Roald Dahl: Születés és pusztulás – 7torony Irodalmi Magazin

Műfordítás

– Minden rendben – mondta az orvos.
– Feküdjön vissza, és pihenjen – a hangja mérföldnyi távolságból hangzott, és olyan volt, mintha kiabálna.
– Fia született.
– Hogyan?
– Gyönyörű fia van. Érti, amit mondok? Gyönyörű fia! Hallotta, ahogy sírt?
– És jól van, doktor úr?
– Hát persze, hogy jól van.
– Látni szeretném.
– Egy perc, és láthatja.
– Biztos benne, hogy jól van?
– Egészen biztos.
– Még mindig sír?
– Próbáljon pihenni. Nincs miért aggódnia.
– Miért hagyta abba a sírást, doktor úr? Mi történt?
– Ne izgassa fel magát, kérem. Minden rendben van.
– Szeretném látni. Hadd nézzem meg!
– Drága asszonyom – simogatta meg a nő kezét az orvos -, szép, erős, egészséges fia van. Miért nem hiszi el nekem, ha mondom?
– Mit csinál vele az a nő?
– Kicsinosítjuk önnek a babáját – felelte az orvos.
– Egy kicsit megmosdatjuk, ennyi az egész. Adjon nekünk néhány percet.
– Esküszik, hogy jól van?
– Esküszöm. Most feküdjön vissza, és pihenjen. Csukja be a szemét. Gyerünk, csukja be. Ez az. Jól van. Jó kislány…
– Annyit imádkoztam, hogy életben maradjon, doktor úr.
– Miket beszélő Persze, hogy életben marad!
– A többiek nem maradtak életben.
– Tessék?
– Eddig egyetlen gyerekem sem maradt életben, doktor úr.
Az orvos csak állt az ágy mellett, és nézte a fiatalasszony sápadt, kimerült arcát. Még soha nem látta korábban. Csak nemrég érkezett a városba a férjével. A kocsmárosné, aki feljött, hogy segítsen a szülésben, azt mondta, hogy a férj a vámházban dolgozik a határon, és ők ketten három hónapja érkeztek meg, mindössze egy bőrönddel és egy utazótáskával. Azt is mondta, hogy a férj részeges, egy erőszakos, basáskodó kis iszákos. Az a szóbeszéd is járta, hogy ez már a harmadik házassága, és az egyik felesége meghalt, a másik pedig otthagyta valami gusztustalan ügy miatt. De ez csak pletyka volt.
Az orvos lehajolt, és betakarta a páciense mellét.
– Nincs miért aggódnia – mondta kedvesen – a gyerek teljesen egészséges.
– Ugyanezt mondták e többiről is. De mindet elvesztettem, doktor úr. Az elmúlt tizennyolc hónapban mind a három gyerekemet elvesztettem, meg kell értenie, hogy ilyen ideges vagyok.
– Hármat?
– Ez a negyedik… négy év alatt.
Az orvos kényelmetlenül váltogatta a lábait a csupasz padlón.
– Nem hiszem, doktor úr, hogy tudná, mit jelent ez, mind a hármukat elveszteni, lassan, egyiket a másik után. Még most is látom őket. Olyan tisztán látom Gustav arcát, mintha itt feküdne mellettem az ágyban. Gustav gyönyörű kisfiú volt, doktor úr. De mindig beteg volt. Borzasztó dolog, amikor mindig betegek, és nem lehet velük mit kezdeni.
– Tudom.
Az asszony kinyitotta a szemét, néhány pillanatig az orvost nézte, aztán újra lehunyta.
– A kislányomat Idának hívták. Néhány nappal Karácsony előtt halt meg. Még csak négy hónapja. Bárcsak láthatta volna Idát, doktor úr!
– Most van egy másik gyereke.
– De Ida annyira szép volt!
– Tudom.
– Honnan tudhatná! – kiáltott fel az asszony.
– Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű gyermek volt. De a mostani gyereke is nagyon szép – az orvos elfordult az ágytól, az ablakhoz ment és kinézett. Esős, szürke áprilisi délután volt, az utca túloldalán jól láthatta a piros háztetőket, és a rajtuk szétfröccsenő nagy esőcseppeket.
