— Segítsen valaki! — kiáltotta Bea — Nem tudok kimenni, sodor a víz, csúsznak a kövek.
A patakhoz legközelebb Béla volt, ő futott oda és nyújtotta segítőkészen a kezét Beának.
— Köszönöm, köszönöm — hálálkodott, és alig akarta elengedni a parton Béla kezét.
Béla kissé restelkedve lépett arrább, de még a szeme sarkából visszanézett. Nem volt szokva az ilyen hálálkodó megnyilvánulásokhoz.
A csobogó patak partján mentünk tovább néhány métert. A víz kristálytisztán csillogott. A sima, lapos kövek hívogattak, hogy gázolj át a túlsó partra. Mindkét parton füzek bólogattak, s lógatták ágaikat a víz fölé. Nehezen szakadtunk el a látványtól, de az autókat ott hagytuk fenn az úton, és szerettünk volna minél hamarább felérni a telepre. A marton kikapaszkodva még egyszer visszanéztünk a hatalmas sziklák közt örvénylő patakra.
Mielőtt beültünk volna az autókba Bea, odalépet Bélához, és kezét a karjára téve újra megköszönte, hogy segített neki kimászni a vízből. Béla nem szólt, csak beült az autóba. Felesége, Anna már bent ült, és kérdően nézett a férjére, de az csak megvonta a vállát. Indított. Négyen ültek a kocsiban. Mi is négyen a másikban. Az út meredeken kapaszkodott, gödrök, átfolyások lassították a haladást. Ahogy emelkedett az út, úgy fogyott a patak, s mire a sátortáborhoz értünk, akkorára zsugorodott, hogy akár át is lehetett volna ugrani.
A tábornál álltunk meg. A kocsikat az út mellett kialakított parkolóban állítottuk le. A havasi legelő úgy terült el előttünk, mint hatalmas zöld paplan. A napsütéstől felmelegedett fű közt havasi virágok nyújtogatták fejüket a fény felé, tücsök hadak ciripeltek, és kakukkfű illata úszott a levegőben. Távolabb juhnyáj legelészett hatalmas komondorok védelmében. A juhok mellett filozofikus nyugalommal merengett egy szürke csacsi, s a pásztor botját lóbálva járta körül az állatait.
A sátrak az erdő szélénél voltak felállítva, körülöttük lelkes, hangoskodó turistacsoportok tüsténkedtek. Tőlük érdeklődtük meg az utat a barlanghoz, úti célunkhoz, miután felállítottuk saját sátrainkat.
Az elkeskenyedett patakon átlépve ott volt a jel a fatörzsén. Sejtelmes homály uralkodott a fák alatt. Az ösvény mentén mohával borított különleges alakzatokat fedezett fel, a szokatlanra, az újra rácsodálkozó tekintet.
— Nézzétek, mekkora odú! — kiáltott fel egyikük.
— Amott meg biztos manók laknak a mohakunyhóban — gyerekeskedett Bea. — Gyere Béla, nézd meg. Igazam van?
Fejüket összedugva csodálták a természet játékos formáit. Egymást túllicitálva merültek bele a mese világába.
— Látod ezeket? — fogta meg a karomat Anna. — Mit akar ez a nő?
— Semmit, Anna, semmit — nyugtattam —, csak játszanak, mint a gyerekek.
— Nem szeretem, hogy Bélával játszik.
— Gyerünk, emberek! Még van menni valónk — tereltem el Anna gondolatait a nyilvánvaló flörttől, és tereltem a csapatot tovább, felfelé.
Hamarosan feltűnt előttünk a sziklás csúcs. Még egy nekirugaszkodás, és fenn vagyunk. Gyönyörű panoráma tárult elénk. A Galbena folyó völgye. A bérctől lezuhanó meredély, a patakok szeldelte hegyoldalak, a sűrű erdők, a lábunk alatt elterülő táj csodás perspektívája megilletődött csendet váltott ki a társaságból. Néhány percig sugdosódni se mertünk. Aztán hirtelen holló pár repült át a völgy felett, de alattunk. Rekedt kiáltásuk hosszan visszhangzott. Megtört a varázs, mindenki egyszerre kezdett beszélni.
