Mosoly

Szívedet szaggató ördög

 

Lassan, mélázva tolta a biciklit, alkoholtól g?zös feje húzta lefelé a zúzott-köves talajra.

Azért egyenesen járt, bár néha a kopott járgányra támaszkodva, magában morogva:

– Berúgtam, na és? Bassza meg! – szeme felvillant.

– Úgysem vár senki!

Fehérre markolta a kormányt.

Meg kellene ölnöm azt a kis kurvát! Szét kéne verni a kis pofáját! – lehorgasztotta a fejét .

– Nem lehet. Hát ez az! – bólintott.

Újra megindult, fel sem pillantva az út szélén beszélget? emberekre. A gyerekek szinte megérezték a férfiban dúló dühöt, messzire kerülték.

Meglátta a Házat.

– Na, itthon vagyunk- dünnyögte, és befordult a Ház mellett ágaskodó fák közé. Térdig ér? f?ben gázolt a Ház elé, és ellökte magától a biciklit.

Keresni kezdte a kulcsait, és fellépdelt a lépcs?n.

Megtorpant.

– Hogy lehet, hogy nem szeret? – dörrent agyába a Hang.

– Talán mert szájon vágtam a fürd?szobában?!

Elmosolyodott, és felnézett a vörösen lecsurgó napra.

– Nem akart.- válaszolta a Hangnak.- Félt t?lem, azt mondta:"Részeg vagy!"

Pedig jó volt lenyalni a vért, a kirepedt szájáról.

A verés kellett neki!

Ránézett az ajtóra, mert végre megtalálta a kulcsait.

– A VERÉS! – kiáltott fel.

Felnevetett. Érezte, ahogy keményedik a lágyéka. Els?re betalált a zárba.

– Nem is vagyok olyan részeg!

Belökte az ajtót, arcába csapott a falak hidege. Ajkára tolult a megszokott szólítás:

– Megjöttem!

Beharapta a szája szélét, míg apró vércseppek nem gyöngyöztek ki alsó ajkain.

– Hát nem szeret – köpte ki félhangon, s becsukta az ajtót. Agyába emlékek tolultak a múltból.

Minden tárgyról eszébe jutott valami, a ház maga emlék a múltból, mikor még…

– Na ja – húzta el a száját, és a WC felé indult.

Kezével támaszkodott, míg vizelt, majd lassú léptekkel a konyhába vezette magát. Kieresztette a csapot, és hosszú kortyokkal magába er?ltetett pár pohár vizet.

– Mert nem volt jó neki SEMMI!

Belevágott az ajtófélfába.

– Semmi! – ordított fel.

Ki kéne tépni a gondolataimat, ezeket a mocskos emlékeket! Vagy talán…? Elmenni innen.

Felröhögött, és ledobta a kabátját:

– Jó lenne, mi? Kéne neked a Ház, mi? A kis kurvája!

– Nem – csóválta a fejét – Ez soha nem lesz a TIÉD! SOHA! A rohadt emlékek miatt az enyém sem lesz, de a tiéd sem!

 

 

Hallod! – kiabált be az el?szobába.

A falnak d?lt, és belebámult a csöndbe. Szeme a fal tövében hever? vegyszeres üvegekre tévedt, majd felfutott a falon, ahol az asszony kikészített b?rei feszültek.

– Igen feszültök, akárcsak ÉN – gondolta – El kéne égetni az emlékeit, kiégetni az agyamból a nevét, a szagát, az alakját, a hangját, a világból ki?zni ?ket!

-Elégetni – ismételte – Igen, elégetni, a kurva életbe!

Érezte ahogy a nyakán végigcsurog a vízzel higított vér.

Megmozdult.

– Egyszer? lenne! T?z ütött ki. Kábelgyulladás, a tévé felrobbant, vagy ilyesmi. A biztosító fizetne, a pénz meg megoldja magát!

A szobába lépett, és leült a közösen vett franciaágyra.

Felmérte a terepet.

T?le balra a Music Center, jobbra a lemezjátszó, a varrógép, a tévé.

– A tévé felrobban, mert bedugva hagyom – motyogta.

Kigyúl. A tévét?l lángra lobban a varrógép, a franciaágy és az ajtó. Már ég is a ház, nem is kell olyan nagy t?z!

Érezte, ahogy kitisztul a feje.

– Ökör vagy – mondta – Ezért dolgoztál?

– Majd elmúlik.

Hanyatt vágta magát az ágyon, és a poros mennyezetre meredt.

Belelihegett a csendbe, úgy feküdt, akár egy torz Krisztus, széttárva karjait.

– Én pedig még mindig szeretem!- jelentette ki hangosan – Talán elmúlna, ha nem lenne ilyen közel – megrázta a fejét.

 – Nem is szeretem, csak az emlékek…

Ujjaival matatott, az ágy kárpitját karmolászta, majd hasra fordult, és felkönyökölt. Lopva a varrógépre lesett, és agya mint egy ?rült diavetít? nyomta ki a képeket.

?rjít? sebességgel futottak a szeme el?tt, elborították az agyát, szürke vakságra ítélve kitisztult gondolatait.

Szemében t?z táncolt, belemarkolt az ágy huzatába. Ujjai belemélyedtek a puha szövetbe.

Felugrott, és elhajította a huzatból kitépett darabot.

-Elég volt!! – üvöltött fel.

Fordulatból ütött bele, a félig nyitott szobaajtóba.

Az üveg hangos dörrenéssel robbant a mellére, a nyakára.

