Azon a bizonyos november 7-i előadáson dőlt el a sorsom. Az ünnepre Gábor is hazaérkezett. Kicsit neheztelt, hogy mégis elvállaltam a szerepet, de végül is ő volt a legbüszkébb a sikerem láttán. Izgett-mozgott, nem fért a bőrébe. Kicsit sok is volt ennyi nyüzsgés — ahhoz képest… Mikor hazafelé mentünk, végül nem tudta tovább magában tartani a nagy újságot: a gyártól lakást kap, ha bizonyítani tudja, hogy családos. Sürgősen adjuk be az iratokat. —„Eljött a mi boldogságunk ideje, Anniskám!”
Az meglehet, csakhogy én ebből semmit sem éreztem. Ez a nagy sietség sehogy sem illett az elképzeléseimbe. A próbák alatt naponta benézett a kiküldött elvtárs — olyan szép neve volt: Jácint. — A faluban senkit sem hívtak így. Látta milyen könnyedén tanulom a szöveget, arra biztatott iratkozzam be a tanítóképzőbe.
— Nem késő, kislány, hiszen gyerek vagy te még. — Persze én jobban szerettem volna, ha felnőttnek néz, hát meg is mondtam neki:
— Nem vagyok én gyermek, van hites vőlegényem!
Ez a „hites vőlegény” a maga nemében eléggé röhejes lehetett, de nem nevetett ki, inkább kicsit csodálkozott:
— Na, nézz te oda! Aztán ki az a szerencsés és hol bujkál, hogy mindig egyedül látlak hazamenni? — Elmeséltem Gábort városostól és szakképesítésestől.
— Attól, hogy tovább tanulsz, még megmarad a vőlegényed, nem harap ki belőle senki. Aztán ha végeztél, majd szépen megesküsztök. Annak is eljön az ideje…
Anélkül, hogy tudatában lettem volna, számomra akkor már Jácint minden szava a kinyilatkoztatással volt egyenlő. Az alatt a három hét alatt, amíg naponta színdarabpróbára jártam, többet változott az eljövendő életemről alkotott elképzelésem, mint az előző három évben. Minden elmúlt nap után egyre biztosabban tudtam, hogy korai nekem még a házasság. Bár a szüleimnek nem beszéltem róla, mégis a Gábor sürgető kérlelésére, hogy azonnal adjuk be a házassághoz szükséges iratokat, szinte gondolkodás nélkül azt feleltem:
— Nem tehetem! Nagyon szeretlek, de tovább kell tanulnom. Majd, ha bevégzem az iskolát, összeházasodunk.
Gábort ez nagyon váratlanul érhette. Hosszan elmélkedett arról, hogy az emberi élet nem csak szórakozásból áll, az asszony kötelessége, hogy férjét mindenhová kövesse, hogy csak az otthonának, a családjának éljen. Ehhez nem kell iskola, csak jóság és szeretet. Nem szép dolog, hogy semmibe veszem az élet komolyabb oldalát és őszinte sem vagyok, inkább mondjam meg, hogy nem szeretem már, azért nem akarok most rögtön a felesége lenni biztosan… de a gyanúsítást végül is nem fejezte be. Hajthatatlanságom láttán még azt is felajánlotta, hogy nem bánja, iratkozzam be az esti iskolába. De nekem akkorra már minden javaslatára volt egy biztos ellenérvem. Nagyon pontosan éreztem, hogy nem szabad elkapkodnom az életem.
— Csak nyugodtan, sorjában, szépen. Nem lóverseny ez. Majd én beszélek a szüleiddel. — én a Jácint szavait véltem hallani akkor is, amikor Gábor búcsúzáskor a lelkemre kötötte:
— Aztán gondolkozz, Annis! Gondold meg jól a dolgot, holnapig még várok…
Jácint szavai biztonságot ígértek, a Gáboréi gondot és rejtett fenyegetést, főleg a hanghordozása volt türelmetlen. Na és mi van, ha nem gondolom meg magam holnapig? Mi fog történni holnapután? Mennél többször idéztem fel, amiket mondott, annál maradibbnak tartottam. Haragudtam a fukar kulák apjára, aki nem engedi őt is tovább tanulni, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy pénzt keressen. Amit a földje terem már nem is elég neki, képesek lennének felhányni, hogy a fia tart el. Na, nem! Amíg önálló kenyérkereső nem leszek, én férjhez nem megyek! — határoztam el végérvényesen és úgy éreztem, hogy a meggondolatlan nem most vagyok, hanem akkor voltam, mikor először Gábornak igent mondtam.
