Kovács-Cohner Róbert : Huzat

Nyomtatás

Hazafelé tartottam.

A metró peronján láttam meg őt.

Az arctalan tömegből kiviláglott –

hullámos barna haja válláig ért.

Mindent megadtam volna, hogy

csak egy pillanatra sáljává válhassak.

Hosszú kabátja begombolva

a végső kérdésre adható,

ezerszer elillant válaszokat rejtette.

A Fantasztikus Történeteket olvasta,

és közben a szerelvény hátuljába sétált,

hogy így tegye teljessé tökéletes csodáját –

egy másik világban világolva lebegett.

Sárga sálja kecses nyakát simítva

bohém árnyakat hajigált

földöntúli profiljára.

Komoly volt, mint aki mindent tud,

és néha-néha elmosolyodott

– még tudott szeretni.

Utána indultam. Árnyékát kaptam el,

s lebegtem, ahogy varázsa

körmeim hegyéhez ért.

Felszálltunk. Komoly, sápadt,

megismételhetetlen arccal

a szemközti ajtóba állt,

sötét háttér elé,

– csak ő volt állandó

a fáradt suhanásban –

s végtelen békéjét zsebébe gyűrve

újra olvasni kezdett.

A tömeg felém sodorta.

Én levettem kalapom,

és kiengedtem kócos hajam.

Néha-néha hozzám ért,

talán csak képzeltem,

hogy belém nézett –

orra vonalát csak Isten húzhatta meg

egy légies vonással.

Aztán már

vele szemben ültem,

s ő a messzeségbe nézett,

megértőn,

bujkáló mosollyal.

A Batthyány téren szállt le,

és én még ültem

mozdulatlanul,

míg a bemondó

szörnyű

rezignált hanggal

már a következő megállóról recsegett.

Felpattantam –

még éppen kifértem a metró

összecsapódó ajtaján.

A tömegben megláttam egy pillanat alatt –

némasága a zsivajba vágott,

glóriája elhomályosította

a vibráló neont.

Egy pillanatra minden megdermedt kedvemért,

ahogy kabátom kabátjához ért,

és én fél méterre tőle

puha ajkait éreztem a számon.

A mozgólépcsőn mögötte álltam,

és tudtam:

fenn vagy a menny,

vagy a pokol vár rám.

Gyengének éreztem magam,

gyűlöltem magam,

megremegtem:

tudtam – sorsom tartom kezemben,

és hét másodperc múlva majd tehetetlenül figyelem,

ahogy halkan koppan a gránitlapokon.

Küszködve, szédült, lázas szívdobogással

számoltam vissza a másodperceket.

Kezét néztem, sápadt, vérszegény,

törékeny kezét,

ahogy a kapaszkodón

hátralévő, üres,

kiszáradt éveim dobolja.

Nem tudtam, van-e még időm.

Hogy lesz-e elég.

Hogy tényleg ő lesz-e,

akivel együtt majd megöregedünk.

Csak rajtam múlott.

Füstölőillatú

kis szobákról álmodtam,

a kiérdemelt, fülledt boldogságról,

a kettőnkké szépült,

kimondatlan csendünkről,

és titkokat lehelő, remegő,

halvány ajkait néztem,

és ahogy libbent kabátja,

sorsom láttam kordnadrágján

szálanként összefutni.

Az illatot éreztem –

az illatot, amire mindig vártam,

és körmei hegyéről Isten

tükröződött vissza,

szempillái közös életünk remegték –

már rég tudta, hogy

most itt leszek,

és így kellett lennie, hogy

ő rám talál.

Láttam, ahogy Párizsban állunk,

és ő a szélben

lobogó hajjal rám kacag.

Álmodó tó-szemei arra a pontra néztek,

ahol minden régi

ócska véletlen értelemre lel,

egy fénylő, álmaimban létező

tisztásra nézett,

ahol barackfák álltak némán

a békében.

A mozgólépcső magába fordult,

ő lelépett,

és futni kezdett.

Így értette meg velem, hogy ez a pillanat

a választóvonal,

amiért megszülettem.

Éjfélre járt.

Éjfél volt, és a HÉV felé futott.

Már erős voltam, és tudtam:

szenvedéseim a fásult arcok között

végre örök,

kiszakadt csodává válnak.

Már erős voltam. Semmi nem állíthatott meg.

A szívem veszett ütemben dobogott.

Felléptem, és

a világ ura voltam.

Ő ott ült, és

csak olvasott és olvasott.

Szürreális hangon indult el a HÉV,

és én régi kabátomban

leültem mellé.

Úgy nézett fel, mint ki már

mindent ért ezer éve.

Megszólaltam.

– Megadnád a számod?

És kezembe sűrűsödött minden válasz,

minden sok éve remegő remény,

és láttam magunk egy távoli faházban,

a kandalló mellett gyerekzsivajban –

Rám nézett.

Megvetéssel.

Már nem ő volt.

Talán a jéghideg, metsző hideggel

osont ki az ablakon.

Átlagos arcán átlagos ráncokkal

nézett vissza rám az Idegen:

– Bocs, de nem.

És boldog voltam.

És elkárhoztam.

És leszálltam, és haza indultam,

fényló ösvényen át a sötétben

nem éreztem semmit.

A Moszkva téren az aluljáróban

óriási tömegben araszoltam

a végső éjszaka frissesége felé.

Egy dajdajozó,

„Herbal Life”-ot hirdető

vidám török csoport közepén találtam magam.

A tömegből egy kitűzős,

mosolygó, kopaszodó férfi lépett ki:

fényképezőgépét nyomta kezembe.

– Would you make us a photo? It’s a really important one. Herbal Life. Ya know.

Én exponáltam, és a keresőben

még megláttam Őt

egy pillanatra csak.

A törökök megköszönték,

egy kitűzőt adtak

(Herbal Life),

és én vacogva léptem ki

életem didergő,

szabad rabságába.

Száz arc. Száz világ. Száz álom.

Még egy pár évtized.

Élek tovább,

utazom néha a metrón,

nevetek néha,

vagy bemegyek az APEH-ba,

vagy megöregedem,

vagy csak rágyújtok,

és megbámulok egy csajt.

A halál felé még sokáig ballagok

kitűzővel a kabátomon.

„Ask me how!”

Nem tudom a válaszokat.

De egyet tudok:

egy török család fotóalbumában

egy képen átfénylik minden válasz,

és derengő mosollyal sosemvolt jövőnkre nézel,

lobog a hajad fiatalon, hullámosan,

és barackfák állnak a békében a réten,

és fekszünk, és az égre nézünk,

és te is,

mosolyogsz talán,

mint aki mindent ért és elfogad,

és arcok, és vágyak, és évek, és a furcsa tudat –

megörökítettem az álmomat.

És lebegek, vagy az évek lebegnek –

utazom a villamoson hazafelé.

—