Erdélyi Lajos : Apák és fiúk III.

Visszatérek a négy – a véletlenek és szívós egyéni küzdelmük nyomán együtt maradó – apák és fiaik történetére.
Hadd soroljam fel marosvásárhelyi társaimat, akikkel együtt kezdtük Schotterwerkében a tábor-életet:
Steuer Jakab, mindenkinek Jaki, fakereskedő, és a csupa izom; cigányos képű fia, Bubi, a Vörösmarty utcából.
A testes, vagy inkább hájas Lessmann doktor, ügyvéd az Iskola utcából, és csupaszeplős fia, Egon. Bubival, Egonnal otthonról jól ismertük egymást. Egyidősök voltunk, iskolatársak a zsidó elemiben, de én felettük jártam egy osztállyal.
Hirsch bácsi, a festő és mázoló mester, a Béla király utcából. őt csak látásból ismertem. Nagy ünnepek idején, ha apám átküldött Dezső bácsihoz az ortodox templomba, ott köszöntöttem. Zömök fiával, Bandival is ritkán találkoztam. Verekedős kamasz volt, iparos gyermekekkel járt, állami iskolában tanult.
Végül édesapám, Erdélyi Emil, apró termető illatszerész, a Rózsa-közből és jómagam, a vékony dongájú Laló.

Schotterwerke pályaudvarán viszonylagos nyugalom uralkodott. A munkavezetők, a Todt szervezet idősebb szakemberei munkát, teljesítményt követeltek tőlünk. Feszítette őket is az idő. A Beszkidekben hamar beáll a tél, addigra a vasútnak fel kell jutnia a hegyek közé, a számunkra ismeretlen célú nagy építkezéshez. Volt egy-két szadista mester, akik okkal, ok nélkül vertek. Tudtuk, hogy közeledtükre hajtani kell. De többségük semleges volt. ncélúan nem kínoztak. Inkább arra vigyáztak, hogy a napi előirányzattól ne maradjunk el. Amikor nehéz gépeket, áramfejlesztőt, nagyteljesítményű szivattyút kellett leemelni a tehervagon platójáról, a mester mindig odarendelte a nagyváradi Berger urat (Herr Berger!). Szállító vállalata volt a kőrösparti városban, művésze a rakódó munkának. Becsülte is őt Jakob Stöhr mester, kollégaként kezelte, cigarettával kínálta. (Stöhr mesterre még vissza fogok térni. Részben neki köszönhetem, hogy nem uralkodott el bennem a minden német iránti gyűlölet).
Az őrizetünkre kirendelt Wermacht katonák többsége idős ember volt, vagy sebesülése után a frontra már alkalmatlan fiatal. Voltak persze betegesen szadisták, mint az, aki agyonlőtte Samukát. Többségük várta, legyen vége a háborúnak. Kijózanodtak. Ez nyugalmasnak tűnő hely volt. (Alternatívájuk a keleti front, azaz a halál, vagy hadifogság). Kevesen voltak, talán tíz-tizenketten. A közel kilométer hosszú, fele olyan széles pályaudvar körül ráérősen végezték az őrjáratot. Kora hajnalban leszámoltak, átadtak a munkatelep vezetőjének, este átvettek. Nem sok gondjuk volt velünk. A munkatelepet körös körbe kifeszített drót határolta. Fél méter magasságban, földbe vert karókra csavarták. A magas főtől alig látszott ki, figyelni kellett rá, nehogy belebotoljunk. Aki a drótot átlépte, és háromméternyire eltávolodott, az elvileg már kilépett a telepről. Elvileg szökevénynek tekinthették. Ha valakinek ez eszébe jutott volna. De eddig nem volt rá példa. Negyvennégy kora nyári heteiben még elképzelhető volt, hogy aki megszabadult a gázkamrák árnyékától, akit munkára hoztak, az megéri a háború végét. Értelmetlennek tűnt a szökés.
