A kis lurkók épp csak elhagyták az óvodát… els? nap az iskolában, ismerkedés egymással, a környezettel, a tanár részér?l a gyerekek gondolatvilágával. Hiába hat-hét éves mindegyik, mégsincs köztük két egyforma. A tanító néni már bemutatkozott nekik. Tudják már, hogy ? Éva néni, és az els? osztályban ? fogja tanítani ?ket. Most épp az ültetési sorrendet állítja össze az osztálynapló alapján. Halk sustorgásra lett figyelmes, kíváncsian felnézett. Két fiú fejét összedugva sugdolózott.
– Zoli? – pillantott a naplóba. Egyel?re még csak az oda bejegyzett nevekkel tudta azonosítani a gyerekeket. – Valami baj van?
A gyerek megszeppenten kapta fel a fejét, de aztán nagy hévvel belekezdett a mondókájába. Még fel is ugrott a nagy igyekezett?l, és a padon áthajolva mutatott a fiúra, aki most még mellette üldögélt.
– Én csak szeretnék a Karesz mellett maradni, ha lehet, Éva néni!
– Nem tetszik neked a Vivien? – Vivien szép, hosszú sz?ke hajú kislány volt, az abc-t követve ? lett volna Zoli padtársa.
– De… tetszik… – motyogott a kisfiú odasandítva a lányra. A hatéves fiúk lenéz? hangsúlyával tette hozzá. – De csak egy lány! A Karesz meg a barátom, és ? is mellém akar ülni!
– Mióta ismered Kareszt? – mosolygott a tanítón? elnéz?en.
– Hááát… nem rég… reggel találkoztunk, amikor jöttünk az iskolába. ?is azt a hatalmas farkaskutyát akarta megsimogatni ott a sarkon, a kerítés mögött, amelyiket én simogattam.
– Azt tudjátok, ugye, hogy nem szabad csak úgy benyúlkálni ismeretlen kutyák után, mert ha támadásnak veszik, megharaphatnak titeket? – nézett körbe szigorúan a gyerekeken a n?. Szapora bólogatás volt a néma válasz minden gyerekt?l.
– Igen, de a Kinget már régóta ismerjük – védekezett Zolika. – Az anyukám egyik barátn?jéé. És King nagyon szép és szelíd kutya, és okos is, és mindig hagyja magát megsimogatni. ?már rég összebarátkozott velem, mert az oviba is errefelé szoktunk menni az anyuval. És Kingnél találkoztunk a Karesszel, és King neki is hagyta, hogy beletúrjon a bundájába.
– Értem… – az asszony elgondolkodott egy kicsit. Az iskola azért is van, hogy fegyelemre szoktassa a gyerekeket, viszont egy ilyen „barátság" megkönnyítheti a beilleszkedést. Szerencsére nem volt olyan merev pedagógus, hogy csakazértis neki legyen igaza… Igyekezett a rábízott gyerekek érdekeit szem el?tt tartani.
– Ha akarjátok, csinálhatjuk úgy is, hogy ti választotok magatoknak padtársat. De, ha vita lesz, akkor én döntök! Rendben? – Becsukta és félretette az osztálynaplót. Majd, ha kialakul az ülésrend, beírja a neveket. – Akkor ezt az órát arra szánjuk, hogy mindannyian helyet találjatok magatoknak. Csak csendesen! – emelte fel egy kissé a hangját, mert a határozottabb gyerekek azonnal költözködni kezdtek. Széklábak karcolták a padlót, ahogy hátralökték a széküket, széktámlák csattantak a mögöttük álló pad fájához. Több gyerek azonban csak kémlelt körbe-körbe, képtelen lévén választani.
– Amíg sikerül párt keresnetek, beszélgessünk! Ha már Zolika említette, meg tudjátok-e mondani, mi az a barátság? Kinek mit jelent ez a szó? – Igyekezett a gyerekek szemébe nézni, hogy ezzel is szóra bírja ?ket.
– Én nagyon szeretem a szomszéd Katinkát – nyújtogatta a kezét egy dundi kislány, – mert olyan szép játékai vannak, és megengedi, hogy játsszak velük, és mindig ad nekem a cukorkájából is, ha átmegyek hozzájuk. És nagyon finom cukorkájuk van, az apukája hozza külföldr?l, mert ott dolgozik.
