Erdélyi Lajos : Apák és fiúk I.

A Gross Rozen KZ-hez tartozó Schotterwerke munkatáborról tudtommal nem jelentek meg visszaemlékező írások. Dörnhauról, amelyet a tábor zsargonja nemes egyszerőséggel -száraz krematóriumnak aposztrofált, magam is négy könyvben olvastam bőséges leírást, magyar szerzők könyveiben – de írtak róla a lengyel zsidók is.
Nem hinném, hogy célszerő lenne a megemlékezések sorát még eggyel gyarapítani, mégis, meghátrálok barátaim, hozzátartozóim kérése-követelése előtt. Hetvenöt éves, és az utolsó túlélők egyike vagyok. Kilenc marosvásárhelyi zsidóról szól a történet, akiket a sors és a szelektáló SS tisztek szeszélye a sziléziai Beszkidek Bagoly hegységébe, az Eule Gebiergebe, az ott elszórt harminc-egynéhány munkatábor legkisebbikébe, Schotterwerkébe vezényelt).

************************************************

Birkenau.
Nem tudom, hány órát tarthatott az a végtelen vánszorgás, amíg a számtalan szögesdróttal össze-visszahurkolt kapukon áthaladtunk.
Mindegyiknél leszámoltak, átadtak, újra leszámoltak, vonultattak, leszámoltak…
Szakadó esőben meneteltünk, katonák, kutyák őriztek, számoltak, ötös sorokban egymásba kapaszkodtunk – egymagunkban összerogytunk volna.
Zuhogott az eső.
Balra a döngölt úttól ritkás erdő, gomolygó füst, kutyaugatás – nem tudhatom, hány órát tartott, de végül megérkeztünk egy pályaudvarra.
Beton rakódó, futballpályányi tér.
Hosszában sorakoztunk, újra leszámoltak, szakadt a sziléziai eső.
Mozdony tolatott be, egy marhavagonokból álló szerelvényt – lehetett vagy húsz kocsi.
Arra vigyáztam csak, hogy el ne engedjem apám karját, és ne kerüljünk az ötös sor szélére, mert azokat érte gyakrabban a gumibotos verés.
Bottal nógattak.
Félretólták a vagonok nyikorgó ajtaját – a szokásos méretek, 12 ló vagy 48 ember.
Számítgattam, melyikbe terelnek be – gondoltam, az ötödikbe vagy a hatodikba.
Mindegy, csak őrizzük meg az ötös sort!
Kapaszkodjunk egymás karjába, akkor együtt maradunk! És ha igaz, megszabadulunk Birkenautól, a gázkamrától, a ritkás erdőből áradó füsttől, bűztől.
Tiszt érkezett.
– Mützen ab! – le a fejfedővel!
A menetoszlopot vezénylő altiszt feszes tartásban jelentést tett.
Az eső lekopaszított fejünkre zuhogott, folyt be nyakunkon a csuromvizes ruhába. Nem éreztük, hiszen merő, víz volt az egész testünk.
Újraszámláltak, majd egy harsány:
– Links um! Balra át! – első sor előre lép!
– Rechts um! Jobbra át, előre indulj!
Az ötös sorok szétszakadtak, a szélső sor megindult, Az odakészített pallókon feltántorogtak az első két vagonba. Következett a második sor, ebben állott az apám.
– Links um! Lépés előre!
– Rechts um! Sor indulj!
Kilenc napig észtveszejtve küzdöttünk, hogy egymással maradjunk, hol apám, hol én szöktem meg egy-egy munkára kijelölt transzportból, ha a szelektáló tiszt nem együtt választott be a menetcsoportba.
Most mindennek vége. Néztem, hogy nyeli el apámat a harmadik vagy negyedik vagon.
– Links um! lépés előre!
Most már mi lépdeltünk a pallókhoz, be a vagon sötétjébe. Lehettünk talán nyolcvan-kilencvenen, (Auschwitzba jövet 72-öt számolt le a csendőr, de akkor még helyet kellett szorítani a bőröndöknek, batyuknak. Több hely kellett a magatehetetlen öregeknek, lefektetni, vagy legalább leültetni az egészen kis gyermekeket – no meg ruha is volt rajtunk, nem is egy, hogy tartalékunk legyen).
Szóval a korábbi tapasztalatok alapján nem tudhattuk, hányunkat préselték be a vagonba, amelyek ráadásul német teherkocsik voltak, nem biztos, hogy méretükben megegyeztek a magyarokéval.
