– Szegény, jó Lajosom! – zokogta az özvegy a temetés utáni vacsorán. – Most ki fogja megenni azt a rengeteg lekvárt? Eltettem neki vagy 30 üveggel.
– Bizony, bizony. – bólogattak a rokonok. Mindenki ismerte a köztiszteletben álló asztalosmester egyetlen szenvedélyét, a sárgabarack lekvárt. De ennek is leginkább egyedül, az éj leple alatt szeretett hódolni. Hetente kétszer-háromszor, ha már nem bírt a bens?jében dúló éhséggel, az asztalosmester megvárta amíg elülnek a házban a zajok, majd csendesen leosont a kamrába és önfeledten falni kezdte a lekvárt. Így ment ez majd 35 évig.
– Mi lesz most azzal a rengeteg üveggel? – hajtogatta ismét az özvegy a vendégeket kikísérve.
Egész éjjel nem jött álom a szemére, és még másnap is, a szokásos házimunkát gépiesen végezve, gyakran rátört a zokogás. A kamrában motozva azonban egyszercsak elálltak a könnyei. Az özvegy csak állt és úgy meredt maga elé, mint aki nem hisz a szemének.
– Lajos, Lajos, hát még mindig nem tanultad meg visszacsavarni a tet?t? – nézett a fels? polcon nyitva felejtett félig üres lekvárosüvegre.