– És, ha nem adna a cukorból, akkor is szeretnéd?
– Hááát… akkor is… azt hiszem… de akkor kevesebbet mennék hozzájuk.
– Szóval te a cukrot szereted, nem a Katinkát! Akkor ez nem barátság, Ancsa!
– Az én anyukámnak nagyon jó barátja a Margit néni – jelentkezik egy szöszi kislányka. – A Margit néni az anyu f?nöke, és anyu minden hónapban meghívja vacsorázni a Károly bácsival együtt, és akkor mindig nagyon finomakat f?z. Olyat, amit máskor nem szokott. Igaz, én szeretem a rántott husit, ami vasárnap szokott lenni nálunk, de azt a finomat, amit akkor csinál, ha vendégek vannak, azt is nagyon szeretem, és néha elcserélném a rántott husival. De anyu mindig azt mondja, hogy az a fajta husi nagyon drága, és nem vehet olyan sokszor! A másikkal meg nagyon sokat kell dolgozni, és nincs ideje rá. Pedig én szívesen segítenék neki! De én még nem érem fel a t?zhelyet, és nem tudom kavargatni a fazékban, amit belerak. Pedig, ha nem kellene állandóan ott állnia, ? közben csinálhatná azt a töltöget?s-tekerget?set, ami olyan sokáig tart.
– És ti mikor mentek vacsorázni a Margit néniékhez? – kérdezte Éva néni.
– Mi nem szoktunk menni – csodálkozott a kislány. – Csak ?k jönnek, és Palika, a kisfiuk… nekem meg játszanom kell vele, pedig ? nem is szeret engem. Mindig elveszi a játékomat, és azzal akar játszani, amivel én. És meghúzza a hajamat, ha nem adom oda. De anyukám azt mondta, hogy ne üssem meg, mert akkor ? elveszíti munkáját, és nem fog másikat találni, és akkor nem lesz pénzünk semmire.
– Ez nem barátság, Zsuzsika! Ez érdekkapcsolat.
– Érdekkapocsat? Az micsoda?
– Ha valaki csak azért keresi a másik ember társaságát, hogy valami haszna legyen bel?le. És az ilyen nem is tart sokáig. Csak addig, amíg szükség van arra a másik emberre. Ha az anyukád talál magának egy másik munkát, ahol többet keres, én azt hiszem, nem fogja többé meghívni a Margit néniéket.
– Az én apukám minden nap munka után bemegy a kocsmába a barátjával, és isznak egy sört. – Ezt egy fekete hajú fiúcska mondta, Balázs. – Bár az anyukám szerint nem egyet, mert azt nem lehetne látni rajta. Hogy lehet látni a sört? Még sose vettem észre, hogy apa leitta volna magát, sose borította magára a vizet, mint én. Én sokszor végigcsorgatom magamon, anyu szerint a szám mellé teszem a poharat. De apa mindig eltalálja a száját, neki sosem megy mellé. Anyu mégis látja rajta. Bezzeg a Lali, apu barátja, ? gyakran leönti magát, és akkor csupa víz a nadrágja, meg olyan büdös szagú!
– Ez meg inkább haver, mint barát. – Mondta a tanítón?. – A haver már közelebb áll a szívünkhöz, de az igazi nagy titkainkat nem bízzuk rá.
– Az én anyukámnak is van barátja – veti közbe Pistike. – Hallottam, amikor a telefonba mondta valakinek, hogy végre találkozni fog a barátjával, és milyen jól fogja érezni magát, és hogy az apu nehogy megtudja, mert akkor nagyon megveri ?t. És én nem is mondtam el apunak, pedig hallottam, csak anyu azt hitte, hogy nem hallom. De épp ott játszottam bújócskát az ágy mögött, és nem vett észre.
Éva néni zavarba jött egy pillanatra. Erre nem számított. És nincs is hozzá semmi köze, ha az anyukának házibarátja van. Ezt most hogy magyarázza meg úgy, hogy a gyerek megelégedjen a válasszal, és ne firtassa tovább.
– Ez egy másfajta barátság, Pistike! Err?l majd kés?bb fogunk beszélgetni.
