Erdélyi Lajos : Apák és fiúk VII.

Erdélyi Emil és fia, Lajos. E sorok feljegyz?je, az utolsó életben lév? a négy marosvásárhelyi családból, akiket a véletlen Auschwitzból Schotterwerkére, majd Dörnhauba vezérelt.
Ha könyvel?ként, a fentebbiek alapján leltárt készítenék, az így nézne ki. A magányosan érkez? Goldschlag Samukát agyonl?tték, a Lessmann apa-fia párból mindketten meghaltak, Steuerék közül az apa, Hirschéknél a fiú maradt életben. Párosan csak mi, Erdélyiék jöttünk haza.
Nem kísérelem meg végig vezetni olvasómat ennek az esztend?nek történetén. Áróember megteheti azt ma is, hatvan évvel a történtek után. De én nem vagyok az. Viszont könyvel?i szemlélettel felvázolhatom lágeréletünk egyenlegét. Feljegyzem azt, amit apa és fia kapcsolata, no meg a szerencse révén mi ketten elértünk: a kett?s túlélés mikéntjét. A Marosvásárhelyr?l elhurcolt 6.500 közül apám a legid?sebb, én az egyik legfiatalabb túlél? voltam.
A marosvásárhelyi gettó udvarán felsorakoztatott, sokszorosan meg- és leszámlált csoportból kiemeltek néhány embert. Név szerint szólították ?ket, átvezették a téglagyár magas kéménye tövén épített kicsiny irodaházba. Ott m?ködött a kémelhárító ver?szobája. Nem tudom felidézni, mire gondoltunk, amikor elvezették Édesapámat is. Alig néhány nappal korábban hozták be a gettóba, egyenesen a Gestapo fogdájából. 1944 májusában már nem volt szükségük túszokra. Onnét megszabadult tehát, de most másodjára? Alacsony volt, pocakos, soha nem sportolt. Nem tudhattuk, hogyan viseli el a kínzásokat. Alig fél órányit tartották bent. Amikor kinyílt az iroda ajtaja, két oldalánál fogva cipelték ki hozzánk. Valahogyan nem tudott ráállani a talpára. Csak nyögött, kérdéseinkre inkább integetéssel, befejezetlen mondatokkal válaszolt. Minden rendben lesz, ne kíváncsiskodjunk. Szerencsénkre még órák hosszat nem indult a menet â??várni kellett a többiekre, a ver?szobába hurcoltakra. Addig vizes borogatással kezeltük dagadt talpait, hosszú törölköz?kkel szorosan átkötöttük derekát. Fölösleges volt részleteznie, mi történt odabent. A lényeget ennyib?l is sejtettük. Vállamra támaszkodott, így sántikált el a távoli Nagyállomásig. Ott bezsúfoltak a marhavagonba, elkezd?dött a közel négy napos utazás.
Utazásunk másodnapján apám elmondja: a ver?szobában az aranykincseir?l faggatták. Hasra fektették egy padon. Valaki a hátára ugrott (bizonyára akkor repedt meg a bordája). A bokáinál szíjjal átkötött két lábát magasba húzták. Bottal ütötték talpát. Semmit nem vallott be â?? igaz, alig volt bevallani valója. A karika gy?r?ket, Édesanyám apró szem? igazgyöngy láncát adtuk oda Grozáéknak. Talán, ha ezt bemondja, könnyebben szabadul. Jajgatás nélkül t?rte az ütlegelést, ez dühítette a vallatókat. A verést szótlanul végignézte H. Sanyi, valamikor kedves fiatal ismer?sünk. Megkapta a behívóját, a kémelhárítókhoz osztották be Nem vert, de meg sem próbálta csillapítani kollégáit.
(Édesanyámat is bevitték a vallatószobába. Rövidebb ideig tartották benn, amikor kijött, verés nyomát nem láttuk rajta. Az Auschwitzba vezet? négy napos út alatt err?l egy szót sem szólt. Édesapámnak bizonyára mindent elmondott â?? de ? is hallgatott. Holott többször is faggattam err?l.)