Alig vártam, hogy megvirradjon a vasárnap. Meg kell keresnem Jácintot, meg kell mondanom neki, hogy a mai nap végleges választ vár tőlem Gábor. Ott gyötrődtem a ház előtt a kiskertben, milyen ürüggyel szökhetnék meg otthonról, hogy találkozni tudjak vele? Végül is mentő ötletem támadt, bekiáltottam édesanyámnak:
— Viszek egy csokor friss virágot a Mária oltárra. — Tudtam, ez ellen nem lesz kifogása.
Jól számítottam. A templommal szemben ott állt Jácint. Figyelte kik azok, akik „a klerikális reakcióhoz” csatlakoznak. Elég izgatottan és össze-vissza magyaráztam neki, hogy most már nem lehet halogatni, meg kell mondanom a szüleimnek is a továbbtanulási szándékomat.
— Ne izgulj, kislány! Amíg én melletted állok, nem érhet baj! Most megyünk és megmondjuk. Diplomáciai nyelven: benyújtjuk az ultimátumot. Alea iacta est! — ezt akkor nem értettem, de keze a vállamon biztonsággal töltött el, ahogy mentünk egymás mellett az út közepén, a házunk felé. Láthatta akárki. Látták is, el is mondták Gábornak. A kocka tényleg el volt vetve.
A szüleimnek kertelés nélkül megmondta, hogy tekintettel nagyon jó kúltúraktivitásomra — annak ellenére, hogy már megkezdődött a tanév, mégis felvesznek a tanítóképzőbe, felvételi vizsga nélkül. Ösztöndíjat, azaz lakást és teljes ellátást kapok — mert szüksége van az országnak ilyen egészséges származású újtípusú értelmiségiekre. — Egyszóval, a beleegyezésük nélkül is otthagyhatom a szülői házat.
Elég értelmesek voltak szegények, hogy belássák, hát nem ellenkeztek, pedig ettől féltem leginkább. Anyám csak annyit jegyzett meg csendesen:
— Tedd vízbe azt a csokrot, lányom! Ha nem is juthatott oda, ahová szánták, azért még nem kell elhervasztani. A virág nem hibás semmiért. — Emlékszem, anyám csendes szavai hirtelen nagyon fájtak. Nem csak, mert lelepleződött korareggeli hazugságom a Mária oltárral, hanem mert kimondatlanul is éreztem, hogy a máshová szánás ma nem csak a virágra vonatkozik. Éreztem a keserű megbocsátást abban, hogy mégse kell a virágot elhervasztani. Talán csak azt a megállapítását nem igazán értettem édesanyámnak, hogy „a virág nem hibás semmiért”.
Pedig ha nem vagyok annyira zöldfülű, ha nem vagyok annyira csak önmagammal eltelve és elfoglalva, észrevehettem volna egy-két dolgot, pár összefüggést. Hiszen pontosan egy héttel azelőtt történt, hogy Gábor szülei kuláklistára kerültek, s mindez pontosan az után, hogy Jácint megkérdezte a vőlegényem nevét. Én meg úgy kulákoztam a majdnem apósomat, mintha annak szülte volna az édesanyja. És még most sem jöttem volna rá magamtól! Milyen buta tud lenni egy magát értelmiséginek hívő, saját szellemi teljesítményétől megrészegült szent középszer! — és milyen hiszékeny…
Dél felé Gábor meglátogatott. Mikor megmondtam neki, hogy a szüleim is beleegyeztek abba, hogy tovább tanuljak, durván félbeszakított:
— Tanulni, ugye?! Tudom én, hogy mit tanul a magadfajta az ilyen ravasz nadrágosoktól. De megmutatom én!… — s elrohant. Utólag tudtam meg, hogy a kocsmába. Azt a „nadrágos” jelzőt nagy sértésnek szánta, nem vette észre, hogy már két esztendeje ő is nadrágban jár, végleg levetette a fehér harisnyát* és vele együtt az addig megszokott életmódját is. Csakhogy ezt a váltást nem tudta háborgás nélkül elfogadni, mert csak külsőségeiben vált városivá, a szíve mélyén a szokásaihoz való ragaszkodásban falusi maradt. Maradi paraszt! — vontam le sommásan a következtetést.
A kultúrházban műsoros est volt, utána tánc. Helyet foglaltam Gábornak, de nem jött oda, dacosan félrenézett, a legényekkel a széksorok mögött álldogált. Időnként felcsapott bántó röhögésük egy-egy trágár vicc után.