– A mi falunkban van egy néni – jelentkezett Kriszti, – aki nagyon szegény, és az anyukám sokszor ad neki valamit vacsorára, mert különben nem lenne mit ennie. Az anyukám mondta, hogy ezzel a nénivel senki nem akar barátkozni, és, hogy ? épp ezért ad neki ennivalót. Mert a néni nagyon jószív?, csak nincs senkije, aki vigyázna rá, és ápolná, amikor beteg. Mert sokszor beteg, és amikor a Lajos bácsi megkérdezte az anyukámat, hogy miért eteti, anyu azt mondta, hogy barátságból.
– Ez inkább szánalom!
– Mi az a szánalom?
– Amikor sajnálsz valakit, és szívesen segítesz neki, ha szüksége van rá, és adsz a magadéból annak, akinek nincs… ez a szánalom. Kevesen adnak valamit csak úgy, ingyen a másik embernek. A te anyukád is nagyon jószív? asszony, ha ezt megteszi.
– Az én nagypapámnak sok barátja van, akikkel együtt járt iskolába. – Ferike a hétévesek komolyságával beszélt. – Már nagyon régen volt, amikor találkoztak egymással, ezért a hétvégén mindannyian elmennek egy étterembe, és együtt fognak ebédelni, meg zene is lesz, és azt mondta a papi, hogy addigra összeszedi magát, megmozgatja az öreg csontjait, és jól megpörgeti majd a lányokat! De azt is mondta, hogy nem biztos, hogy megismeri mindegyiket, meg azt is, hogy vannak, akik már nem tudnak eljönni az éretlenségi randira, mert nem bírták kivárni az ötven évet, és elmentek. De amikor megkérdeztem, hogy miért nem jönnek el onnan, ahova mentek, akkor nem felelt, csak sóhajtott egy nagyot, és megsimogatta a fejemet.
Éva néni nagyon figyelt, hogy képes legyen követni a kicsik észjárását, és megértse, amit mondani akarnak. Ez a kiszólás megragadta a fantáziáját.
– Éretlenségi randi? Honnan vetted ezt a kifejezést?
– Mi az, hogy kifejezés?
– Az a szó, amit mondtál. Az éretlenségi randi. Ezt kit?l hallottad?
– Nagypapitól. Azt mondta, hogy valamikor régen elhatározták, hogy mindig fiatalok fognak maradni, és csak ötven év múlva lesznek érettek, mert akkor már muszáj lesz. Addig éretlenek maradnak. És most letelt az ötven év. Mennyi az ötven év? Nagyon sok?
– Igen. Nagyon sok.
– Ha olyan régóta barátok, az már igazi barátság?
– Lehet közte igazi is, de a legtöbb ember csak iskolatárs. Hogyha csak az érettségi találkozók alkalmából keresték egymást, akkor az nem igazi, mély barátság.
– Amikor az apukámnak nem volt munkája – kezdte mesélni Robi, – az anyunak nem volt pénze, hogy ennivalót vegyen a boltban. És csokit sem kaptunk sokáig, mert nem került rá. És az anyu mondta, hogy majd, ha apu talál munkát, és elmegy dolgozni, akkor kapunk csokit a testvérem meg én. A testvéremet Anitának hívják, ? már harmadikas – büszkélkedett. – És van egy lány az osztályában, aki minden nap kapott csokoládét a szüleit?l, és megfelezte az Anitával. Néha nekem is hozott bel?le egy kicsit. De most már nem kell hoznia, mert apunak van munkája, és tud venni nekünk. És azt is tudom, mert a testvérem mondta, hogy most ? ad a csokijából annak a lánynak, mert neki meg az anyukáját bocsátották meg a munkahelyén.
– Nem megbocsátották – javított a tanítón?, – hanem elbocsátották. Ez nagyon szomorú dolog, hogy ilyen sokan elveszítik a munkájukat. De te egy jó példát mondtál a barátságra, mert ez már az!
