt részeges —, hazajött és ha le nem fogják a többi legények, hát megölte volna Jácintot.

Remélem nem zavarja, hogy a lényegesnek  vagy még lényegesebbnek gondoltakat színes kariókákkal  jelezni  próbálom… Talán ez segít az amúgy félig drogált agyam rendszertelensége miatti káoszt feloldani…

De lefogták — és nemcsak a bicskás kezét, hanem őt is — becsukták és azt hittem örökre eltűnt az életemből. Jácint felesége lettem. S hogy harminc év múlva ajtót mutatott nekem, ez csak természetes, hiszen azóta is haragszik. Ez csak nem ok az öngyilkosságra?

„Hiába tudod most, hogy az a másik gazember volt, ha ennyi esztendő kellett ahhoz, hogy erre rájöjj… és én se vagyok a régi. Lehet, hogy már nem is szeretlek… Tán azt hitted, hogy az irántad való nagy hőségből nem nősültem meg?! Hát ne áltasd magad!” — Igen, így mondta.

Ne áltasd magad!… Ne áltasd magad!!… Ne áltass mást se!… Hogyan jutottál el oda, hogyan juthattál el oda, hogy harminc év után az ajtaján kopogtass?! — Hát ezt válaszold meg, ha van merszed, mert időd, mi tagadás most bőven akad.

Valld be becsületesen, mekkora ütést éreztél, amikor a félig béna emberroncsot megpillantottad, amikor megláttad, minek vagy okozója. Abban a pillanatban mérted fel igazán saját lelki-nyomorodat: — Hát ide jutottál? Ettől az embertől akarsz te még valamit?!

Erről képzelted, hogy a jellemesség mintaképe, az emberi tartás követendő példája! Nézd meg a koszos ingnyakát, zsíros haját, ápolatlan, foghíjas száját, érezd a szilvapálinkával kevert fokhagymabűzt, ami csak úgy dől belőle, akár a mocskos szavak. Hallgasd, ahogyan dicsekszik! Ez kellett neked, ezt akartad? Hallgasd hát:

„Csak azért nem tettem, mert elhatároztam, hogy az életben velem asszony többet ki nem babrál. Én hagytam ott, ahány szeretőm volt, s volt, amennyit akartam, tudd meg!”

Most már tudom. Nos, ezért érdemes volt odáig mennem… De ez ön szerint sem lehet ok az öngyilkosságra. Hiszen nem lettem öngyilkos akkor sem, amikor a férjemnek voltak szeretői — pedig neki is voltak, csak kevésbé dicsekedett vele — sőt, akkor még el sem mentem tőle, csak azzal vigasztaltam magam, hogy valahol van egy ember, aki még mindig vár rám… És mi van akkor, ha most hirtelen kiderült, hogy képzelgés volt? Nem ez az első csalódásom. Van az úgy, hogy annyira várunk valamit — igen, ha túl sokáig várunk valamit, vagy valakit — nos akkor, mire megkapjuk, már örülni sem tudunk neki. De ez mintha nem ide tartozna… vagy mégis?

Milyen jó volna örökre megtartani az öröm képességét! Hogy úgy tudjak örülni — mondjuk a gyermekeimnek —, mint annak idején a porban talált színes üveggolyónak. Vagy úgy tudnék örülni valaminek — mindegy, hogy minek — olyan szertelen, túláradó örömmel, mint a kutyám örül, ha meglát… Vajon, most éppen kinek csóválja a farkát? Mert biztosan örül valakinek. Ez nem hűtlenség, csak kielégíthetetlenre — sikerült leírni! — méretezett szeretetvágy, amit — kutya lévén és nem gátlásokkal küszködő szerelmes asszony — nem szégyell bevallani…

Kérem, ne értsen félre! Nem arról van szó, hogy nem szeretem a gyermekeimet. Még arról se, hogy ők nem szeretnek. Csak a teljesen kritikátlan lelkesedés képessége halt ki belőlem. Tanár lévén számtalanszor volt alkalmam megfigyelni felvételiző diákok szüleit. A kislány kilép a vizsgateremből. Kinn várja az őse.

— Na, mit csináltál kislányom?

— Írtam, mama! Mindent tökéletesen leírtam!

— Éreztem ezt! Tudtam! Nagyszerű! Pusziljalak meg érte, drága kis doktornőm!

A jelenet groteszkségét csak fokozta, hogy a felvételi vizsga nem az orvosi egyetemen zajlott, hanem csak a középiskola biológia-kémia szakán. Megérdeklődtem a tanuló nevét és vizsga után az eredményt. Három egész húsz század pontot hozott össze a „doktornő”, amikor a bukás határa a négyes osztályzat. Eredményhirdetés után a mama jelentkezett az iratokért. Felháborodott hangon, sértődött arccal kérte a papírokat:

— Elviszem olyan iskolába, ahol nem a protekció számít!

