Kassán még állt abban az időben Horovitz Adolf nagyvendéglője. A domb oldalába simult bele a megannyi krajcáros és félkoronás szivarok füstjétől, meg a konyháról kisurranó gőzöktől az őszi diófa levelének színére patinásodott falak által közrefogott udvarház-szerű, számtalan kinövéssel bíró épület, melyben az öreg Horovitz Félix dédunokája őrködött a ház tekintélyén, figyelemreméltó — a család féltve őrzött receptje alapján, a maga felügyeletével készülő félbarna sörén gyarapodott pocakját csíkos mellényébe kényszerítve — mindig félig szítt szivarjával a szája sarkában, hol a konyha melletti asztalánál üldögélvén, ha a forgalom megengedte koronkint elbóbiskolván, hol az asztalok közt vonulván név szerint üdvözölve az arra érdemes törzsvendégeket, akik meglehet tucat esztendőkkel ezelőtt jártak nála utoljára. Szindbád ebbe az intézetbe zarándokolt el öt esztendőnkint az érettségi találkozójára, hogy visszaemlékezvén a daliás időkre — mikoron hamvas kapucíner-színűre érett tömött bajsza még koromfeketén burjánzott az orra alatt —temesse régen volt ifjúságát.
Abban az esztendőben is december közepén érkezett a városba, Advent idején, mikor is már érezni lehetett a levegőben karácsony ünnepének a közeledtét. A kereskedők üzleteik üvegablakain belül sürgölődtek, földíszített fenyőgallyakkal öltöztetvén díszbe ajándéknak szánt portékáikat. A városi szolgák hosszú rudakkal akasztgatták a házak közt kifeszített zsinórokra a színes fénnyel pislákoló lampionokat, melyek szikrázó fénybe borították az ott függő sztaniollal bevont papírmasé csillagokat. A hóval borított utcákon, tereken meleg bundába öltözött fehérszemélyek tipegtek párosával — kicsiny csizmákban küzdve a hóborította promenáddal — üzletről üzletre, a hidegtől és az ünnepi izgalomtól kipirult orcákkal, fontoskodva tárgyalván az éppen megvásárolt, avagy az ezután beszerzendő kriszkindlik alkalmatosságát.
Szindbád úgy döntött — még csak délután lévén — hogy a találkozó előtt betér a Virág utcában megbúvó vendégszerető házba egy csésze szegfűszeggel és fahajjal illatosított forralt borra — melyet kevés fehér borssal volt a szakácsnénak szokása megbolondítani — oda, ahova esténkint a városbéli urak kalapjukat jól a szemükbe borítva settenkedtek a fal mellett rettegve, nehogy éji útjukat kilesse valamely nem kívánatos ismerősük. A ház ebben a korai órában igen csöndes volt, a kapu fölött himbálódzó lámpa is gyújtatlanul csüngött, várva hogy nehány óra múltán diszkrét veres fényével mutasson utat az esti vándoroknak. Szindbád akadály nélkül nyitott be a házba — kapuja nem lévén még e korai órán beriglizve, a cukrászatból érkező friss sütemények és likőrök folyamatos bejutása szempontjából — így észrevétlen foglalhatott helyet a szalonban a kivénhedt pianínó melletti asztalnál, ahol nem egyszer múlatta idejét a Fruzsina nevű, véle hallgatni tudó bentlakóval. Szemét megelégedetten szalajtotta végig a termen, és jólesően nyugtázta, hogy az idők során vajmi kevés változás állott be a jeles műintézet külcsínyét illetően. Vagy tíz percig ült magában asztalánál, mikor is fölemelte a zongora fedelét és megkereste rajta azt a billentyűt, melyen egykor Dezső pianista — ottfelejtvén virzsíniáját, barna foltot ejtett — és az égési sebet viselő elefántcsontot leütvén egy A hangot előcsalogatván hívta föl magára a figyelmet. Darab idő múltán kendőjét igazítván belépett a kihalt terembe Aurélia asszony, akit hősünk azonnal fölismert a félhomály dacára is, pisze orráról és gömbölyded termetéről, mely az idők során nem esett át nagyobb metamorfózison, legfönnebb az állandóan szája szegletében fityegő hosszú tollszipka hiányzott a megszokott képből. Lia asszony hunyorogva vizslatta, hogy e szokatlan időben ki lehet az, akinek szolgálatukra sürgős szüksége leend — végiggondolván magában, hogy mely gyermeke áll momentán rendelkezésére a váratlan betérőnek.