– Nekem a Dönci a legjobb barátom – kiabált közbe egy vézna fiú. – A Dönci az unokatestvérem, és közel is laknak hozzánk. Minden nap együtt jövünk majd az iskolába, mert ?t már elengedik egyedül, és megígérte az anyukámnak, meg az apukámnak, hogy énrám is vigyázni fog. És reggel, amikor egy kutya meg akart harapni a szomszéd utcában, a Dönci elkergette, és nem engedte meg neki, hogy megharapjon! Igaz, az anyu sem engedte volna.
– És, ha a Dönci nem lenne az unokatestvéred, csak egy fiú az iskolából, akkor is szeretnéd?
– Igen, akkor is, mert a Dönci is imádja az autóversenyes játékokat, mint én, és ugyanúgy utálja a tejet is, mint én. És mind a ketten a macskának szoktuk adni, amikor az anyukánk nem látja, hogy ne kelljen meginnunk. És egyszer a spenótot is megette helyettem a Dönci, mert én azt nagyon nem szeretem, és ? sem szereti, de akkor megette, mert én ránézni sem tudtam, és biztos, hogy kihánytam volna, ha meg kell ennem. Olyan utálatos zöld színe van! És a szaga is olyan… brrrrr….. – rázkódott meg nagy átéléssel, látványosan. – És másnap az anyukája mondta, hogy a Dönci beteg volt az éjjel, mert hányt, és olyan zöldet, hogy csak na, pedig nem is evett semmi olyat… Pedig csak ? nem tudta – vigyorgott. – A Dönci meg nem árulta el, nehogy kikapjak itthon.
– Igen, a barátok megtesznek egymásnak ilyen szívességeket – felelte a tanítón?. – És hallgatni is tudnak, ha kell. Nem adják ki a másik titkát.
– Én elveszítettem a barátn?met – szólt egy sírós hang hátulról. Sötét hajú kislány nézett a tanítón?re szomorú szemekkel. – Két évig együtt jártunk az oviba, mindig együtt játszottunk, reggel az Edina anyukája vitt el bennünket, délután meg az én anyukám jött értünk. Sokszor voltam náluk, és ? is nálunk, de most a szülei elköltöztek messzebbre t?lünk, és Edinát is magukkal vitték. – Látszott, hogy h?siesen küzd a könnyeivel. – Pedig úgy volt, hogy az iskolába is együtt megyünk, és most egymás mellett ülhetnénk, mint a Zoli meg a Karesz. – Elmaszatolta az arcán a könnycseppet, ami minden igyekezete ellenére kibuggyant a szeme sarkán. Már mosolygott. – De a zeneiskolában találkozni fogunk, mert ? hegedülni tanul, én meg zongorázni, és ugyanabban az iskolában tartják nekünk a zeneórát, és már régen megegyeztünk, hogy ha felnövünk, majd együtt fogunk muzsikálni. Edina nagyon szépen hegedül, és anyu is szereti hallgatni, amikor együtt gyakorolunk, pedig ? botfül?. Ezt az apukám mondta, meg azt is, hogy akármilyen hamisan játszanánk, anyunak az sem t?nne fel, és az is tetszene neki, mert szeret minket. Meg azt is mondta az apukám, hogy ? meg fogja oldani, hogy együtt gyakorolhassunk az Edinával, mert a barátságunk ösztönöz?leg hat ránk.
– Igen, a barátság csodákra képes! – helyeselt Éva néni. – A barátodért megteszel olyat, amit önmagadért talán nem tennél. A barátoddal megosztod mindenedet, anélkül, hogy kérnie kellene, és ? megossza veled mindenét, anélkül, hogy kérned kellene.
– Mint az Anita? – szólt közbe Robi.
– Igen, mint az Anita – helyeselt az asszony. – Segítesz a barátodnak, ha látod, hogy bajban van, és ? segít neked, ha látja, hogy bajban vagy. ?az, akivel egyformán gondolkoztok, talán értitek egymást szavak nélkül is. Az a barát – magyarázta a tanárn?, – akit te a bizalmadba tudsz fogadni, és aki a bizalmába tud fogadni téged. Akinek mindent el mersz mesélni, mert tudod, hogy nem adja tovább másoknak, akiknek te nem szeretnéd elmondani. Akinél a rábízott titkod titok marad, és akinek a titkát te is magadéként ?rzöd.
