Az öregúr mintha nagyon ügyelt volna arra, hogy semmiben sem váljon ki a szürkeségb?l. Különös ismertet?jelet sem az öltözködése, a viselkedése, a beszédmódja tekintetében nem lehetett megfogalmazni. Sokáig nem is t?nt fel nekem, hogy nem t?nik fel egyáltalán. El?ször a boltban kérdezték meg, hogy láttam-e aznap Páter bácsit. Sokáig tartott, míg elmagyarázták, hogy a sok szürke ember közül melyik volt ?.
Megismerkedtünk. De csak jó sokára derült ki életének péteri furcsasága. A nappalijában ?rizte halottainak fényképeit. Az osztály érettségi képével kezd?dött – ? volt az utolsó életben maradott, ? örökölte a megsz?nt iskolától is az érettségi „tablót". Föltette a nagyobbik falra, alája két villanygyertyát gyújtott. Aztán a következ? tíz-tizenöt esztend?ben a baráti köréb?l, meg a családjából, az összes rokon közül ? maradt meg utolsó túlél?nek. Valamiképp valamennyiük fotóit megszerezte, nagyjából mindegyiket egyforma méretre nagyíttatta, és föltette a falakra. Jóval magasabban helyezte el az els?ket, mintegy két, két és fél méter magasra, a legalacsonyabban függ?k pedig a dereka, mondjuk így: a nadrágszíja magasságában mosolyogtak vagy szomorkodtak rá.
A nappalijában már hetvenegy halott barát, rokon, volt munkatárs, osztálytárs fényképe álmodott az öröklétr?l – meg ?. Minél több halottat élt túl, annál bizonyosabb volt abban, rettegve, hogy ? örökélet?, neki ez lesz a dolga az id?k végezetéig: a falakon függ?k figyelik ?t, ? pedig lassan az ? feleségeiket, férjeiket, gyermekeiket, majd unokáikat is begy?jti az öröklét képtárába. Rettegett attól, hogy nem jár neki a halál nyugodalma, ? marad itt az arcok, a képek egyedüli temet?pásztora.
Amikor száznégy évesen elhunyt, négyszáztizenhét fénykép borította lakása falait, minden kép alatt az általa készített, adatolt szöveg, meg egy szó: rábízatott megállapítani, hogy életében megismerte-e a fényképr?l reánk mosolygó, megismerte-e akár egy pillanatra, hogy mi a boldogság.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Bodor Pál (Diurnus)