Mama!
Fakuló arcod is
ragyogó fény nekem,
barázdáin örökre ott piheg
reményvesztett,
beteg,
könyörgő,
könnyes
életem:
Mama!
Segíts nekem! –
szólítalak most,
és már örökké Téged
álmomban is,
önzőn, üvöltve,
s csak néha
bús-csendesen.
Mama!
De jó hogy mindig
itt vagy nekem!
Elérlek túl a halálon,
suhanó életen,
hiszen tudod,
hogy én csak általad
létezem,
s egy pillantással is
reményt,
és újuló életet
adsz nekem.
Mosolyod meghitt.
Ha fázom, melegít.
Könnyed a hűs forrás,
ha forró láz hevít.
Mama!
Bocsáss meg,
ne sírj most velem,
tudom, hogy én már
örökre
önzőségemért vétkezem,
amiért könnyek,
fájdalmak
titkait kérdezem
egyre,
ébren, és
álmomban is.
Mama!
Én mégis reménykedem:
talán csak bocsánatos
bűn vagyok
ritkuló, száradó
könnyeden,
amiért
fáradó,
lassuló
szívedet
makacs lelkemmel
önzőn szorítom,
s vadul ölelem!
Mama!
Maradj örökre velem,
hiszen általad lehet csak
teljes az életem!
Mama!
Mondd!
Miért oly szomorú a
sors nekem?
S hogy újra és újra
ezt Tőled megkérdezem,
Mama,
megbocsátasz
egyszer ezért nekem?
Addig is,
e szál virágot
– engesztelésül –
a régi, szép,
üvegvázádba
Anyák Napján
hadd tegyem!
*
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Gősi Vali