kisslaki : Karácsony másnapja Benővel. 1952

1 rész.

 

Ez már karácsony másnapján történt. És ne is higgyék, hogy Benő DIREKT becsinált. Csak megijedt, mert Ica mama felordított, amikor Karcsi bácsi szájon vágta. Ezt azért kapta, mert nagypapát valami népi táncosnak gondolta, és gyakran mondogatta is, hogy ideje má’, hogy az öreg feldobja a talpát. Én csak tudom, mert a konyhából is kihallatszott mikor a Milu nevű macskával játszottam. Még nevettem is a dolgon, mert mulatságos volt elképzelni, hogy nagypapa mezítláb táncol. Nem is értettem, hogy Karcsi bácsinak mér´ kellett ezért verekedni?

Ica nénit nem szerettem mamának hívni, mert csak kinevezték az igazi helyére. Most nagyon dühös volt a pofon miatt, s még akkor is káromkodott, mikor a ruhásláda aljáról a tisztát rángatta elő. Most örülhetett Benő, mert azon kívül, hogy száraz gatyát kapott, megúszta nagyobb verés nélkül.  

Karcsi bácsi nem bántotta soha, mert még kicsi volt, de nekem lehúzott néha egyet-egyet, ha Ica néni földühítette, de a nadrágszíját – dicséretére mondjam -, sose vette le. Ica nénitől sok verést kaptam, még kéretlenül is. Sose találtam ki, hogy mért mérges állandóan?

Haragudott ő mindenre, ami mozgott. A libára, tyúkra, malacra, tehénre. Naphosszat dühös képpel tett-vett, majd bele nem szakadt. Nekem meg volt annyi eszem, hogy nem igen kerültem a szeme elé. A macskára hiába haragudott, mert az rögvest a fára mászott előle, a Pajtás meg visszaharapta volna.  

Meg nem tudom, hogy mit van úgy oda Ica néni, hogy a baba becsinált? Más nem fújná fel az ilyesmit, nem igaz? Meg különben is, mindenkivel előfordulhat, ha ráijesztenek, vagy ha nagyon elcsodálkozik valamin. Még egy felnőtt is – nem egy négyéves csecsszopó. Konsalik nénivel meg a Mária napi búcsúban esett meg véletlenül, mert felöklelte egy tehén.

Még nem mondtam, hogy Karcsi bácsi valami rokonféle volt nálunk, mert papámat, míg meg nem halt szegény a fronton, öcsémnek szólította, és ráadásul mindketten a nagypapa fiai voltak, aki már vagy öt éve a nyárikonyhában lakik. Akkor lakodalmazott Ica néni Karcsi bácsival.

Benő, meg mondanom sem kell, szintén igazi unokája a nagypapának ugyanúgy, mint én.

Erről jut eszembe, hogy nagypapa viszont sohase vert meg, csak egyszer. De azt beoszthattam egy életre. Hát aztán azt, igazán megérdemeltem. Ha nekem lesz egyszer egy unokám – és ilyet csinál -, biztos én is úgy megverem, hogy pokrócban fogják a kórházba vinni. Ez a borzalom tavaly történt, mikor még eszetlen ötéves gyerek voltam. Unalmamban, vagy mi – ma sem tudom – a paprikás-zsíros kenyeret beledobtam a kútba, és este a ló az itatáskor nem akart inni a vályúból!

            Akkor tanultam meg egy életre, hogy a KENYÉR szent. Ha ezt az ember nem becsüli, rongy ember. Én marha, odaadhattam volna inkább Pajtásnak, vagy Milunak, ha már annyira nem kívánom.

Nagypapa később mesélt egy történetet a kenyérről, mikor a diófa alatt lábadoztam. Egyszer talán én is továbbadom az unokámnak a veréssel együtt, ha szükséges persze. Aztán mesélt még a mamámról is, aki Veszprémből származott, de már régen meghalt, s bizonyára angyalként néz engem az égből. Erre én azt mondtam, hogy nem hiszem, hogy nagy öröme telne benne. Nagypapa mutatott még egy képet is róla, ahogy apácaruhában, egy kereszttel a nyakában komolyan a lencsébe néz.

– Mint Krisztus menyasszonya – tette elém újra a képet. Én ezt valahogyan nem értettem, de nem mertem kérdezősködni, mert éppen a szemüvegét törölgette, mert tisztára párás lett. Mesélt még a nagymamáról is, akit nem ismertem, mert mikor az édesapám született, meghalt gyermekágyban.

Ezt nem értettem. Hogyan lehet egy felnőttnek – mint a nagymama -, egy kiságyba feküdni, és ha már sikerült is neki, mért kellett abba belehalni?

Aztájt történt még, mikor nagypapa berukkolt katonának a somogyi ezredbe, mert háborúba kellett menni Ferencjóska miatt. És hogyan nótáztak végig a főutcát a vasútig, virágos lovakkal, borosüveggel, nemzeti színű pántlikás kalappal, tulipántos katonaládával, amit Cinke bácsi a koporsókészítő szerkesztett. A százados úr nem engedte, hogy a népség az állomásra menjen, ezért az utca szélén álltak és sírtak, integettek a lányok, asszonyok.

 

Nagymama is köztük volt már gömbölyödő hassal… De ez már megint egy másik történet.

 

Folyt.

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: kisslaki
Szerző kisslaki 253 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de