– Ahogy a Dönci nem mondta meg a spenótot az anyukájának…
– Bizony – bólintott Éva néni. – Az az igazi barát, akit jobban szeretsz, mint némelyik családtagodat, akit rokoni szálak kötnek ugyan hozzád, de nem te választottad. El?fordul, hogy valaki utálja a rokonait. Nem szép dolog, de nem tehet róla. Akit viszont magad választasz, nagy valószín?séggel azt a játékot, zenét, filmet, könyvet szereti, amit te. Hozzád hasonlóan vidám, vagy épp mélabús természet?, mozgékony vagy lusta. Bár néha épp ellenkez? vérmérséklet?, mint te, de akkor kiegészítitek egymást. Gyakran el?fordul, hogy két barát közül az egyik izgága, a másik nyugodt, és visszafogja az izgága indulatait. A nyughatatlan természet? viszont kicsit felpezsdíti a nyugodtabb életét.
– Ez olyan, mint amikor az egyikünk fut, a másik meg sétál? – kérdezte Karesz.
Erre a találó hasonlatra elmosolyodott a tanítón?. Úgy t?nik, megint eszes gyerekeket kapott tanítványul.
– Pontosan erre gondoltam.
– Akkor mi a Zolival nagyon jó barátok leszünk. ?egész úton futkosott, mert én mindig lemaradtam. A Zoli meg folyton el?reszaladt, aztán, ha mondani akart valamit, akkor meg futott vissza. Pedig jöhetett volna mellettem is, elég széles volt a járda. Anyukám is elfért az ? anyukája mellett. De inkább rohangált. Aztán felbukott a saját lábában, és jól beverte a térdét. Az anyukájának azt mondta, hogy nincs semmi baja, de nekem megmutatta, milyen kék lett.
– Amikor valamiért segítségre van szükséged, és gondolkozol, hogy kit kérj meg arra, hogy segítsen, akkor általában a család jut el?ször eszedbe. Igaz? Apa, anya, nagyi… ?k segítenek rajtad. Ha tudnak. Amikor el?bb gondolsz a Döncire, vagy a Katinkára, vagy a Zolira, mint az anyukádra, mert benne jobban megbízol, és ? vállalja a gondodat, és megoldja, az az igazi barát. A láthatatlan kötelék, ami két ilyen embert összef?z, a BARÁTSÁG!
– Az én apukám fogorvos – mondta Viktor. – Egész nap fúrja az emberek fogait, meg szurit ad, hogy ne fájjon nekik, amikor kihúzza a fogukat. Mert az nagyon rossz, egyszer nekem is kihúzta a fogamat, pedig már mozgott, és mégis fájt! És egyik este azt mondta, hogy most szabadságon lesz egy hétig, és fogat látni sem akar, úgyhogy legyünk olyan kedvesek, és ne röhögjünk teli szájjal, vagy forduljunk el, ha olyan jó kedvünk van! És ma reggel a n?vérem mondta, hogy telefoncsörgést hallott az éjjel. És akkor az anyu elmesélte, hogy apa barátja telefonált, mert feldagadt az arca, és nagyon fáj neki a foga. És apu mondta a Tamás bácsinak, hogy jöjjön azonnal, ne szenvedjen, és megfúrta neki, és kiszedte bel?le az idegességet, hogy ne tudjon többet fájni. És pénzt sem fogadott el a Tamás bácsitól, pedig az ügyeletesben fizetnie kellett volna, ha odamegy.
– Így van, amikor valaki az éjszakai nyugalmát is feláldozza azért, hogy segíthessen a barátján. Egy idegent, még, ha ismeri is valahonnan, valószín?leg elküldött volna az apukád az ügyeletre. Vagy, ha már úgyis ébren van, meggyógyítja a fogát, és kétszeres díjat kér érte. Ebben különbözik az ismer?s a baráttól.
Megszólalt az óra végét jelz? cseng?. A tanítón? végignézett a tantermen. Figyel? gyerekszemek kísérték mozdulatait, ahogy körbeintett.
– Most lesz tíz perc szünet. Kimehettek a folyosóra mozogni, beszélgetni egy kicsit. Amikor a cseng? újra megszólal, gyertek vissza a terembe. Akkor mindenki üljön amellé, akit választott, és beírjuk a naplóba a sorrendet!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Steffer Erzsébet