Ha máshonnan nem is, de a lexikonokból biztosan tudják, hogy én vagyok az, aki – a gyorsétkezdék mintájára – kitalálta, s meghonosította hazánkban a gyorsturizmust. Vagyis: adott id?intervallumban normálisan megtett távok többszörösét képes vagyok végigbarangolni úgy, hogy közben egyetlen turisztikai látványosságot sem hagyok ki. Igazi tömény, extra feltétes kikapcsolódást nyújt ez a módszer a kedves vendégnek, akit szakszóval csak simán turistának szoktam nevezni.
A haldokló lelki kontaktlencséje el?tt nem pörögnek olyan gyorsasággal az életképek, mint a velem tartó turista szeme el?tt a képeslapalbum-szer?en tömörül? települések “diapozitívjei”. Már olyan szintre fejlesztettem ezt a tevékenységet, hogy, mikor jobb formában vagyok, szinte el sem indulok, máris megérkezem. Jelszavam: siet?sebben, gyorsabban, sebesebben… (Jelenleg a mirelit turizmus kidolgozásán ügyködöm.)
Elárulom: a gyorsturizmust annak a rétegnek fejlesztettem ki, amelyik kevés szabadid?vel rendelkezik, viszont kalandvágyó, élményekre éhes egyedekb?l áll. Az ember beül az autóba, s elindul egy adott, el?re aprólékosan kidolgozott útvonalon (amit aztán úgy sem tart be), s a gázpedál ólomlábbal való taposásával megtekinti gyönyör? hazánk primér, bruttó látványosságait. Úgymint: a kátyús utakat, a hegyen felfelé magukat alig vonszoló, gyárkéményekként füstöl?, EURO -10-es tehergépkocsikat, az éles kanyarokban hirtelen felt?n?, személyiségzavaros, tudathasadásos Milka-bocikat, az útmenti parkolók szemetének gy?jteményes kiállítását, a közúti vadbarmok arcpirító folklorisztikus elemekt?l szinte tocsogó, szalonképesebb helyeken sípszóval gazdagon, b?ségesen teletüzdelt kommunikációs csokrait, és még folytathatnám.
Nem árt, ha autónk központi zárral is el van látva, hogy az izgága turista még véletlenül se tudjon kimászni a járgányból, ha mondjuk egy útkeresztez?déshez érünk, s kénytelenek vagyunk egy pillanatra megállni. Azt tudni kell, hogy a turisták pimaszságának nincs határa. Képzeljék, egyszer az egyik azt kérte t?lem, hadd csónakázzon egyet a Gyilkos-tavon. De a legarcátlanabb kérést szinte leírni is szégyellem: a “csúszómászó” úszkálni szeretett volna a Medve-tóban. Ezt a mérhetetlen pofátlanságot! Mit gondol az ilyen?!
Szóval halad az ember, s közben alkalmi idegenvezet?ként egyre sorolja: “Ez itt a Békási-szoros…”; “Ez pedig a Gyilkos-tó..”; “Emitt a parajdi sóbánya…, amott a szovátai Medve-tó…”; “Amit éppen leköröztünk, az egy Boeing 747-es…”; “Ott meg már az otthon maradtak integetnek üdvözl?leg…” Olyan ez, mint egy diavetítés, vagy a térképen való utazás… Csak valamennyivel gyorsabb. Pár nap alatt be lehet járni az egész világot.
Legutóbb semmi perc alatt bemutattam egy baráti társaságnak a hutai giccspalotákat, a hahotázó vidám temet?t, meghágtuk a Priszlop-hágót, végigsiklottunk Borsán, átviharoztunk Vatra Dornei feny?fái között, s persze megtekintettük azt a párszáz székelyföldi nevezetességet, amit egy magyarországi vendégnek feltétlenül látnia kell, ha nem akar Trianonilag behatárolódottá válni. (Tudják, azon részek egyikét, amelyik anno elt?nt az els? világháború Bermuda-háromszögében, amit mifelénk Trianonnak becézgetnek.) Igaz, a Priszlop-hágón nem sok mindent láthattak vendégeim, akkora volt a köd. Bár kés?bb kiderült, hogy nem is a köd, hanem az autó h?t?vizének az elfolyása okozta a “látási zavart”, de mire erre rájöttünk, az autó már teljesen átállt légh?téses üzemmódra (már a hegyen lefelé ereszkedtünk).