Az útról, t?mondatokban. Apámat elfogadták rangid?snek. A tekintélye okán. Megszervezte a vagonban kialakult közösség életrendjét. Kisgyermekeknek, asszonyoknak törökülésben helyet biztosítani. A férfiak állnak, hatóránként felváltva ül?helyet kapnak â?? egy órás pihenésre. Szögesdróttal behálózott ablaknál van kevéske hely, azt szabaddá tenni, ha valaki rosszul van, elájul a leveg?tlen vagonban. Ugyanott hely, a földrajztudósunknak. Aki ismeri a vasúti hálózatot, jelzi, merre haladunk. Szeretfalva után már tudjuk: Kenyérmez?, a Dunántúli munkatábor puszta illúzió. Dulakodás jó barátjával, R. Palival. Aki szerint mindenkit, gyermeket, n?t, aggot egyaránt megilletné az ül?hely. (Háború után, Marosvásárhelyen kibékülés). Apám felpofozza unokan?véremet, F. Annuskát. Az ivóvíznek kiosztott csészényi víz felét mosakodásra használta.
A négy napos vonatozás szörny? volt. Mégis, ha ez nincs, apám elpusztul. Négy nap után, nehézkesen, lábra tudott állani. Birkenauban, a szelektáló rámpán, Dr. Mengele ránézett az alacsony, talán 160 cm. körüli emberkére:
– Können Sie Zehn Kilometer laufen? (Tud n tíz kilométert szaladni?)
– Jawohl, auch Zwanzig. (Igenis, akár húszat).
Megmenekült, megmenekültünk. Birkenauban mindösszesen kilenc napig maradtunk. Történt ugyanis, hogy minden különösebb ok nélkül irdatlan pofont kaptam egy lengyel zsidó BlockÃ?¤ltestet?l. Sírva kérdeztem: miért? žMert barmok vagytok! Mondtuk, meneküljetek. Ti szombati ebédre hívtatok, sajnálkoztatok, de semmit nem tettetek. Nem szöktetek, holott ott voltak a hegyeitek. Barmok. Megérdemlitek a vágóhidat?. â?? Miután mindezt rám olvasta, valahogyan megsajnált. Negyedórányit magyarázta, mi történik itt, Birkenauban. žCsak id? kérdése, mikor szelektálnak újra, visznek a gázba. Amikor menetoszlopot állítanak össze, jelentkezz. Menekülj innét?.
Négy alkalommal futólépésben, meztelenül vonultunk végig a bennünket mustráló szelektáló tiszt el?tt (Mengele lehetett ? â?? talán). Hol engem, hol apámat utasítottak vissza. Én gyermek, ? alacsony termet?, öreg. Mindannyiszor szöktünk, hogy egymással maradjunk. Az ötödik alkalommal sikerült. Mindkett?nket munkára alkalmasnak ítéltek. Szakadó es?ben elindult az a menet, amir?l elbeszélésem elején már beszámoltam.
Nem tudom eldönteni, kinek köszönhet?, hogy mindketten életben maradtunk. (Szerencsénket leszámítva). Els? id?kben Édesapám játszotta zsugorodott famíliánkban a családf? szerepét. Beosztotta ételünket. Kényszeritett, hogy apránként, szinte falatonként megtakarítsunk két adag kenyeret, id?tálló Zulag-ot (margarint, lekvárt). Minden reggel er?szakkal derékig vetkeztetett, a jéghideg vízben kellett mosakodnom.Ã?â?¢(A Vágottpofáju, az SS parancsnok, Otto Weingartner egy h?vös hajnalon szinte simogatásszer?en érintette meg korbácsával a hátamat: Brav, Brav! Derék, derék. Ha éppen nem botozott, szerette a rendet, tisztaságot.