– Ida kétéves volt, doktor úr… és annyira gyönyörű, hogy le sem tudtam venni róla a szememet, attól kezdve, hogy reggel felöltöztettem, egészen addig, amíg este újra ágyba nem került. Mindig rettegtem attól, hogy valami történik vele. Miután Gustav, és az én kis Ottóm is elment, már csak ő maradt nekem. Néha felkeltem éjszaka, odalopakodtam a bölcsőhöz és a szájához tartottam a fülemet, hogy lélegzik-e.
– Próbáljon pihenni – lépett vissza az orvos az ágyhoz -, kérem, próbáljon pihenni.
Az asszony arca sápadt volt és vértelen, az orra és a szája körül kékesszürkére színeződött a bőr. Homlokára nedves hajtincsek tapadtak.
– Amikor meghalt… akkor már terhes voltam, doktor úr. Már négy hónapja hordtam a következő gyermekemet. – Nem akarom!? – kiabáltam a temetés után. – Nem tartom meg! Elég gyereket temettem el!? A férjem pedig… ott sétált a vendégek között egy nagy pohár sörrel a kezében… és amikor ezt meghallotta, azt mondta: – Híreim vannak neked, Klara. Jó híreim?. El tudja képzelni, doktor úr? Éppen akkor temettük el a harmadik gyerekünket, és ő ott áll egy pohár sörrel, és azt mondja, hogy jó hírei vannak. – Áthelyeztek Braunauba?, azt mondja, – úgyhogy már kezdhetsz is csomagolni. Ez egy új kezdet, Klara?, azt mondja. – Új helyre kerülsz, új orvost kapsz…?
– Ne beszéljen, kérem.
– Maga az új orvos, ugye, doktor úr?
– Ágy van.
– És ez itt Braunau.
– Igen.
– Félek, doktor úr.
– Ne féljen.
– Milyen esélyei lehetnek a negyediknek?
– Ne gondoljon erre.
– Nem tudok nem gondolni rá! Biztosan valami örökletes dolog miatt halnak meg a gyerekeim. Egészen biztosan.
– Ilyen nincsen.
– Tudja, doktor úr, mit mondott nekem a férjem, amikor Otto született? Bejött a szobába, ránézett a bölcsőre, amiben Otto feküdt, és azt mondta: – Miért kell az összes gyerekemnek ilyen kicsinek és gyengének lennie??
– Ezt nem mondhatta.
– Beledugta fejét Otto bölcsőjébe, mintha valami rovart vizsgálna, és azt mondta: – Csak annyit mondok, hogy ugyan miért nem lehetnek jobb fajúak? Csak annyit mondok?. És három nappal később Otto halott volt. Gyorsan, már a harmadik napon megkereszteltük, és még aznap este meghalt. Aztán Gustav is meghalt. Aztán Ida is. Mind meghaltak, doktor úr… és hirtelen kiürült az egész ház…
– Ne gondoljon rá.
– Ez is olyan kicsi?
– Teljesen normális gyerek.
– De kicsi?
– Hát, talán egy kicsit. De a kicsik sokszor szívósabbak, mint a nagyok. Gondoljon csak bele, Frau Hitler, jövő ilyenkorra már majdnem beszélni tanul! Hát nem kedves gondolat?
Az asszony nem válaszolt.
– Két év múlva talán már beszélni is fog, és megőrjíti magát a fecsegésével. Eldöntötték már, hogy mi legyen a neve?
– A neve?
– Igen.
– Nem tudom. Nem is tudom. Azt hiszem, a férjem azt mondta, hogy ha fiú lesz, hívjuk Adolfusnak.
– Vagyis Adolfnak.
– Igen. A férjemnek tetszik az Adolf, mert hasonlít az Alois-ra. Alois a férjem neve.
– Nagyszerő.
– Jaj, ne! – kiáltott fel hirtelen az asszony, és felült. – Ugyanezt kérdezték tőlem, amikor Otto született! És most ő is meg fog halni! Keresztelje meg, most azonnal!
– Jól van, jól van – tette a kezét a vállára az orvos – n téved. Biztosíthatom, hogy téved. Csak egy kíváncsi vénember vagyok, ez minden. Imádok nevekről beszélni. Azt hiszem, az Adolfus nagyszerő név lesz. Az egyik kedvencem. És nézze csak – itt jön!
A kocsmárosné, a csecsemőt terjedelmes keblére szorítva, az ágyhoz vonult.
– Itt van a kis drága! – harsogta boldogan – Meg akarja fogni, kedveském? Odategyem maga mellé?
