dr Bige Szabolcs- : A Sándor család (öreg Demeter büszke lenne rá)

*

   

 

2. Öreg Demeter büszke lenne rá

 

Büszke lenne nagyobbik unokájára az öreg Demeter, ha élne. Büszke lenne rá, és joggal, hogy gyermekeinek olyan indítást tudott adni, hogy abból elegendő jutott az unokáinak is. Már amelyiknek.

Pedig szegény ember volt világ életében.

Téglavető volt késő öregségéig. Amilyen téglákat ő vetett a csapatával együtt, olyan nem volt a gyári téglák között egy se!

Tudás és tapasztalat kellett ahhoz, hogy valaki jó téglát készítsen. Kiválasztani a jó anyagot. Ez az első. Megdagasztani rendesen, akár a kenyértésztát. Ez a második.

Vigyázni a vízzel, nehogy sok legyen, vagy kevés. Eltalálni az arányt, az a fontos. Ez a harmadik. Jól kiszárítani, s a száradás alatt óvni az esőtől, víztől. Ez a negyedik. A kemencét pontosan felrakni, száraz fát használni, és az égetés alatt végig vigyázni. Ez az ötödik. De csak az időben, mert a fontosságban egyik sem előzi a másikat.

Mikor már nem bírta a munkát öreg Demeter, kiült a kispadra a ház elé, s nézte az utcát. A házakat, amint ott épültek a szeme láttára. A csintalan gyerekeket, akikből gondterhelt felnőtt lett, a kislányokat, akikből hamar asszony lett. Sokszor leültek mellé a kispadra az emberek egy, két szót váltani öreg Sándor Demeterrel. Becsülték évtizedes szorgalmáért, nyugodt természetéért. Sok ház köszönhette két keze munkájának, hogy az árvízkor nem omlott össze.

Ezeken gondolkozott el az unokája, ahogy baktatott felfele a dombon.

Legelőször a gyöngytyúk vette észre, ahogy a kapun belépett, és hangos „tokány, tokány” kiáltással köszöntötte. A kutya csak ez után futott elébe.

— Nagyapa, drága nagyapa — mondta magában — ugye örülsz te is, hogy sikerrel lediplomáztam, elvégeztem az almérnökit. Látod, apa nem sokat törődik velem, nem tartja semmire, hogy tanultam.

Az anyja, hogy meghallotta a lépteit kiszaladt elé. Boldogan ölelte át nagyfiát.

— Apád is mindjárt jön — magyarázta —, délben végez.

— A Fényesben dolgozik még mindig?

— Hisz, tudod, felszolgál. Ma délelőttös, rövid napos.

Józsi leült az eperfa alá állított asztal mellé, s elmerengve bámulta a házat.

— Valami baj van? — aggodalmaskodott az édesanyja.

— Nem, dehogy! Csak nagyapa jár az eszemben, akit a faluban csak úgy hívtak öreg Demeter. Hogy szeretett engem! Mindig leültetett maga mellé, és mesélt az életéről, a háborúról — őrmesterig vitte, pedig csak téglavető cigány volt. Mesélt a munkájáról is, a házakról, amiket az ő téglájából építettek. Mindig biztatott, hogy tanuljak, mert jó eszem van, mondta.

— Jó ember volt — bólogatott az anyja is —, engem is szeretett. Látod a leánya szakácsnőnek tanult. Jól megél belőle, s szereti is, amit dolgozik. Szakácsnő a szövetkezet kantinjában. Három asszony dolgozik a keze alatt. Kicsi Margó, a leánya líceumot jár. Tanul ő is. Unokahúgod, tudod te ki az, ne vágj már olyan értetlen képet. Kisebb nálad, meg ritkán találkozunk, mert apádat nem szeretik. Na!

— Sógor bácsit ismerem — tette hozzá Józsi. — Cukros Misinek becézik a környéken, mert a Cukor Gyár megbízottja. Mindig kérdez, ha találkozunk. Érdekli, hogy mit tanulok, meg hogy mihez kezdek, ha végzek?

— Apád nem szereti.

— Apám csak az ivócimboráit szereti! — tört ki belőle a keserűség. — Rég elmúlt már a munkaidő vége, bejött a váltás, átadott, akkor miért nem jön még haza? Tudja, ma kaptam kézhez a diplomámat.

— Mond anya, hiszed, hogy nagyapa ott fenn most büszke rám, az unokájára. Hallom, azt mondja, apa is büszke a fiára, csak nem mutatja, és most azért nem siet haza, mert meg van illetődve, s nem tudja, mit mondjon, ha megjön.

A gyöngytyúk újra rákezdet egyhangú kiáltására: „tokány, tokány”, s a kertkapuban feltűnt Sándor Jóska, az apa alakja.

— Hát, na! — ennyi tellett ki tőle, s szemét elfutotta a könny.

 

2007. február 24.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 621 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.