No de egy kis h?t?víz-elfolyás miatt még nem áll meg az ember. De még az autó sem. Mikor már füst csap fel a motorháztet? alól, akkor azért már illik megállni. (De abban az esetben is csak akkor, ha a sebesség akut növelésével már egyáltalán nem fojtható el a t?z.) Még miel?tt az autó lángra lobbanna, a felszálló füsttel akár jeleket is le lehet adni az el?ttünk vagy utánunk haladóknak, így a kis affér indiános beütésekkel f?szerezett élménytúra-jelleget kölcsönözhet a kiruccanásnak. (Ha elég gyorsak vagyunk, egyúttal a szalonnasütést is megejthetjük.) Persze, elnézést azért illik kérnünk azoktól, akik mögöttünk haladnak, ha már így szó szerint leégtünk el?ttük.
S ha valamilyen csoda folytán eljutunk Tusványosig, Orbán Viktorosan megállapíthatjuk: autónk rosszabbul megy, mint négy éve. Így már a Magyarországon rekedt, de Erdélyben nyaraló magyarok is megértik a helyzetet, nem nézik rossz szemmel, hogy szó szerinti éget?en sürg?s feladatunk miatt nem mutatjuk meg nekik mondjuk a székelykapukat. Azért lángoló autóval mégsem mehetünk a fa alapanyagú kapuk közelébe. Arról nem is beszélve, hogy Orbán (mármint Balázs, nem Viktor) megfordulna a sírjában, ha látná, hogy Lángolginivel (olaszul sejpítek) közeledünk felé. Helyette áthaladunk Marosvásárhelyen, elvégre ott bármi kiéghet, felrobbanhat, kirobbanhat, autó, kombinát, népharag-lufiba göngyölt leszámolás, nem számít. Csak a még magyarlakta részeken történjen a dolog, hiszen a magyarokért nem kár. Ugye, ezt már 1 100 éve tudjuk…, vagy tanuljuk.
Szóval szépen haladunk, a hang sebessége szégyenl?sen “visszhangzik” nyomunkban. Kolozsvár magasságában már a féket keresgéljük, hiszen nemsokára meg kell állnunk, Nagybányára érkezünk. El?tte azonban még átsiklunk a Fadrusz-szobor fölött, megtekintjük a házat, ahol az igazság nagyorrú (!) földi képvisel?je született. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy fennakadjunk a Mátyás-szobor két oldalán emelt, piros-sárga-kékre festett lobogótartó csöveken, vagy Avram Iancu szoborként is mámorosan dülöngél? alakján, vagy éppen a magyar hangulatot árasztó épületek és m?emlékek ellensúlyozására felhúzott haranglábon, melynek talapzatán igazi neo géta-dák elemekkel átsz?tt idézet hirdeti, a tisztánlátás végett: a románok egy korábbi járattal érkeztek ezekre a tájakra, mint a magyarok. Hiába, ki korán kel, archeológiai bizonyítékokat lel. Az ügyesebbek mindjárt CD-re írt eredeti ?si írásos emlékeket is találnak. Azok pedig megcáfolhatatlan bizonyítékoknak min?sülnek mifelénk.
S most figyeljenek! Halálkomolyan mondom: a Mátyás-szobor körüli szemetesek mind piros-zöld szín?ek. Egyikre-másikra fehér szalagot is kötött valaki. Hiszen már Sylvester János is megírta: “magyar kukát az román szemítnek!”
De aki gyorsan nyaral, annak nincs ideje, nemhogy a szovátai Medve-tóba, de még a részletekbe se belemerülni. A gyorsturizmus igénybevev?je örül, ha szemét megöblögetheti a táj szépségeiben. S hogy miért nem néz a gyorstúrázás helyett inkább tévét az ember? Mert fontos számára a személyes kapcsolat, az emberi hang, a megért? túravezet? és a legkirívóbb igényekhez igazodó szolgáltatás. Igaz, mindezt nálam sem kapja meg, viszont nem bánja meg (helyesebben: nem meri megbánni), ha nálam fizet be egy (gyors)nyaralásra. Hiszen az ügyfél az els?… Persze mindjárt a pénze után.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Tamási Attila