Ahogy telt az id?, szinte észrevétlenül módosult az apa és fia közötti viszony. Én voltam a külön kaja beszerz?je (több sikerrel koldultam). Ez maga után vonta az egyenrangusodásomat. Kés?bb a szerepek felcserél?dését. Érzelmileg semmi nem változott. Esténként odabújtam hozzá, mint kutyakölyök. Régi életünkb?l a nagy zabálások, az ételek különféle elkészítési módja volt a beszélgetések tárgya. És persze a háború állapota, amelyr?l az LTI, (Latrina Távirati Iroda) rendszeresen jelentett. Hol tényleges híreket, hol a vágyálmainknak megfelel?t. Ezekbe nem szóltam bele, a nagyok dolga volt. Anyámról, húgomról soha, vagy csak kivételesen beszéltünk. Pontosan tudom, mikortól kezd?dött ez a különös témazárlat. Megérkezésünk napján, Birkenauban, a fürd?b?l kijövet észrevettem egy kerekeken görg? ruhás konténert. N?i ruhákkal volt megrakva. Közöttük felismerni véltem anyám és húgom utazó ruháit. Mutattam apámnak, aki örvendett a felfedezésnek. Arra magyarázta, hogy ?ket is fert?tlenítették, bizonyára a szomszédos n?i lágerben lehetnek¦ Kés?bb egy birkenaui ž?slakó? úgy vélte: azokat a ruhákat a gázkamrák vetk?z? szobájából hozták ki, fert?tlenítésre. Ett?l kezd?d?leg lett tabu-témává Anyám, Húgom sorsa.
Schotterwerkében elég gyorsan kialakult köztünk egy íratlan szabály: aki hamarább fogyasztotta el a kenyerét, levesét, f?t krumpliját, annak jogában állt a másiktól egy falatot kérni. Az utolsót is megfeleztük. F?ként persze én kértem, és Apám adott. De fordítva is történt. Egész lágeréletünkb?l erre voltam/vagyok a legbüszkébb.
No meg persze arra, ahogyan a júliusi-augusztusi hónapokban esténként a munkahelyeinkr?l levonultunk a gyülekez?höz. A ránk várakozó vasúti kocsikhoz. Akkortájt még nem voltunk reménytelenül elfásulva. A szervezetünk sem romlott le annyira, hogy feladtuk volna a túléléshez f?zött reményeket. Tudtunk a Hitler elleni merényletr?l, a partraszállásról, Románia kiugrásáról.
A gyülekez?hely felé vezet? úton egymást követték a kommandók. A Butzer-Holzmann mögött jött a Krauze, egy harmadik, nevére már nem emlékezem. Voltak az erdélyi származásúak mellett lengyel, szlovák, görög, de még holland zsidók is. Édesapám el?ször a mieinket tanította meg a barissziánus indulóra. Szövegére jól emlékszem: Led?lt a fal, a nagy biroknak vége / Utolsót zúgnak a faltör? kosok / Rohamra indul Róma zsoldos népe / A vért ivó, a mindig átkozott / A nagy falat alá törette, ásta / Veszpáziánusz fajtalan fia / De mindhalálig áll a végs? bástya / Keményen áll a Barisszia, Barisszia. El?bb a Butzer-Holzmann csapat Erdélyb?l származó tagjai tanulták meg. Teli tüd?b?l fújták. Megtanulták a Krauze magyarul ért? HÃ?¤ftlingei. T?lük a lengyelek, görögök, hollandusok. Torz kiejtéssel. Ã?Å¡gy, ahogy tudták, hallomásból. Többszáz ember, kiéhezett nyomorultak énekszóval, ütemesen lépkedve jöttek le a hegyr?l. Amerikai giccsfilmek szövegírói találnak ki ilyesmit. Hozzá a csúcsjelenetet: az ?reink is átvették a pattogó dallamot, az ismeretlen, érthetetlen szöveget. A láger-élet b?ségesen szolgált Hollywoodhoz ill? gaggekkel. Talán még él valahol a Kárpát medencében, vagy a nagyvilág diaszpórájában egy-két ember, aki tanúskodhatna a történet tényszer? igazáról. Talán. A Butzer-Holzmannt, a Krauzet kevesen élték túl.