Az előadás kezdete előtt Jácint is megérkezett. Az ő jelenléte nélkül nem illett megkezdeni az előadást Általában mindig fenntartották a helyét is az első sorban: „Ide ne tessenek ülni, ez a Jácint aktivista elvtárs helye…”
Üresen állt a szék az első sorban akkor is, de ő, mihelyt észrevette a mellettem levő szabad helyet, egyenesen oda jött.
— Szabad a hely, Anna lány? Oda ülnék, ha megengedi — és választ sem várva kényelmesen elhelyezkedett.
Érdekes, ő mindig Annának szólít, csak Gábornak voltam Annis, anyámnak Anikó, anyósomnak Nusi, a kollegáknak Anci… Melyik is vagyok tulajdonképpen? Nos, kedves Doktornő bizonyára azt gondolja, egyre inkább igazolom a gyanúját. Csakhogy ennyi személy egy kicsit sok a skizofréniához, sajnos, én is tanultam pszichológiát, több más hasonló haszontalansággal egyetemben.
Igen, ott kanyarodtam el, hogy Jácint leült mellém. Én addig el se képzeltem, milyen izgalmas lehet valakinek csak a közelsége is. Kétféle sugárzást éreztem ugyanabban az időben. Egyet, ami Jácint meleg testéből áramlott felém és egy haragos, rossz fuvallatot a hátam mögül. Éles és hideg volt. Megborzongtam és hátrafordultam. Gábor engem nézett, minket… de amint látta, hogy észreveszem, elfordította a fejét. Ez az előadás végéig többször is megismétlődött, mert a furcsa érzés, hogy hátulról valami rossz közeledik felém, nem hagyott nyugodni. Minduntalan vissza-visszanéztem. Jácint észrevette, mindent azonnal észrevett.
— Ne féljen! Megvan még egészben. Ott a padok mögött áll a többi legénnyel.
— Nem félek…— nagyon bizonytalanul mondhattam, hisz nem volt igaz. És nem oktalanul féltem.
Az előadás végén Jácint felállt, udvariasan elköszönt:
— Nos, kicsi Anna-lány, köszönöm a helyet! Ha nem haragszik, én sietek, mert jelentést kell írnom még ma este. Jó mulatást! — Idegenek előtt sohase tegezett. Akkoriban még adott a látszatra… azután is, még egy ideig.
Mögötte mentem az ajtóig, gondoltam szívok egy kis friss levegőt, mielőtt a tánc megkezdődik. Jácint kilép az ajtón, Gábor hangját hallom a sötétből:
— Végre itt vagy te, isten-átka! Most megfizetsz!
Bicska villant a kezében, magasra emelte. Én sikoltva Gábor felé ugrottam.
— Ne bántsd! Nem hibás semmiért. Hidd el! Ha akarod, itt vagyok, ölj meg engem!…
Ez nagyon színpadias és hatásos mondat volt, annál is inkább, hogy Gábort már régen lefogták és kicsavarták kezéből a bicskát.
Sötéten morgott a fogai között:
— Tán azt gondolod, nem tudnám megtenni? Megérdemelnéd te is…
Azt hitte, Jácint miatt nem mentem vele. Jácint miatt nem mentem vele? Hiszen azt gondolta anyám is. Talán Jácint miatt… de nekem akkor ő több volt egy jóképű magabiztos férfinál. Számomra ő volt a hagyományos életformából való kiszabadulás ígérete, az agyam kulcsa, a jövőbe vetett bizalom, a kézzelfogható csodálnivaló. Akkortájt éppen tabu volt a vallás, hinni az Istenben nem volt sem divatos, sem előnyös, sőt. De mégis szükséges volt, hogy higgyek valamiben, vagy valakiben. Úgy látszik, én már csak ilyen hiszékenyfajta vagyok. Jó volt tudni valakit, aki új hitet ígért. Az Alkotó Ember szellemi felsőbbrendűségét, a Párt kollektív bölcsességét emelte talapzatra és azzal bíztatott, hogy mindennek a csodás felemelkedésnek én is aktív részese lehetek. Ha így nézem, valóban Jácint miatt nem mentem vele.
Mélységesen felháborított Gábor viselkedése. Egy ilyen meggondolatlan, állati ösztönöknek engedelmeskedő, durva alaknak lettem volna a felesége, ha idejében ki nem derül. Az ilyen kétheti házasság után agyonveri az asszonyt — háborogtam — s eszembe se jutott, hogy eleddig szelíd, csendes fiú volt, soha nem ivott, nem verekedett.
Nemcsak én háborodtam fel, háborgott a maga módján az egész falu… Az öregasszonyok a kendőjük csücskét igazgatva mesélték boldogan a botrányt, a jobb érzésűek azon háborodtak fel, hogy Gábort letartóztatták: „Hiszen verekedtek itt még legények leány miatt, de elintézték egymás között, nem kellett abba beleártsa magát senki, a hatóság a legkevésbé.”
Aztán megjelent nálunk Gábor anyja is. A fia miatti aggódás egészen kiforgatta emberi mivoltából. Cigány módra üvöltözött az udvaron, hogy oda gyűltek a szomszédok.
— Szépen elintézték a fiamot, a kurva lányukkal! De úgy kell neki, ha nem hallgatott az édesanyjára! Jaj, drága fiam! Pedig mondtam én idejében, hogy ettől a kódis népségtől jót nem várhatsz…
Kívántam, hogy nyílna meg a föld, nyelne el hirtelen. Apám nem hallgathatta tovább szótlanul az átkozódást.
— Idefigyeljen, jóasszony! Igaz ugyan, hogy annyira kódisak vagyunk, hogy még egy valamire való kulák címmel se lehetett münköt felékesíteni, mint magikot, hogy a lányunkot elvihessék az elvtársak, de a becsületit, azt nem hagyom bántani! Nem mi kértük meg a fia kezit, hanem fordítva történt, s nem kuplerájba készül, hanem iskolába. Mü se szóltunk belé, amikor a magik fia elment a városba szakmát tanulni. Hát kapkodja magát szaporán kifelé az udvaromból, amíg finom ember vagyok! — s a vasvilla felé indult.
Elegem volt. Balzsam a lelkemre az iskola és az internátus, mert ott csak tanulni kellett és senki se hordta —vitte a pletykahíreket. Örvendtem, hogy nem beszélnek Gáborról, hogy az iskolatársaim azt sem tudják, hogy a világon is volt.
A vakációban tudtam meg, hogy emberölési kísérlet miatt hat év börtönbüntetésre ítélték. A Párt egyik aktivistáját támadta meg, előre megfontolt szándékkal, politikai okból, hiszen kulákfiú. Ezért ilyen szigorú az ítélet.
Sajnáltam szegényt, de mit tehettem? Ha nem bicskázik, akkor most szabad lehetne. Az ítélet igazságosságán nem gondolkoztam. Annyira járatlan voltam hivatali, politikai dolgokban, hogy számomra minden határozat egyenlő volt a szentírással. A hír, hogy a tárgyaláson engemet nem emlegettek, különösen megnyugtatott és hálás voltam érte Jácintnak, hogy megvédte a hírnevemet. Inkább kitalált egy politikai okot, hogy megkíméljen az alaptalan szóbeszédtől. Legalább is így hittem akkor Jácintról és hittem még nagyon sokáig, nagyon sok mindent…
Egy időben például teljesen eltűnt. A faluban azt mondták, más körzetbe helyezték, mert errefelé igencsak megszaporodtak az ellenségei, veszélyes lett volna továbbra is itt tartani. Az iskolában sem keresett meg soha, így hát kicsit keserűen, de tudomásul vettem, hogy nem érdeklem. Csak képzelődtem, hogy talán tatszem neki — ő csak a kötelességét teljesítette, hiszen feladata az is, hogy megbízható új értelmiséget toborozzon. Kész. Vége. Még inkább a tanulásba temetkeztem. Ambicionáltam magam, hogy tiszta tízessel érdemoklevelet szerezzek, ez feljogosított bejutni az ország bármelyik egyetemére, felvételi vizsga nélkül. Legjobban a matematika érdekelt.
Annál nagyobb volt a meglepetés, amit a ballagáson szerzett nekem Jácint. Egyszercsak ott áll, az ünneplő ruhás szülők között, kezében rózsacsokorral.
— Gratulálok, Anna-lány, a piros diplomához. Mert nehogy azt képzelje, hogy én közben nem tudtam mit csinál. Szabadítson meg kérem, ettől a rózsától. Olyan, mint a szerelem… Olyan hervadékony és szép… és éppen úgy szúr is. Legjobb, ha gyorsan vízbe teszi és utána visszajön, hogy együtt ebédeljünk valahol.
Nemcsak a szóáradatától nem tudtam megszólalni. A váratlan öröm úgy szorongatta a torkomat, alig tudtam kimondani:
— Nem lehet. A szüleim is itt vannak valahol. Velük kell maradnom.
— Ez csak természetes. Velük már beszéltem és beleegyeztek, hogy mindannyian együtt menjünk.