— Szindbád! — kiállt föl meglepett örömmel a ház asszonya fölfedezvén az utazót — hűtlen, rossz fiú! Hát illik ily váratlanul betoppanni, amikor azt sem tudom, hogy hol áll a fejem? Ha tudomásom lett volna, hogy szerencsélteti szerény hajlékunkat, hát nem efféle fogadtatásban lett volna része. Most szinte üres a ház, mindenki komissiózik a városban, a közelgő ünnepre való tekintettel. De hát mi van magával? Talán nem múlott el már megint öt esztendő, hogy szokásos zarándokútja vezet erre? Meséljen! Merre járt a nagyvilágban?
Szindbádot szinte elsodorta ez a szózuhatag, majd leszédült a székről, pedig számíthatott az attakra, mivel Lia asszony nem éppen szófukarságáról volt nevezetes a környéken.
— Valóban, átutazóban vagyok szokásomhoz híven, a találkozó végett — mondá a férfiú — gondoltam megpihenek estéllig, mikor is átballagok a Horovitzhoz, meggyőződni arról, hogy az idők során mily nyomokat hagytak a múló esztendők egykori sorstársaimon. Hanem mondja Lia nagysám! Vajon itt lakik e egykori liblingem, a szomorú tekintetű Fruzsina, kinek az illata elkísért engemet mindenhová kóborlásaim során és amihez foghatót sehol másutt nem volt módomba tapasztalhatni? — kérdé Szindbád.
Lia asszony e szókra lehajtá világító szőke hajkoronával ékeskedő fejét, és egy perc alatt harsogó jókedve semmivé lévén könnycseppet kezd morzsolgatni szeme szegletében.
— A jó Fruzsi már az angyaloknak kedveskedik immár négy esztendők óta, mikor is azon a végzetes napon szublimát útján elrekesztette világi életének további folyását.
Szindbád megdöbbenve hallá e tragikus híradást, és szót sem szólván várta, hogy Aurélia asszony eléadja a históriát, mely a szívét gyakorta simogató, doromboló alkalmi kedvese végső elhatározásához vezetett. Nem is kellett sokat várnia, Lia asszony csipke szélő zsebkendőjébe fúva felindultságát, el is kezdé a történetet:
— Egy szép napon betoppant a házba Stern Jenő, a városszerte ismert színházi tudósító és szokott temperamentumával egy perc alatt életet lehelt az addig meglehetős unalommal teli szalonba, hol is csak nehány főgimnáziumi tanár és kereskedelmi utazó múlatta bátortalanul az időt. A leányok körülzsongták a hírlapírót, éhesen a legfrissebb színházi pletykákra, melyek a kopaszodó ügyfeleiket sem hagytak érdektelenül.