Amorf tömeg, gyurmaként préselődött be a vagon sötét gyomrába.
Tudtuk, hogy Birkenaunál rosszabb nem lehet.
Elszakítottak apámtól! – csak erre gondoltam, bár abban sem vagyok biztos, hogy ekkor még mindig gondolkodtam.
A vagonba felszállt egy német katona, zsámolyt adtak be neki, leült a vagon közepére. Fegyverét a lába közé fogta, és ránk parancsolt, húzódjunk hátrébb.
Nem kellett erőltetnie.
Amint esteledett, egyúttal ránktört Szilézia éjszakai hidege. Mint a juhok, bújtunk egymáshoz. Csak arra emlékszem, a folytonos fészkelődés valami lassú, szabálytalan kerengéssé alakult. A testmeleg gőzt fakasztott a vizes ruhákból, sokunkat ez mentett meg a tüdőgyulladástól. Mozgás, kerengés közben lábon állva aludtunk.
A hosszú, másnap délig tartó utazásból semmi másra nem emlékszem, csak erre a lassú forgásra. Amikor a massza szélére kerülve fázni kezdtem, nyomban kígyó vagy inkább gilisztamozgással befelé törekedtem a sűrűbe.
Hangos kiabálásra eszméltem. A vonat állt, a katona félretólta a vagon ajtaját, leszállt. Vezényszavakat pattogtatva kiparancsoltak a vagonból.
Sorakozó, számlálás.
Kábultan próbáltam felmérni, hol vagyok, mi történik velünk. Kápráztató napsütés, lankás dombhát, búzatáblák. Bakterház, két pár sín, öt vagon, ennyit választottak le a szerelvényről. A többi már indult is tovább. A hátramaradó vagonokból kiömlő embermasszát elindították a domboldalra felvezető úton. Tíz percet sem tartott, amikor kis kanyar után feltűnt a szögesdróttal körülvett tábor, zöldre mázolt, kör alakú épületekkel. Fából vagy préselt lemezből készülhettek, lehetett úgy harminc. Mellettük két szabályos barakk, faépületek, akárcsak Birkenauban. Még nem léptünk be a tábor területére, de már kívülről láttuk, itt minden vadonatúj, előttünk még senki nem lakott benne.
Újra átszámoltak, majd sapkánkat levéve (Mützen ab!), bevonultunk s kis Appelplatz-ra. Ezt már ismertük, ilyenen töltöttük napjainkat Birkenauban.
A barakkból kisétált egy feszes tartású tiszt, arca jobb oldalán vágott seb, kezében lovaglópálca. A bennünket kísérő őr jelentett, az SS parolis tiszt valami utasítást adott a mögötte álló őrmesternek (?). Az dobozt vett elő, nyakba akasztható, zsinórra fűzött kerek vászonlapocskákat adott át a foglyoknak.
ötjegyű szám volt rajta.
Az enyémen 43083.
Valakit találtak, aki magyarul, szlovákul tolmácsolta a tiszt pattogó hangon közölt utasításait.
– Mindenki tanulja meg németül a sorszámát!
Ezentúl ez a nevünk. Ágy kell jelentkeznünk: Ich melde Gehorzam, Häftling nummer dreiundvirzignuldreiundachtzig. Jelentem alázatosan, a negyvenháromnulnyolcvanhármas rab… stb.
Nyomban ki is próbálták.
A sorban állóknak egyenként, magasra emelt jobbkarral kellett elismételniük számukat, státusukat.
Ágy tudtam meg, hogy az első vagonbeliek között, negyvenháromnulhuszonkettes számmal ott van, velünk van az apám.
Én már tudtam róla, ő még nem. Csak amikor rám került a sor, és ahogyan azt még a román líceumban tanultam, a himnusz éneklése idején, szép lazán emeltem a karomat.
– Ich melde Gehorzam… – nem jutottam el a számokig.
Élesen hasított koponyámba a lovaglópálca, egyszer, kétszer. A tiszt mondott valamit, nem is dühösen, inkább oktató hangon – amit a mögötte álló tolmács nyomban magyarított.
– Emeld feszesen a karodat, te szerencsétlen, mindjárt agyonüt!
A fejbőröm kihasadt, homlokomba csordult a vér, én hangosan jelentettem és boldog voltam. Most már apám is tudja, hogy együtt maradtunk.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Erdélyi Lajos