Zatykó Zoltán : ââ?¬Å¾Ã¢â?¬Â¦bajtársaimat el nem hagyomââ?¬Â¦Ã¢â?¬?

A Mátra tövében megbújó kis faluból több fiút is besoroztak abban az id?ben, amikor éppen a tavasz bontogatta harmatillatú szirmait. Minden lánynak fájt a szíve értük, hiszen ilyenkor nem a katonáskodásak van itt az ideje, hanem a szerelemnek és a csókoknak. De elvitték ?ket, hiába is epedtek annyian. A nagy, zöldponyvás teherautó keményen roppantotta szét a földes út szélén hever? göröngyöket, amikor elindult a tanácsháza el?l. A fiúk még egyszer visszapillantottak, mintha örökre menniük kellene, és egy tekintetükkel magukkal akarnák vinni mindazt, amit itt hagytak addigi tizennyolc évükb?l. Összesen tizennégyen szorongtak egymás mellett a kopott padozaton, és minden kanyarnál összehajolt a válluk, mint a búzakalászoknak a feltámadó szélben. Többen jól ismerték egymást, szomszédok, barátok voltak, de volt egy közöttük, akir?l csak hallomásból sejtették, hogy falubeli. Nem mutatkozott soha, és most is egy vaskos könyvet szorongatott a kezében, látszott, hogy a lelke messze, messze jár. ?Akác Imre volt, aki inkább látszódott egy beteges verébnek, mint egy leend?, hazáját szolgáló katonának. Jobban el lehetett képzelni egy íróasztal mögött, mint a lövészárokban hasalva gépkarabéllyal a hóna alatt. De neki is jönnie kellett. Mire a laktanyához értek, már kés? délután volt. Begördültek az alakuló térre, ahol egy pattogó hangú, alacsony, váll-lapos férfi várta ?ket. Nem volt valami szívélyes.

Az els? hetek nehezen teltek. Örökösen ugráltatták ?ket, egész nap kiképzésen kellett részt venniük, és az alakuló tér zengett a lépteikt?l, amikor Szekeres ?rmester vigyázz menetet vezényelt. Estére hullák voltak a fáradtságtól, de ilyenkor jött csak a neheze. Az ?rmester általában kinézett valakit magának, és azzal még éjjel is a lépcs?ket meg a piszoárokat takaríttatta egészen kimerülésig. Imre volt az áldozat legtöbbször. ?még este sem volt fáradt ahhoz, hogy a könyveit a kezébe vegye, és egy ceruzával jegyzetelgessen. A többiek néha belelestek a munkájába, de egy szót sem értettek bel?le. Csupa idegen szakszó meg nyakatekert körmondat. Szóval az ?rmester ezért nagyon megharagudott rá, mert butábbnak érezte magát Imrénél, így mindig ?t hívta ki. A fiú rendületlenül térdelt a hideg kövön, és egyenletes tempóval maszatolta a b?zös felmosóronggyal. Soha nem volt egy zokszava. A többiek persze örültek, hogy nem nekik kell csinálni a munkát nap-nap után, de valahol sajnálták is, mert érezték az igazságtalanságot. Szekeres mindvégig gy?lölte, megalázta ?t, de nem megtörni sohasem tudta.

Leszerelés el?tt nem sokkal ?rszolgálatba kellett menniük. Imrét egy Almási István nev? fiúval tették párba. Az ?rmester személyesen intézte a szolgálatszervezést. Éjjel egy körül a laktanya legtávolabbi pontjában kellett tartózkodniuk, ahol a kerítésen túl erd? húzódott, és mindig furcsa zajok sz?r?dtek. Almási törte meg a csendet.

– Te, Imre! Nekem nagyon kell. Mindjárt visszajövök. – és már indult is a bozótos felé. Parancsot teljesített, amir?l csak ?, meg Szekeres tudott, mivel az utóbbi adta titokban.

Imre nem lep?dött meg egyáltalán, hiszen mindenki emberb?l van. Egy pillanat múlva azonban a másik irányból zajt hallott. Mintha valaki közeledett volna, de nem az ?rök által kitaposott ösvényen, hanem az épületek melletti kavicsos sávban. Aztán meglátta. Egy fekete alak futott felé gyors iramban, és ett?l annyira megijedt, hogy fel sem tudta mérni mit csinál. Almási a végtelennek t?n? lövéssorozat robajára szaladt vissza.

– Mi a fenét csinálsz! – ordított társára, aki a földön kuporgott, és görcsösen reszketett, kezében a kiürült fegyverrel. El?tte egy fekete ruhás test hevert, maszkkal a fején. Hasba l?tte. Már nem mozgott, és szinte azonnal meghalt a lövedékek erejét?l. Almási lehúzta a maszkot. Szekeres volt az.

Egy pillanat alatt összeállt benne a kép, mintha a maszkkal együtt magáról is lehúzta volna az addig szemére tapadt hályogot. Megrázta a még mindig sokkos társát, és lassan beszélni kezdett hozzá.

– Ide figyelj! – kezdte, és még maga is megdöbbent higgadtságán – Itt voltam én is melletted, együtt csináltuk! Felszólítottuk, kétszer is, erre nekünk támadt, nem ismertük fel. Ezt kell mondanunk, ez az igazság! Megtámadott minket, érted!

Imre bólintott, de Almási nem volt benne biztos, hogy tudja mire.