Feje üresen lüktetett, úgy érezte elpattant valami, ott benn. Kidülledt szemgolyói összeszabdalt kezére fordultak.

Lerázta magáról az üvegcserepeket, és felhorkant:

– Kezd?djék a Tánc!!

Kilépett az el?szobába, lába alatt üvegcserepek recsegtek. Matatni kezdett a vegyszeres üvegek között.

Végre megtalálta!

Lecsavarta a tetejét, arcába csapott az alkoholszag.

– Ez az! Ez megteszi, s?t a fele is elég.

Lesz itt Tánc! De milyen tánc!? Mondd kicsi kurvám, láttál-e már lángot táncolni? Mert most fogsz. Azt hiszem, hogy fogsz!

Sietve lépett a szobába, lerakta az üveget, majd visszafordult a kabátjáért.

Még tegnaptól árválkodott benne egy doboz gyufa, amit akkor rakott a zsebébe véletlenül, mikor tüzet adott az apjának…

– Nem volt az véletlen – gondolta – Isten úgy akarta. No igen, Isten sok jót tett velem.

Szétlocsolta a szobában az alkoholt, a franciaágyra, a tévére, és folyadékcsíkot húzott a kett? közé, majd az ajtóra is loccsantott egy keveset. Ezután visszacsavarta a kupakot, és a többi vegyszeres üveg közé helyezte az alkoholt.

– Így jó lesz! – helyeselte.

Lehúzta a reluxákat, arcán apró mosoly játszott.

Tudta már, élvezi a játékot.

Felnevetett:

– ?rült tánc lesz ez kedvesem!

Az ajtó elé térdepelt, és fellobbantotta a gyufát. Üveges szemmel meredt a szobába.

– Az emlékeknek vége – mondta – No igen.

Mintha kaput nyitott volna meg, úgy jöttek újra a képek. A vágyak, a csendes horgászat, az egyszer? szeretkezés, a vacsorák, lágy zsongító hang. Az asszonyé.

Felordított.

– Az övé!

Kezére égett a gyufa.

Másikat gyújtott, és némán bámulta a nedves alkoholcsíkot. Kezét szinte vonzotta nedvessége, arcát csípte a bódítóan er?s szag, mely lassan betöltötte a szobát.

A folyadékcsík fölé tartotta a gyufát.

– Vége – nyögte ki, és elengedte a lángoló pálcikát.

Az sercenve libbent az apró érbe, és kialudt.

– A kurva életbe!

El?kotorta a harmadik szálat, és újra fellobbantotta.

– Ha most sem gyúl meg, hát abbahagyom – szögezte le magában. Óvatosan a vékony ér fölé tartotta a lángot.

Olyan er?vel lobbant fel a t?z, hogy a kezét sem volt ideje visszahúzni. El?ször érzett fájdalmat, mióta belépett a házba. Felüvöltött, felrántotta a kezét, ösztönösen a fájó pontra simította gyufásdobozt tartó kezével. Sercegve pergett le az égett sz?r a karjáról.

Közben a lángfolyócska elérte a tévét, majd a franciaágyat. Az ágy rögtön izzani kezdett, könny? prédája volt a lángoknak.

– Menj innen ember! – robbant fejében a Hang. – Itt pusztulsz te is!

– Tényleg! – kapta fel a fejét – Hazamegyek anyámékhoz, és várom, hogy szóljanak:

– Ég a házad! Rohanj!

– Nem! Meg kell várnom, míg teljesen begyúl minden.

– Maradnom kell – er?sítette meg.

Belenézett a méteresre duzzadt lángokba. Szemében hasonló t?z égett, ahogy felemelte a kabátját, és megcsóválta a feje fölött.

Esetlen tánclépéseket tett, pörögve – forogva, ordítva, nevetve.

– Táncolok neked! HALLOD?

Érzed, TUDOM, hogy érzed! „Ez az utolsó tánc" – énekelte. Könnyei szájába csorogtak a fojtó füstt?l, és az indulattól. Pörögve, forogva, kabátjával csapkodva riszálta csíp?jét. Úgy érezte boldogság lobog benne, felszabadultan rángatta testét, akár egy transzba esett afrikai sámán, majd térdre bukott, és nevetve , zokogva csapkodott.

Szemét a t?zre függesztve, itta a fényt, mely egyesült saját tüzével.

 

Arra eszmélt, hogy ringatja magát, h?hullám emelgeti a haját. Arccal feküdt a padlón, fejét a könyökére támasztva.

– Menj! – csattant a Hang.

Felkecmergett, és kezével rácsapott a kilincsre.

– Vége – hajtogatta – Nincs többé emlék, múlt, hajszag, bugyib?z, koszos cip? és malteros vödör!

Visszafordult:

– VÉGE! – vonított fel és kirohant.

Remegése teljesen elmúlt.

Hallotta, ahogy a t?z recsegve eszi a Házat.

Feltámasztotta a biciklit, kitolta az útra.

Felpattant rá, lába keményen dolgozott, egyre messzebb került a Háztól, de fejében még mindig ott rágtak a t?z fogai, mintha ?t rágták volna.

Belül.

Nyakára dagadtak az erek.

Nem bírt tekerni.

Csak akkor ugrott le a biciklir?l, mikor már majdnem eld?lt vele.

Már este volt.

Lerúgta magát a kerékpárról.

Leült az árokpartra, két térde közé fektette az arcát.

Hányingere volt.

Önmagától.

És hányt.

Szerző Kabdebon János 28 írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!

5 Komment

Hagyj üzenetet