Az oroszok valahol ukrán földön harcoltak, jó ezer kilométerre Sziléziától. Az amerikaiak Olaszországban, meg francia földön araszoltak – és ha meg is szökött volna valaki? Hová bújhatott, hová menekülhetett, hol várhatta volna be a felszabadítókat? Talán gyávák voltunk. Még bennünk éltek a Birkenauban megismert krakkói zsidók történetei a szökevényekről. Kevés kivétellel mindenkit elfogtak. Kutyák marcangolták, parasztok adták ki az üldözőknek…És tizedelték visszamaradott társaikat. Talán erre is gondoltak? Nem tudom. A Schotterwerkében töltött három hónap alatt senki meg nem szökött. Az őrzésünkre kirendelt katonák alig figyeltek ránk. Valami olyasféle félelem tarthatott vissza a cselekvéstől, amit már a gettózást megelőző napokban, illetve a gettóban töltött hetekben is megfigyelhettem.

Lessmannék.. Az Iskola utcában laktak, szemben a Korzó-közzel. Lakásuk a szokványos, három szobás bérház, kettő az utcára nézett, nagy udvarral, rengeteg virággal. Az a kevés emlék, amit onnét őrzök, hogy volt egy jól megépített hintájuk. Az ügyvéd kövér, lihegő, tohonya ember volt, velünk, gyermekekkel talán soha szót nem váltott. A hinta miatt voltam néhányszor Egonnál, amikor még elemi iskolában jártunk.

A mi Zeltünktől, (fazúzalék lemezekből összeállított, kör alakú barakk, sátor) kettővel arrébb kaptak helyet. Az ügyvéd örökösen siránkozott, ezt meg is értettük, utóvégre volt miért. De valahogyan másként kesergett, mint mi. Meg sem kísérelte megszervezni a napi túlélés feladatait. A fia, Egon, hát belőle is hiányzott az életerő, küzdő szellem, amely nélkül Schotterwerkében nehéz volt életben maradni. Máig bánt a feltételezés, hogy igazából meg sem kíséreltük segíteni rajtuk. Azt hiszem, nem is lehetett. Lessmann doktor már az első hetekben feladta hajdani önbecsülését. Elhanyagolta magát. Este (Feierabend), elcsigázva és mégis mindig éberen sorakoztunk a konyhabarakk előtti kis térségnél, hogy átvegyük a -főétkezésnek számító levest vagy főzeléket, ritkábban makarónira emlékeztető tésztaszerőséget (általában meleg ételt). És utána egy másik asztalnál a hidegkosztot. Kezdődött a szerzeményünk értékelése. Felmértük, hogy a tégla formájú kenyérből, amelyet a hideg-konyhások vágtak nagyjából három részre, ki milyen darabhoz jutott. Rövid hetek alatt félelmetesen kifejlődött bennünk a méretek, súlyok felbecsülésének képessége. Néhány másodpercnyi vizsgálódás után kétséget kizáróan megállapítottuk: melyik adag kenyér lehet plusz-mínusz öt-tíz grammal súlyosabb, melyikkel jártunk rosszul.
A margarinnál mondhatni egy-két grammra csökkent a felmérés bizonytalansága. E képességek birtokában indult meg a termékcsere. Volt, aki a szeletke szalámit cserélte be egy szelet kenyérre (első időkben a máramarosi, felvidéki chaszidok igyekeztek betartani a kóserség szabályait. Körbe járták a Zelt-eket, gajdolták: Voj veszek szolámi. Szolámi – levezs). Néha öncélúan, pusztán a kereskedés kedvéért is csereberéltek. Mint hangszeres művész a skálázással, hogy megőrizzék kezük, ujjaik mozgékonyságát. Ezek a percek voltak lágeréletünk első szakaszának olykor kellemes, máskor keserves, de mindenképp izgalmas, a sorsjegyek húzására emlékeztető élménye. Most derült ki, mennyire kedvezett az aznapi szerencse, vagy volt részrehajló a vacsora kiosztásával megbízott szakács. Alaposan megvizsgáltuk a leves állagát. Találni benne egy-két szem burgonyát, úszkál egy még felismerhető káposztalapi, sárgarépa, vagy csodák csodája, falatnyi, cafatnyi hús. Elfogyasztására csak azután kerülhetett sor.
