A magam keltette tér-id? örvényben
kih?lt gyárkéményhez tapadva kúszok
egyre fel. T?zlépcs? fokaiként csúsznak,
hullanak lábam alól kongón az évek.
A jelen téglái mállanak kezem alatt fakón,
csak a távoli felh?k színesek, csak a
ki sem n?tt f? zöldje pihenteti szemem.
Már nem tudom merre megyek,
Newton almája röhögve gurul alattam.
Zsebembe tömtem pár csodát,
amiért érdemes élni, de mindenkit csak
a sajátja érdekel. Gy?röm, szorongatom
símogatom ?ket, míg el nem kopik mind,
s már nem lesz baj, hogy senki sem örül.
Sóhajtok, s lépek tovább fönnakadt
papírsárkányomért. Ott vár fenn.
Belehajtogattam az életem.