A vizsgálat egy hétig tartott. Újra és újra el kellett játszaniuk a történteket több bizottság el?tt is. Megtették. Kivéve azt a részt, hogy Almási elt?nt egy pillanatra. Lecsukták volna érte. Imre egy arcrezdülésével sem árulta el, hiába is záporoztak rá a vallatás során a tisztek keresztkérdései. A parancs is titokban maradt. Arra már csak egy tanú volt.

A bíróság felmentette ?ket a vád alól, és mindkét fiút el?léptették h?sies cselekedetükért. Imre nem akarta elfogadni, belül kialudt a bosszú elfojtott, tudat alatti tüze, és egyik része teljesen meghalt az ?rmesterrel együtt. István mocskos árulónak érezte magát, és soha nem merte elmondani a történet hátterét, azt, hogy Szekeres rá akart rémiszteni Imrére, végleg nevetségessé akarta tenni a többiek el?tt, ezért találta ki az egészet. Szégyellte gyengeségét, és csodálta Imrét az ereje miatt. Mindvégig ? volt a szakaszban a leger?sebb, mert senki nem bírta volna ki ép ésszel az ?rmester viselkedését. Utólag bánta, hogy soha nem állt ki mellette.

 

Talán harminc év is eltelt. Almási egy gyárban kapott munkát, családja lett, gyerekei, akik már maguk is munkába álltak, és felesége, akivel boldogan éldegéltek a közeli város kertvárosi negyedében. Becsülettel dolgoztak, évente nyaralni jártak, bár már csak kettesben, mert a fiúk a barátaikkal mentek. István szabadidejében barkácsolt kis m?helyében, aminek a falán régi fotó lógott bekeretezve a katonaévekr?l. A szakasz volt rajta. A kép szélén, alig észrevehet?en Akác Imre, mintha csak véletlenül odakerült volna egy homályos folt. Soha nem beszélt róla senkinek.

Egyik nyáron tragédia történt.

Almási egy magas állványról esett le munka közben. Eltörtek a végtagjai, lépe leszakadt, tüdeje megsérült, és olyan súlyos bels? vérzéssel szállították be egy f?városi kórházba, hogy senki nem hitt a túlélésben. Elvégezték az életment? m?téteket, és az intenzív osztályra került, lélegeztet? gépre. Kómába esett. Felesége hetente csak egyszer tudott feljönni hozzá, így a fiúkkal felváltva látogatták Istvánt. Az orvosok nem bíztatták ?ket, és az asszony órákig sírt férje ágya mellett. A házat el kellett adni az adósságok miatt, a biztosítás nem sokat adott, és a család idegileg teljesen tönkrement az id? múlásával. Hónapok múltak el ilyen bizonytalanságban.

Egyik reggel telefonhívást kapott az asszony. Férje felébredt, de olyan fájdalmai vannak, hogy csillapítókat kap. Az asszony berohant otthagyva a munkáját. Az orvos sajnálkozva rázta meg a fejét.

– Sajnálom – mondta sablonosan – néhány napja lehet csak hátra a férjének. – azzal elment.

Az asszony leroskadt az ágy mellé, és észre sem vette, hogy valaki közben belép. Mintha megszólalt volna egy hang, de nem jött válasz, csak arra kapta fel a fejét, hogy valaki megérinti a vállát. Idegen arc állt vele szemben, de mintha örökké ismerte volna. A férfi beszélni kezdett. Hosszan és nyugodtan mondta, és az asszony minden idegszálával rá tudott hangolódni még ilyen elkeseredett állapotban is. Aztán bólintott. Nem tudta, hogy mire, de úgy érezte más remény nem maradt.

Másnap elszállították Istvánt, és a felesége is vele ment. Repül?gép vitte ?ket ismeretlen városokon keresztül. Mintha csak a mennyországba igyekeztek volna. A következ? két hétben, egy kórházi vendégszobában szállásolták el az asszonyt, így a férje mellett lehetett minden nap. Azt nem értette, hogy mit beszélnek körülötte, csak azt tudta, hogy angolul. A múltkori férfi minden nap bejött hozzá. Megkérdezte, mire van szüksége, majd valakit elküldött bevásárolni. A n?vérek és az orvosok szótlanul engedelmeskedtek neki.

Egy hónap múlva Almási már mankóval járt. Felesége hálás volt annak a férfinak, aki megmentette ?ket, de még mindig nem tudta kicsoda. Egyik nap, amikor a folyosón beszélgettek, közeledett hozzájuk az addig ismeretlen megment?. Elegáns ing és nyakkend? volt rajta a hófehér köpeny alatt, kit?z?jén pedig a neve és a beosztása természetesen angolul. Az asszony megbökte a férjét, és könnyekkel küszködve üdvözölte az oda érkez?t. Azt sem tudta, mit mondjon neki.

A két férfi egymást nézte. István arcán soha nem látott megdöbbenés ült, a másikén pedig leplezetlen öröm. Az asszony semmit nem értett, és hol az egyikre, hol a másikra tekintett. A következ? pillanatban István eldobta a mankókat és a fehér köpenyes nyakába borult. A két fémmankó eld?lt, és gépkarabély sorozathoz hasonló hanggal töltötte be a visszhangzó folyosót. Akkora már mindketten zokogtak és nevettek egyszerre, mintha meg?rültek volna.

– Itt voltam én is melletted, együtt csináltuk. – mondta a régen hallott mondatot Prof. Dr. Imre Akác.

– Együtt, együtt – ismételte sírva Almási, és tovább ölelte régi bajtársát.

Legutóbbi módosítás: 2007.05.19. @ 15:09 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája