Erdélyi Lajos : Apák és fiúk VI.

Steuer Imre és Bubi. Közel laktak hozzánk, a Vörösmarty utca végén. Imrének faraktára volt. Gyönyör? rendben sorakoztak a deszkarakások, de volt t?zifa is, folyamatosan zakatolt a benzinmotoros, körf?résszel m?köd? favágógép. Lakásuk a faraktár területén volt. A kis irodában Imre bácsi felesége, Blanka dolgozott. Nem szerettem. Érdes, éles hangja volt, a kérését is parancsoló formában adta el?.
Imre bácsi napközben ritkán ült az íróasztal mögött. Jobban érezte magát a gyantaszagú farakások között. Ott ? volt az úr. Néhány telepi munkást irányított â?? ha kellett, velük együtt emelte, osztályozta a deszkákat, szépformájú, illatos gerendákat. Bubival, környékbeli fiúkkal órák hosszat kergettük a labdát (gyakran rongylabdát) a telepen. Sajátos futball volt, az ellenfélen kívül a farakásokat is ki kellett triblizni. De ez bennünket egyáltalán nem zavart. Blanka néni inkább, még akkor is, amikor kedveskedett. Egy szelet szilva lekvárral vastagon megkent kenyérrel. Félbe kellett szakítanunk a játékot, az ellentmondást, kérlelést nem vette tudomásul. Imre bácsi gyakran látogatott el hozzánk. Többnyire egyedül. Édesapámmal együtt elkötelezett cionisták voltak. Volt nálunk, lakásunkban egy rendszeresen megtartott összejövetel, általában péntek este. Cionisták jöttek össze, a zsidó állam jöv?jér?l vitatkoztak, napi feladatok végrehajtásáról számoltak be. Közel hetven esztend? távlatából visszapillantva, keser? leltárt készíthetnék a körr?l. Néhányan kivándoroltak, a békés Erdélyb?l a folyamatos fegyveres összet?zések világába, a háború el?tti Palesztinába. Giszkalay János, Weissburg Cháim, Schön Dezs?. A többségük a közmondásos cionista munkát végezte. (A bolgár cár találó jellemzése szellemében: Cionista az, aki az egyik zsidótól pénzt gy?jt, hogy a másiknak legyen mib?l kivándorolni, zsidó otthont alapítani). Édesapámnál jobbára a Barisszia egyesület tagjai gyülekeztek, az ifjú cionista, értelmiségi férfiak társasága volt. Tiszta lelk? idealisták, akik mindegyre halogatták a kivándorlás id?pontját. Drágán fizettek késlekedésükért. Az Auschwitz felé robogó vonatban néztek szembe tévedésükkel. Hamlet Jen? soha nem tért vissza. Barissziánus ismer?seim közül Hirsch Simon és Berner Mór doktorok, Tihanyi Marci, Steuer Imre és Édesapám tértek vissza Marosvásárhelyre. Közülük â?? Apám kivételével â?? mind kivándoroltak. Apám is tervezte, volt már útlevele, megvásárolta a hajójegyet â?? de otthon maradt. Err?l máshol.
A gettóban, Birkenauban szem el?l tévesztettük Steurékat. Schotterwerkében, az els? számbavételnél találtunk egymásra. Ez több volt, mint két régi barát találkozása. Ha egyáltalában lehetett abban a helyzetben némi biztonságtudatról beszélni, jelenlétük ezt er?sítette Édesapámban. Együtt osztottak be a Butzer-Holzmann kommandóba. Már jeleztem, hogy a szerencse azokban az els? hónapokban mellénk szeg?dött. A végtelenül rendes, tisztességes munkavezet?nk, Jakob Stöhr személyében. Steuer bácsiban hamar felismerte a munkaszervezésben jártas, dolgos embert, aki a jó szót megbízható munkával fizeti. Bubi sem adta alább. Tizenöt éves volt, és a faraktárban hozzá szokhatott a kemény fizikai munkához. Amíg volt rá lehet?ség, közvetlenül egymás mellett dolgoztunk. Ez életbevágóan fontos volt. Egy-egy vasúti sín darabot általában tizenketten cipeltünk â?? hat hatalmas csíp?fogóval emeltük fel. A fogót két oldalról ketten ragadtuk meg. Mármost megtörtént, hogy valaki nem emelt a másikkal egyforma er?vel â?? ezt nem lehetett azonnal érzékelni. A másik cipelt helyette. Fontos volt tehát, ki kivel áll össze egy Zange â?? a fogó két végére. Apám Imre bácsival, én Bubival dolgoztam. Soha nem volt gond â?? vigyáztunk egymásra. Felejthetetlenemlékem az a napsütéses, szép délid?, amikor a hegyoldal füvébe telepedve, ebéd-levesünket fogyasztottuk. Vakaróztam. Imre bácsi felfigyelt, kérte, vessem le az ingemet. Csíkos HÃ?¤ftling ing volt, durva, de jól bírta a mosást. Imre bácsi tüzetesen átvizsgálta a varrásos részeit. Nevetve adta vissza: Lalókám, itt a tet?. Valahol a hónalj körüli részben lapult két apró féreg. Soha ilyet nem láttam. Rettenetesen szégyelltem magam â?? a tet?, tudatomban, az önhibájából elhanyagolt rabtársaim háziállata volt. Holott mosakodtam, apám rendszeresen kimosta ingemet, ruhámat, és most mégis… Kinevettek. Akkor, nyáron, még nem tudtuk, hogy ezek a tetvek lesznek gyilkosaink. (Lágertársam emlékezésében olvastam feltevését, hogy az utolsó hónapokban a Gross Rozen KZ parancsnoka tudatosan küldött át flekkes, azaz kiütéses tífuszt terjeszt? tetvekkel fert?zött rabokat olyan táborokba, ahol ez még nem pusztított. A tet? volt a tömeggyilkosság legolcsóbb eszköze. Nem tudom, igazat megvallva nem is hinném, hogy ez így történt volna. Akkoriban már senki és sehol nem tudta visszaszorítani az eltetvesedést, és vele a kiütéses tifuszt. Ment az magától).
Együtt voltunk, amikor â?¢44 augusztusának vége felé, hajnalban, az átrakódó pályaudvaron Stöhr mester izgatottan hívta félre Édesapámat: Herr Doktor, RomÃ?¤nien Kapituliert! A hírre, hogy Románia kiugrott a németek béklyójából, újból fellángolt bennünk a remény. Az amerikai-angol csapatok Délen, Nyugaton, az oroszokhoz csatlakozó románok szül?földünkön â?? és mi még valamelyest tartottuk fizikai er?nlétünket! Apám, Imre bácsi Marosvásárhelyr?l beszélgettek. Korábban valahogyan kerülték a témát. Nagy ebédekr?l, receptekr?l, jófajta cigarettákról, szivarról folyamatosan beszélgettek. A családról, az otthonainkról soha. Nem tudom, másoknál hogy volt ez, nálunk így.