És hitte, amit mond.

Ez a fajta, gyermekeinkbe vetett vak hit teljességgel hiányzik belőlem, és azt hiszem, ez akadályoz a szertelen örömben is. Tudom, két egészséges felnőtt gyermekem van, ez egymagában ok a boldogságra. Hányan vannak olyanok, akiknek súlyosan sérült, vagy beteg gyermek jutott, vagy éppenséggel teljesen elmarad az életük folytatása? Én ezt mind tudom. De ugyanakkor azt is tudom, hogy lányom a legkisebb ellenállás irányába halad. Nem ment egyetemre, mert nehéz és nem bírja idegekkel.

— Mit akarsz, Mama, hogy megbolonduljak?!

— Isten ments kislányom. Majd inkább én!

Mert jó házasságban élsz NicuÃőŸorral, ez kétségtelen, anyagi gondjaid sincsenek. De mi lesz akkor, ha ez a házasság egyszer megromlik? — Nekem elhiheted, hogy megromolhat — én már csak tudom! — és akkor nem egészen fiatalon ott állsz a puszta két kezeddel, ahol a part szakad, és nem fogod tudni, hogy mihez kezdj. Mert lehet, addig már apád — anyád se lesz…

Nekem diplomám van, állásom és munkám, amit szeretek. Ennek ellenére ott álldogálhatnék az utcán, ha ez az intézmény ideiglenesen be nem fogad.

Tudom, hogy jól vagy, van mindened. Azt is tudom, hogy a magad módján szeretsz. De nem mehettem volna oda hozzád, hogy azt mondjam:

„Lányom, én már nem bírom tovább az életet apáddal. Ideköltözöm…” — „Ha engem kérdezel, eddig se kellett volna tűrjed. Majd szerzünk valami jó kis lakást, mert itt nincs elég hely.”

Remélem jól érti. Nem mondott ilyent. Ez csak a „hallucinációim” kategóriájába tartozik, mert úgy érzem, ezt mondaná, és akkor inkább nem próbálom meg.

A fiam az más. Ő már három évvel ezelőtt mondta:

— Anya! Hagyjuk itt ezt a vircsaftot! Gyere, költözz velem egy albérleti lakásba. Majd csak lesz valahogy… Szerintem jobban. Én mindenképpen átiratkozom estibe és elmegyek dolgozni. Ne nyelj le mindent! Nem vagy te olyan utolsó!

Hogyan fogadhattam volna el ekkora áldozatot? Azok az esti iskolák csak diplomákat gyártanak, de szakmát nem tanítanak. Elintéztem, hogy elköltözhessen hazulról a diákszállásra. Mint mikor a sakkozó az utolsó bástyát is feláldozza.

„Te vagy a legjobb anya a világon! Majd nagyon sokszor meglátogatlak, ha apa nincs otthon. Ne haragudj érte, értsd meg kérlek, hogy nem bírom!”

De apa most szünet nélkül otthon van, s ha nagy ritkán mégis eljössz, a köztetek vibráló feszültség megfojtja bennem a kevéske örömet, hogy újra láthatlak. Drága kisfiam! Ha most meglátogatnál, ha tudnád, hol vagyok, úgy tudnék örülni neked, úgy, mint a színes üveggolyónak… Két-három percig. Utána újra rám törne az érted való aggódás: Találsz-e méltó társat? Megleled-e a helyedő Lesz-e olyan hely itthon, ahol otthon érezd majd magad és vajon otthonnak érzed-e majd a helyet, ahová titokban készülsz?… Vagy azt hiszed, hogy én nem tudom?! Ha valaki mindent olyan bíráló szemmel néz, mint te, ebben a világban nehezen boldogul. Na ezt az utolsó eszmefuttatást  legjobb lesz, ha a kedves Doktornő azonnal elfelejti! Én nem mondtam soha semmi hasonlót, eleve rosszul értette, ha arra gondol… Különben sem lehet komolyan venni, amiket halandzsázok! Amint meg tetszett állapítani, nem is vagyok egészen beszámítható…

Ennek ellenére nem lettem öngyilkos három évvel ezelőtt sem, amikor a fiam otthagyott bennünket — és túlélném azt is, ha még távolabb kényszerülne, hamarosan végezni fog, ki tudja, hová helyezik?

A rövid összefoglalással ellenben, amint látja, baj van. Talán a kiindulópont volt helytelen, mármint, hogy volt egyszer egy ember és egy másik ember… Talán közelítsük meg úgy, hogy voltam egyszer én… Olyan messze a mostani magamtól, mint egyik galaxis a másiktól.