– Jól be van pólyálva? – kérdezte az orvos – Rendkívül hideg van itt.
– Persze, hogy jól be van pólyálva.
A csecsemő be volt bugyolálva egy fehér gyapjúkendőbe, csak kicsiny rózsaszín feje látszott ki belőle. A kocsmárosné óvatosan az ágyra fektette, az anyja mellé.
– Tessék – mondta – Nézheti kedvére.
– Szeretni fogja – mosolygott az orvos – Gyönyörű baba.
– Csodaszép keze van! – jelentette ki a kocsmárosné – Azok a hosszú, finom ujjak!
Az édesanya nem mozdult. Még csak rá sem nézett a gyerekre.
– Na, gyerünk! – sürgette a kocsmárosné – Nem harap!
– Nem merek odanézni. El sem merem hinni, hogy megint van egy kisbabám, és egészséges!
– Ne butáskodjon!
Az anya lassan elfordította a fejét, és ránézett a mellette fekvő, hihetetlenül nyugodt kis arcra.
– Ez az én babám?
– Ez hát.
– … de gyönyörű!
Az orvos az asztalhoz lépett, és elkezdte elpakolni az eszközeit. Az anya az ágyon feküdt, mosolyogva nézte a gyermeket, néha megérintette, és kedveskedve gügyögött neki:
– Szerbusz, Adolfus – suttogta – Szerbusz, kicsi Adolf…
– Pszt! – szólalt meg a kocsmárosné – Hallgassa csak! Azt hiszem, ez a férje.
Az orvos a ajtóhoz lépett, kinyitotta és kinézett a folyosóra.
– Herr Hitlerő
– Igen.
– Jöjjön be, kérem.
A sötétzöld egyenruhát viselő kis ember belépett a szobába, és körülnézett.
– Gratulálok – mondta az orvos – Fia született.
Az ember olyan pofaszakállt viselt, mint Ferenc József császár, és erős sörszagot árasztott.
– Fiam?
– Igen.
– És hogy van?
– Jól. Akárcsak a felesége.
– Jó – az ember lábujjhegyen odasétált az ágyhoz, amelyen a felesége feküdt.
– Hát, Klara – mosolygott a pofaszakálla mögül – hogy ment? – aztán lehajolt, hogy megnézze a babát. Majd mélyebbre hajolt. Aztán még mélyebbre és mélyebbre, amíg az arca mintegy félméternyire került a gyerekétől. A felesége könyörgő tekintettel nézte.
– Csodálatos tüdeje van – közölte a kocsmárosné. – Hallotta volna kiabálni, rögtön azután, hogy a világra jött!
– Istenem, Klara…
– Mi az, drágám?
– Ez még kisebb, mint Otto volt!
Az orvos sietve előrelépett.
– Nincs ezzel a gyerekkel semmi baj! – mondta.
A férj lassan felegyenesedett, elfordult az ágytól és az orvosra nézett. Meglepettnek és lesújtottnak látszott.
– Ne hazudjon, doktor! – mondta – Tudom én, mit jelent ez! Megint ugyanaz fog történni!
– Na idefigyeljen… kezdte a doktor.
– Tudja maga, mi történt a másik hárommal, doktor?
– El kell felejtenie őket, Herr Hitler! Neki adjon egy esélyt!
– De olyan kicsi és gyenge!
– Drága uram, hisz csak most született!
– De akkor is…
– Most mit akar? – csattant fel a kocsmárosné – Belebeszélni ezt a gyereket a sírba?
Az asszony sírva fakadt. Rázta a testét a zokogás.
Az orvos a férjhez lépett, és a vállára tette a kezét.
– Legyen jó hozzá, – suttogta – kérem! Nagyon fontos – majd lopva megszorította a vállát, és odatolta az ágyhoz. A férj tétovázott. Az orvos még keményebben szorította, szinte sürgette az ujjaival. Végül a férj vonakodva lehajolt, és megcsókolta a felesége arcát.
– Jól van, Klara! – mondta – Ne sírj.
– Annyit imádkoztam, hogy életben maradjon, Alois.
– Igen.
– Hónapokig minden nap elmentem a templomba, és térden állva könyörögtem, hogy élhessen!
– Igen, Klara, tudom.
– Több halott gyermeket nem viselek el, érted?
– Persze, hogy értem.
– Élnie kell, Alois. Muszáj élnie, muszáj… , Istenem, légy kegyes hozzá…