Utolsó él? emlékem róluk, amikor Imre bácsi csodával határos módon menekült meg egy súlyos balesetb?l. Mély sziklavágatban dolgoztunk. A sínek már le voltak fektetve, mi a falat egyengettük, meglazult köveket vertük le. A vasútvonal fels? szakasza fel?l gyorsan közeled? szerelvény hangja ért le hozzánk. Nem figyeltünk fel a szokatlanul er?söd? zajra â?? de a tapasztalt mester már sejtette, mi lehet odafent, a pálya fels? szakaszán, túl az enyhe kanyaron. Ránk kiabált â?? mindenki a martra! ?maga is ugrott, kapaszkodtunk mi is az alig három méter magas sziklafal peremére. Jókor, mert a kanyarból el?t?nt a két négy tonnás tehervagon, megrakva talpfával. Valahol leszakadtak a szerelvényr?l, és most fékeveszetten száguldtak a völgy irányába. Egy fiatal szatmári gyerek, ott maradt a sínek között. Nem értette, mi történik, nem menekült. Steuer Imre leugrott a falról, megragadta a kölyköt, feltuszkolta a magasba, onnét a többiek húzták tovább. ?már nem menekülhetett. A kanyarban a két vagon kiugrott a pályáról. A falak között üt?dve csúsztak tovább, repültek szerteszét a súlyos talpfák. Imre elt?nt a szemünk el?l¦ Közben a vagonok megálltak, az els? keresztbe fordult, bizonyára az akadályozta a másodikat, hogy tovább fusson. A szertefröccsent talpfák közül szinte der?sen kikászálódott Imre. Mintha semmi nem történt volna. El?tte egy kid?lt vagon, mögötte a második, amely a talpfákon, de kerekein állt â?? a talpfák, mint egy régi faer?d cölöpei, átláthatatlan rendetlenségben zárták körül a kicsiny menedéket. A mester megölelte Imre bácsit, Herr Steuer, ha ezt megúszta, nincs mit?l tartania. Most már biztos, hogy túléli ezt a disznóságot. Imre, mintha mi sem történt volna, folytatta a munkát. Tréfálkozott. Este, vacsora osztás idején, elszédült, lefektettük. Két napig tartott, amíg lelket vertünk bele.
Amikor bennünket szeptember elején átirányítottak a három kilométerre fekv? Dörnhauba, elszakadtunk t?lük. Azt még sikerült megüzennie, hogy el?bb Lessmann Egon, majd az apja is meghalt. ?k, Bubival, jól vannak. 1945 márciusában már megközelítette táborunkat, a Beszkidekben eszközölt föld alatti építkezések színterét a szovjet hadsereg. A németek úgy döntöttek, kiürítik az övezetet, a még német kézen lev? bajorországi lágerekbe szállítják a rabok többségét. Akik maradnak, azokkal a kés?bbiekben žfoglalkoznak?. (Litkemeier, a Gross Rozen KZ félkarú parancsnoka kiadta az utasítást a táborok megsemmisítésére â?? felgyújtására, az odazárt rabokkal együtt. Err?l persze akkor még nem tudtunk). Volt lehet?ségünk maradni, illet?leg az elszállításra felsorakoztatott csoportokhoz csatlakozni. Dörnhauban a bels? ellenállás irányítói (köztük Vadász Ferenc, aki ma Budapesten él), azt tanácsolták: ha tehetjük, maradjunk. Maradtunk. Schotterwerkét kiürítették. Imre bácsi és Bubi felkászálódtak az evakuálásukhoz biztosított vagonokba. Nyolcvanukat zsúfolták össze, egy napra járó kenyeret, Zulágot, két kanna vizet adtak, induláskor. t napig nem nyitották ki a zárt ajtókat. Amikor megérkeztek Dachauba â?? a vagonban még élt öt ember. Köztük Imre bácsi. lében tartotta a halott Bubit. Röviddel azután felt?ntek a felszabadító amerikai katonák. (Washingtonban, a Holocaust Museum fels? emeletén egész falat borító fotográfiával néztem szembe. A Dachau KZ állomására érkezett halálvonat egy nyitott ajtajú tehervagonját látni rajta. Hullák zuhantak a rakódó rámpa kövezetére. Hosszasan néztem a képet â?? de nem sikerült felismernem egyetlen korábbi lágertársamat sem.)
Imrét Marosvásárhelyen már várta a felesége. Hamarább szabadult, azonnal útnak indult, er?nek erejével hitt abban, hogy férje és kisfia túlélik a haláltáborokat. Rövidesen elköltöztek a városból. Akárhová néztek, mindenütt a kisfiuk emléke kísértette ?ket. Nagybányán sem bírták sokáig, onnét is megcsonkult családok látványa ?zte ?ket tovább. Ploestib?l kaptam levelet t?lük: ha módomban áll, látogassam meg, kezükben az útlevél, indulnak Izraelbe. Amikor végre én is ellátogathattam a Szentföldre, már nem éltek.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Erdélyi Lajos