— Ma nem szolgálhatok semmi újdonsággal, ha csak azzal nem, mely szerint Szedlacsek direktor úr szubrettet keres az új bemutatóhoz, mivel Tófalussy Mici megelégelte Virág Helga — a korosodó primadonna — szekatúráit, végleg elutazott a városból Pozsonyba szerencsét próbálni, honnan nem egyszer kísértette meg már az ottani német színház igazgatója, de eleddig hűséges tudott maradni helybéli rajongóihoz. Most itt áll a teátrumunk szubrett nélkül, ami ugye lehetetlen állapot, nem is kell mondjam…
A jó leányok rögtön össze bújva tárgyalták meg az eseményt, amely számukra ezerte fontosabb volt, mint teszem a szerb okkupáció. Szegény Fruzsina maradt csak el kartársnőitől, inkább Jenőke mellé szegődvén, bátortalan kérdé a mindenható tollforgatót, hogy nem protezsálná be őt a színidirektor elé, hisz már nagyon is elege van ebből a napszámos munkából, amit e házban végez. Tud ő zongorázni, táncleckéket is vett a jó Nuszbaum Béla neves intézetében, ahol is a hivatásos gavallér nagy jövőt jósolt neki a művészi pályán. Úgy mondják az énekhangja is kellemes — nem egyszer engedett már a kapatos urak unszolásának, mikor is Dezső úr kísérete mellet szórakoztatta az itteni publikumot a legújabb fővárosi kuplékkal. Stern Jenő összevonta szemét ezen óhaj hallatán, és nagy komolyan kérdé a könyörgő bogárfekete szemekkel rajta csüngő aspiránstól, hogy jól meggondolta é a dolgot, mivel nem mindennapi fába vágja fejszéjét, ha erre a csak látszólag kívánatosnak tűnő hivatásra adja a fejét. Szegény Fruzsi — csak messziről láttam — kezet csókolt annak a selymának, és azon mód hitet tett elkötelezettségéről a művészi pályát illetően.
— Mikor nekem eléadta szegény leány a megmásíthatatlan elhatározását, én jó anyaként próbáltam óvni ettől az erkölcstelen pályától, ahol is ki lesz téve minden nemű álnokságnak és romlottságnak. Az én házamban nem kell szégyellnie semmit, mert itt őszinték az emberek, de odakünn majd a háta megett fognak mutogatni reá, aljas rágalmakkal nevetség tárgyává tévén — próbáltam elrémíteni a gonosz világtól, mintha éreztem volna a szörnyű végzetet. Ő azonban hajthatatlan maradt, és kiköltözködött a házból egy hónapos szobába a színház közelségébe, ahová akkor már fölvételt is nyert, persze nem a szubretti állásba, hanem a statisztériába. Innen már rövid az út a szublimátig. Darab idő múltán a bonviván — az a svihák Kökényessy Márton az én tiszta Fruzsinámat is — házasságot ígérvén — megszerelmesítette, mint már megannyi naiv hódolót e városban. A romlatlan gyermek nem volt fölvértezve az álnok csábítás ellen, és rajongásával együtt azt is adta amivel itt e házban munkaeszközeként szerzett örömet azoknak, akik nem a szívét akarták galád módon elrabolni. Márton uram persze agglegény maradt, és széltében hosszában mesélte a mondén társaságában, hogy ingyen megkapta, amiért másnak a zsebébe kell nyúlnia húsz korona erejéig a Virág utcában. A megcsalt, ideálját vesztett leány szégyenében ott hagyta Thália e méltatlan hajlékát és hetekig senki sem akadt a nyomára, pedig magam is kerestettem az egész környéken, még kedves jó kuncsaftunk — Kőriss főkapitány uram — is nyomoztatott a leány föltalálása céljából. Egy borongós őszi nap reggelén a temető kápolnájában találtak reá szent Rita előtt leborulva — a végzetes pohárral kezében — ahová vélhetően az előző nap estéjén vette be magát.
— Lássa, öreg barátom mily hitvánnyá lőn ez a világ. Az asszonyi szívek, melyeket koronkint oly nehéz bevenni maguknak gonosz, hazug férfiaknak lám, mennyire sebezhetőek. Csak minálunk maradhatnak tiszták a szegény leányok, mert itt a szívüket nem szolgáltathatják ki mindenféle jött-ment hitvány rablónak — fejezé be előadását a női és férfi lelkek nagy tudója.
Szindbád csöndben fölállt, és egy szál rezedát tett az asztalon álló vázából arra a székre, melyen nem is oly rég elbódította az a sehol másütt sem érzett illat, melyet nem fog érezhetni eztán soha már.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Verő László