A barissziánus induló kezd? dallamíve családi füttyjelünk lett. Kolozsváron, a városi strandfürd?n ezzel igyekeztem összeterelni barátaimat, feleségemet. Egyszer csak megszólít Feleki elvtárs. Atyaisten, a megyei pártbizotság agitációs osztályának vezet?je. žMondja Erdélyi, miket fütyörészik itt maga?? Be voltam rezelve. Utóvégre cionista dal volt, az amerikai imperializmus rohadt kiszolgálóinak indulója. Ijedtségemben nem tudtam semmi okosat kitalálni: -žEgy induló, Feleki elvtárs. Ezzel meneteltünk Németországban?. žTudja, Erdélyi, amikor Aradon éltem és fiatal voltam, én is ezt énekeltem. Akkor még Feldmannak hívtak?. Megsimogatta a fejemet. ?is emberb?l volt. A hatvanas években temették el. – Mostanság Amerikában, a Catzkill hegyek bozótosában a Barisszia induló els? két ütemével, füttyjelünkkel hívom lányaimat, unokáimat. Olyankor mesélek nekik nagyapjukról, az aprótermet? Emil bácsiról, aki az SS legénységet megtanította a magyar cionista fiatalok indulójára.
Schotterwerke, a láger-életünk els? három hónapja (viszonyítva ahhoz, ami következett) az elviselhet?ség határain belül zajlott. A betegségek, járványok éppen csak jelezték, mire kell a kés?bbiekben számítanunk. Szilézia hideg hajnalait valahogyan át dideregtük, napközben â?? ha éppen nem esett az es? â?? kellemes volt az id?járás. A tábor SS parancsnoka, a szadista Otto Weingartner kíméletlenül büntetett mindent, ami szemet szúrt (botozás járt egy hanyagul kisimított pokrócért, idejében le nem kapott sapkáért). De az élelmezésünkre felügyelt, a konyhások csak keveset lophattak. A mindennapos túlélésért folytatott küzdelem (talán a levesünkbe kevert bróm?) tompította a családjaink sorsával összefügg? gyötr?dést. (Lehet, hogy csak az én tizenöt éves kortársaimra érvényes ez a megállapítás). Elképzelhet? volt, hogy még azon az ?szön véget ér a háború. Az LTI, vagyis a latrinán id?z? hírértékel? szakembereink úgy ötven százalékos esélyt adtak a túlélésnek.
Szerencsénk volt a Butzer-Holzmann kommandóval is. Jakob Stöhr mester nem pusztán jóindulatú, de okos is volt. Érdekl?dött az emberei iránt. Mindenkir?l tudta, ki mi volt otthon, amikor még emberszámba vették, kiket vesztett el, miféle reményeket f?z a jöv?höz. Táplálta a reményeinket. Soha még csak célzást sem tett rá, de gyanítottuk: Hitler hatalomra kerülése el?tt szocdem lehetett.
De ? is a munka-hadsereg közlegénye, a Todt szervezet mestere volt. A kit?zött feladatot el kellett végeztetni. Kíméletlen hajcsár-technikával, vagy jó szervezéssel. Figyelte, ki hogyan dolgozik. Szép lassan cserélgetni kezdte az embereit. 1944 augusztusában nagyobbrészt már váradi, kolozsvári, marosvásárhelyiekb?l állt össze a Kommandó. Néhány munkásával szinte baráti kapcsolatot épített ki. Közöttük Édesapámmal. Ebédszünetben letelepedett melléje, beszélgettek. A front helyzetér?l naponta értesültünk â?? így Édesapám lett az LTI egyik megbízható hírforrása.
Apámhoz köt?d? jóhiszem?sége visszahatott ez az én megítélésemre is. Ott tekeregtem, ahol lehetett â?? és némi ügyeskedéssel sok felé lehetett. Túlzásba is vittem a dolgot. A sátoraljaújhelyi (?) Csillag doktorral bújtam meg egy árokban, ki-mit tud alapon operaáriákat fütyültünk, rá kellett hibázni, ki a szerz?. Egy alkalommal, Stöhr mester ránk szólt: Junge, Du pfeipst sehr Schön, aber mann muss auch Arbeiten! â?? szóval, hogy szépen fütyülsz, gyerk?c, de dolgozni is kellene. Megsért?dtem. Ez a rendes ember, hát ez is hajszol bennünket? Megragadtam egy er?mhöz képest hatalmas szikladarabot (lehetett talán 40 kiló?) és szótlanul cipeltem a kijelölt k?rakáshoz. Ekkor pattant meg a hasizmom, kaptam lágyék sérvet. Sokba került az önérzeteskedés. Leitner úr, a váradi ezermester négy adag kenyérért készített valamit, amit ? sérvköt?nek nevezett.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Erdélyi Lajos