Akkor majdnem a nyakába ugrottam. Kettősével, hármasával vettem a lépcsőket, hogy a virágaimat vízbe tegyem s örültem akkor is, amikor a rózsa megszúrt. „Olyan, mint a szerelem”.
Még azon a nyáron Jácint felesége lettem. Nem tartottunk fényes esküvőt. Jácint anyja nagybeteg volt, csak az enyémek voltak ott a vendéglői vacsorán. Szegény anya sírdogált, hogy nincsen szép fehér menyasszonyi ruhám, hosszú fátylam — no meg, hogy nem mentünk el a paphoz —, de végül beletörődött és este már ő is vidáman hallgatta a cigányzenét.
— Anyácska, én olyan boldog vagyok!
— Akkor minden úgy jó, ahogy van, kislányom.
Ma is főképpen azon gondolkozom, vajon én voltam-e különösképpen korlátolt — nem valószínű, ha számba veszem, mennyi nehéz vizsgát tettem le, úgy mellesleg, munka, gyermekek és háztartás mellett —, vagy Jácint volt nagyon ügyes színész… Az mégis lehetetlen, hogy ma egyáltalán ne értsen egyet azzal, amit annak idején teljes meggyőződéssel csinált… Vagy a kor, amelyben éltünk, volt annyira ellentmondásos, hogy nem vehettem észre cselekedeteiben az aljasságot? De az is lehet, hogy csak a szerelem szokásos vakságáról volt szó, s míg szerelemmel szerettem, minden kételyemre találtam mentséget. És még van egy másik lehetőség is: az ember tudat alá küldi azt, ami kellemetlen számára, puszta kényelmességből csak arra hajlandó gondolni, ami szép és jó.
Igaza volt Gábornak, hogy kirúgott.
Annak a régi Gábornak is és annak is, akit magamban dédelgettem, attól kezdve, hogy Jácinttól több ütést kaptam, mint simogatást. Nem kell félreérteni, ez csak amolyan jól hangzó szóvirág, de ütni lehet szóval, szemmel, hallgatással, közönnyel. Igaza volt Gábornak! — harminc év kellet nekem ahhoz, hogy rájöjjek? A végtelenség határait súroló, mindent eltűrő hozzáállásomban sem tudom, mennyi volt a józan megértés és mennyi a kényelemszeretet, a botránytól való irtózat, az anyagi jóléthez és mindenfajta előnyhöz — egyszóval a státushoz való ragaszkodás. Pedig ezt legalább önmagammal őszintén tisztáznom kellene, még akkor is, ha a végén eltépem ezt a lelki mankónak szánt irományt, mert nem konveniál, hogy valaki — mégha orvos is — igazán belelásson az életembe.
Megcsalatásaimat csak a házasság szokványos kudarcának tartottam. Egyszer csak oda lesz a szerelem… ez nagyon szomorú, nagyon fáj, de ettől még akár becsületes is lehet az ember. Ez nem ok arra, hogy otthagyjam a férjem.
Ha nem is szeret úgy, mint régen, én mégis egyedül csak őt szeretem és a gyermekeket, csakhogy az idő múlásával valamennyiüknek már egyre kevésbé van szükségük erre a szeretetre — mondogattam magamnak. Igazam mellett jó érvnek tűnt Pilinszky véleménye a szeretetről. A Beszélgetések-ben írja: „a szeretet több, mint vérségi kötelék. A szeretet a másik gyengeségeinek a felismerése. Amiért a magam energiáját mozgósítani tudom, még akkor is, ha önmagamat sem érzem különösképpen erősnek. A szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében”.
Gratulálhat Doktornő, nem minden páciense tudja ilyen jól megideologizálni a sorozatos megalkuvásait…
Mert hiszen mi más, ha nem gyengeség, ahogy ez az öregedő férfi kapkod a fiatalabbnál fiatalabb asszonyok és lányok után, hogy legalább magának bizonyítsa örök ifjúságát? Igyekeztem nem észrevenni az elbizonytalanodását, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Ezt nem tudta a fiam sehogy sem megérteni.
Titokban persze sokat sírtam akkoriban. „Boldogok, akik sírnak.” Ezt Jézus mondja, és azt hiszem, igaza van. Olyan jó volna sírni még egyszer valami miatt, amit nagyon fontosnak hiszek! Éppen olyan megnyugtató lenne, mint az oktalan öröm.
Ha sem az egyik, sem a másik — ez a tabletta is jó lesz. Most beveszem.
* székelyföldi férfi népviselet, fehér abaposztóból készült nadrág.
Befejező részlet következik
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
