Bonifert Ádám : Éjszakai látomás

Nyomtatás

Az éjjel, úgy hiszem, odaát jártam,

álmom valami furát csiholt,

mentem, lazán, halálra váltan,

katakombában, vagy talán várban,

nem tudom pontosan, hogy mi volt,

de láttam, ez egy másik világ,

csillagfürtök lógtak a térben,

sok ködbevesz? színtelen virág

úgy sorakozott, mint mikor imát

morzsol az ujjad egy füzéren.

Mentem csavargó lépteimmel,

nem tudtam, hogy honnan és hova,

éreztem a lét valamit mímel,

amire semmi múlt nem rímel,

zavart vagyok és tétova.

Mentem, sötét volt, nyirkos hideg,

kerestem azt a messzi fényt,

ami ott látszik mindenkinek,

aki ?riz még annyi hitet,

hogy kíséri nyugtató remény.

Hangtalan volt a táj, a vidék,

üres ?r volt ott, és némaság,

nem éreztem a légkör ízét,

vártam, szóljanak varázsigék,

de csak bennem létezett világ.

Nem tudtam, merre jár az utam,

eltévedtem, vagy ez a nihil?

Ez valóban az utolsó futam,

vagy elágazás egy id?kútban,

melyben a lélek minden kibír?

Az éjjel talán odaát jártam,

de az álom mégis visszahozott,

lelkem, agyam tágasra tártan

kalandozott egy más világban,

de lehet, hogy csak álmodozott

valami titkos lényeg bennem,

amely majd egyszer odavisz,

ha végül is majd el kell mennem,

letelt id?met eltemetnem,

s kihuny szememben az írisz.

Terepszemle volt? Felderítés?

Szálláscsinálás még id?ben?

Ott voltam, honnan még csak kevés

hírünk van, ahol útkeresés

vár a ködös titkos jöv?ben?

Odaát voltam, s mégsem tudom

mi vár, ha majdan ott leszek,

járok addig is saját úton,

és majd egyszer az alagúton

lassú léptekkel átmegyek.