Azt eléggé gyorsan megtanultuk, hogy nincsenek véletlenek. Volt ételosztó szakács, aki a gyermekeknél a kondér mélyére sülyesztette a merítő kanalat. Következésképp sűrűbb, tartalmasabb volt a csajkánkba juttatott leves. Mások aszerint kedveztek, földije, ismerőse a soron levő, vagy sem. Magyarul, lengyelül, szlovákul, vagy jiddisül szólalt meg. Persze valamennyien igyekeztünk olyan ételosztó elé jutni, amelyiknél kilátásunk lehetett a protekciós méréshez. Éberen figyeltük, melyik kondérnál fogyott el az étel kétharmada. Aki az alsó harmadból kapott, annak vajmi kevés reménye maradt a tartalmasabb adagra. Helyezkedtünk, ügyeskedtünk. Ki ahogy tudott. Kit ahogy engedtek a többiek, akik nem kevésbé voltak tájékozottak az étel osztásának titkait illetően.
Lessmannék képtelenek voltakj alkalmazkodni az új feltételekhez. Nem tudtak ügyeskedni, felbecsülni az adott körülmények között is mindig lehetséges jobbik, legalább is jobbnak tartott megoldást. Amint beloccsantották csajkájukba az esti ételt, kiosztották a kenyeret, a feltétet,(Zulagot), mindketten nekiláttak, elfogyasztották az utolsó falatig, morzsáig. Mi többiek, félretettünk másnap reggelre egy szelet kenyeret, megkentük margarinnal, ízzel… Gondoltunk a holnapra. Lessmannék soha! Mohón, mérlegelés nélkül faltak. – A kenyéradagot, az egészet. És a -Zulagot?, (két dekányi margarint, vagy leveseskanálnyi marmeládét, szelet szalámit, darabka sajtot – mikor mit). Nem emlékszem, hogy megrágták volna az ételt. Holott ez fontos volt. Akármilyen volt, amit adtak, igyekeztünk minél hosszasabban elfogyasztani. Élvezni az evés ízét.
Az ételosztást, a vacsorálást lágeréletünk kivételesen izgalmas percei követték. Nálunk, de nem Lessmannéknál. Nyomban vacsora után, Steuer Bubival elindultam a beszerző útra. A lágerélet első hónapjaiban még élt az elhurcoltakban az otthoni beidegződések visszfénye. Aki valamilyen véletlennek (vagy ügyeskedésének) eredményeként hozzá jutott némi élelmiszer többlethez, a gyermekeknek adott egy-két falatot. Krumplit, aki a konyha melletti -schälerei-ban, a főzéshez burgonyát és zöldséget előkészítő sopronban dolgozott. Mádi szőlősgazda volt egyikőjük, tőle kaptunk egy-egy méretes sziléziai burgonyát. Ha emlékeznék nevére, csupa nagybetűvel írnám. (Bokájánál összekötötte a nadrágot, lábszára mellé rejtette a nyers vagy főtt krumplit. Kockázatos volt a csempészés, az ajtónál álló német főszakács, néha a zsidó kápó bottal ütögette testüket, ellenőrizni, rejtegetnek valamit. Botozással büntettek).
Lessmann Egon nem csatlakozott beszerző, magyarán kéregető útjainkhoz. Gyenge volt, a fizikai munka felemésztette minden energiáját. Elfogyasztotta vacsoráját, apjával együtt lefeküdtek. Bár volt rá lehetőség, tisztálkodásra, mosakodásra véletlenül sem vállalkoztak. Soha le nem vették ingüket, noha társai, azok nagyobbik része sietett a bádogból kialakított vályúhoz, amelybe bőven csorgott a jéghideg víz. Igaz, didergető, csípős volt a sziléziai napnyugta, hulla fáradtak voltunk a tégla, cementzsák rakódás terhétől, – de 1944 június-júliusában még sokunkban kitartott az otthoni önbecsülés maradványa. Akiből ez hiányzott, – utólag így látom – az hullafoltként, korai, akkor még igazolhatatlan önfeladásként volt értelmezhető.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: Erdélyi Lajos