Tíz, húsz percet pihentünk, falatoztunk, csodáltuk a tájat, hallgattuk a hollók kiabálását, aztán indultunk le egy másik ösvényen, ami a barlanghoz, az Eszkimó barlanghoz vezetett. Béla ott serénykedett Bea körül. Segített neki a leereszkedésnél, ami sokszor nehezebb, mint a felfelé kapaszkodás. Fogta a kezét, lesegítette a meredekebb helyeknél. Könnyebb szakaszokon mutogatta az erdő érdekességeit, szépségeit. Anna meg úgy szorította a karomat, látva őket, hogy csupa kék folt lett.
A barlang bejáratát megtaláltuk, s a közelében fáradtan letelepedtünk.
— Öltözzetek fel, vegyetek pulcsit, kabátot, mert a jégbarlangban hideg van — figyelmeztettem a társaságot. — Ez egy furcsa természeti jelenség. A legmelegebb nyárban sem olvad el a jég, csak zsugorodik — magyarázkodtam —, a jégtömb vastagsága több mint 14 méter. A világosságot egy kürtőn keresztül kapja, s ha ezen besüt a nap, a jég, mint a szivárvány szikrázik. A helybeliek úgy is nevezik „az élő tűz”.
— Menjünk, nézzük meg! — kiabáltak.
— Mi a kürtőt keressük meg — szólt Bea, és Bélával elindultak a barlang feletti oldalon.
Anna aggodalommal a szemében nézett utánuk. Kérdően rám tekintett, de én csak a vállamat vonogattam. Leérve barlang bejáratához, egy tábla fogadott, hogy csak barlangász felszereléssel szabad bemenni. Ott toporogtunk a csúszós köveken, és tényleg hideg áramlat csapott ki a barlangból. Egyszerre kétségbe esett kiáltás hangzott fel bentről. Nem törődve a táblával csúszva, bukdácsolva rohantunk befele, és lefele. Legtöbben nadrágféken érkeztünk az aljába, és ott találtuk Bélát a kürtőn lehullott ágak, törmelékek tetején. Anna egy szempillantás alatt ott termett mellette. Fejét megemelte, körbe tapogatta, simogatta, becézgette „Béluskám, Béluskám!” szólongatta, „nyisd ki a szemed, nézz rám!” És Béla kinyitotta a szemét, szétnézett, megmozgatta a kezeit, lábait, óvatosan tekergette a nyakát.
— Úgy látszik, lecsúsztam a kürtőn — szólalt meg —, de mindenem működik. Legalábbis remélem. Segítsetek kicsit, másszak le innen.
Hárman is ugrottunk, hogy óvatosan lemászhasson a kupacról, ami megmentette. Anna nem engedte el, fogta a kezét, ölelte a derekát, sugdosott a fülébe. Percen belül sápadtan megjelent a barlang szájánál Bea is.
— Béla eltűnt, lezuhant! — dadogta, majd hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta a Béla körüli csoportosulást, és Annát, ahogy a férjét becézgeti. — Ó! — sóhajtotta.
Megkönnyebbülve néztünk körül, és most megláttuk a fehéren tündöklő jégtömböt, és felettünk az égre nyíló körtőn át a besütő napsugarakat. Kitódultunk a szabad levegőre. Béla még kissé szédelgett az ijedségtől, de derekasan tartotta magát. Anna vállára támaszkodott.
Holmiinkat összeszedve, ereszkedtünk lefele a sátortáborhoz vezető ösvényen. Bea duzzogva szaporázott az élen. Késő délutánra értünk le. Gyors vacsora, egy, két korty itóka, s már csak a fáradt szuszogásunk hallatszott, meg néhányunk horkolása.
Reggel, a patakra menet, szembe találkoztam Beával. Ránéztem. Kisírt szemekkel nézett vissza rám.
2007. február 10.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