Voltam tizenhat évesen, zölden, tanulatlan és ennek megfelelően üdén, csinosan, jókedvűen, kicsit oktalanul rátartin — ez divat volt a faluban —, szerelemre és minden újra kíváncsin. Ahol két cintányért összevertek, ott én biztosan jelen voltam. Márpedig abban a háború utáni hirtelen békében az emberek mintha egyszerre akarták volna bepótolni minden elmulasztott szórakozásukat, egymást érték az elvtársi összejövetelek — újabban így nevezték a bálokat —, de volt színjátszó csoport, agitációs brigád, kórus, tánccsoport. Igaz minden összejövetelre, műsorra engedélyt kellett kérni a rajonközponttól, felterjeszteni a programot, megvárni a jóváhagyást, de ez a kellemetlenebbik része a dolgoknak nem rám tartozott. Ezt a tanítók intézték, akárcsak a népszámlálást, állatösszeírást, az analfabétizmus felszámolását sőt kicsit későbben a kollektivizálást is.

Engem mindebből csak az érdekelt, hogy ott legyek, le ne maradjak valamiről, ami izgalmas. Élveztem, hogy szerepelhetek. Aránylag mindent könnyedén megtanultam, s a kultúrfelelős, az iskolaigazgató boldog volt, hogy van valaki, aki bármikor, bármilyen „kultúr-tevékenységre” kapható. Én lettem a falu kultúr Joli-Jockere. Hogy ennek a lázas tevékenységnek mennyi valódi köze volt a kultúrához, azon el lehetne elmélkedni. Mindenesetre, táncpróbákra járni sokkal kellemesebb volt, mint kapálni vagy aratni, így nem győztem magyarázni otthon ennek jelentőségét. Anyám tiltott volna, hogy tisztességes lánynak otthon a helye, de apám pártfogásba vett: „Most más idők járnak, Asszony! Most a nőknek is joga van a szórakozáshoz. Te is jobban tennéd, ha néha kimozdulnál itthonról”. Anyám dohogását arról, hogy meg is enne a kosz valamennyiünket, igyekeztem nem meghallani.

Gábort rég ismertem, együtt gyermekeskedtünk, hancúroztunk, de mindaddig, míg le nem szerelt a katonaságtól engem különösebben nem érdekelt. Akkor hirtelen izgalmassá változott, házasodásra alkalmas és hajlandó legényemberré, hiszen ezt nálunk így szokták a legények. Miután hazajönnek a katonaságból rövidesen megnősülnek. Ettől kezdve már nem voltunk egyenrangú pajtások. Én pedig meg akartam mutatni… Ki a fenének? Talán a lányoknak, talán a falunak, de lehet az egész világnak, vagy csak Édesanyámnak? Mit is akartam akkoriban megmutatni? — De emlékszem, egészen biztosan meg akartam mutatni valamit… valakinek… és Gábor erős volt, csinos, komoly.

Izgultam, hogy észrevegyen a táncban. Istenem! Milyen büszke voltam, mikor az egész falu szemeláttára hazakísért, s a kapuban meg is csókolt. Egy hónap múlva megkérte a kezemet s én igent mondtam. Mintha csak egy menyasszonyszerepre kértek volna fel a szinjátszó-csoportban… akárha találtam volna egy színes üveggolyót.

Aztán elment. Városra. Állítólag szakmát tanulni, de főképpen azért, hogy engem bosszantson. Csúnyán unatkoztam otthon, mert jegyben álló lánynak nem illett minden cécón jelen lenni és főképpen a vőlegénye nélkül. Ezt édesanyám is és Gábor is külön megemlítette. Ezért aztán kimaradtam a műkedvelő mozgalomból is.

— Ne félj, nem dől össze a kultúrház nélküled — mondta anyám, és igaza lett… Csak én nem leltem a helyem ebben az új, majdnem háziasszony szerepben és igen-igen visszakívánkoztam az iskolások közé.

Még a bolhám is táncolt az örömtől, mikor egyik nap valóságos küldöttség jött utánam, anyámat jobb belátásra bírni. Akit helyettem a színjátszó csoportban a főszerepre kiszemeltek nem tudta a szöveget ilyen gyorsan megtanulni. Az előadást már jóváhagyták, az ünnep, az ünnep, nem lehet elhalasztani Ott volt a kultúrfelelős, az iskolaigazgató és nagyobb nyomaték kedvéért a rajoni kiküldöttet is magukkal hozták.

Így ismertem meg a férjemet.

Folytatása következik