… ugyanazon nap sugarai vidítják fel őket, és ez a különbözőség csak növeli bájukat és hozzátesz szépségükhöz.
Naudiz, a bükkfából ácsolt létra
sszekuporodva ült a sarokban, a porban. Fejét térdeire támasztotta, mereven nézett kifelé a földkunyhó faágakból tákolt ajtajának rései között. A beszüremlő fényben pihék, porszemek táncoltak. A levegő csalókán melegnek látszódott a sárga fénytől. Pedig hideg volt, szinte fagyosan hideg. Az asszony fázott. Rongyokkal betakart teste didergett. A kunyhó átellenes sarkában, a hamu alatt a parázs már csak pislákolt, kihunyni készült, ugyan úgy, mint a vereslő Nap az égen. A bejáraton beszűrődő fény elhalványult, kékes szürkére váltott. Az asszony odalépett a tűzhelyhez, száraz füvet, vékony ágakat tett rá, gyengéd, tétova keze remegett. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, életre kap a tűz, lángnyelvei magasra csapnak. A kesernyés füst megnyugtatóan töltötte be a kicsiny kalibát.
Azon a csillagfényes éjjel, a Hold tele arccal mosolygott le az égről, ám el-elbújt egy-egy elébodrosodó felhő mögött. A remegő asszony osont a hatalmas fák alatt a kőtömbök közé, tüzet csenni. Úgy bujkált, lebbent fától-fáig, mint egy lopakodó, kiéhezett ragadozó a prédája után. Szíve szaporán vert. Félt. Oka volt a félelemre. Tilosban járt, tiltott volt szándéka is, amiért odament. Ez a tölgyerdő az rök Fényesség erdeje volt, ide a belinukok engedélye nélkül nem léphetett be senki. Itt csak ők jártak-keltek szabadon, a belinukok, ők, az isten katonái, akik a tüzet táplálták és őrizték. Rettegték hatalmukat a környéken lakók, félték haragjukat a távolabb élők. Egy belinukra ránézni is merészség volt, soha nem lehetett tudni, mivel büntetik a tolakodót. Testi erejük az egyszerű halandók szemében felmérhetetlenül nagy volt, lelki erejük kiismerhetetlen. Varázslónak tartották őket. Gonosz, vagy éppen jótevő mágusoknak. Szálfa termetükkel fölé magasodtak még a ligetek fáinak is, nagy területeket beláttak, mindent észrevettek, nem menekülhetett előlük semmi élő. Az asszony nem tudta, hogy a belinukok látnak-e a sötétben is, mint a baglyok. Elszánt volt, ha meg kell halnia merészségéért, hát meghal. Ágy nem élhet tovább. Egyedül, magányosan, tűz nélkül.
A lovak nyerítése váratlanul érte. Rémületében kezét-lábát szétvetette, úgy terült el a földön, mint akibe a villám csapott. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Fülelt, hall-e közeledő lépteket. Az őszi éjszakában röppentek az éjjeli pillangók, nedves szárnyuk surrogását is meghallotta az asszony, aki moccanatlan hasalt a bokor alatt. Minden nesztől megrebbent, gondolatban fel-felsikított a félelemtől. Hosszú időnek érezte a dermedt rettegés perceit. Agyába beledobban a gondolat, rávirrad a nappal, innen már soha élve nem menekülhet. Pergő könnyei elvegyültek az esti harmattal az avaron. Csend volt. Szél sem simította a lombokat, ág sem reccsent meg léptek alatt. Távolban a lovak patái sem dobogtak már, elmúlt a veszély. Tovább óvakodott. Mászott a nyirkos leveleken. Felegyenesedni nem mert. Az orrában érezte a tűz illatát. Nem lehetett messze a hatalmas kövekkel körbekerített máglyától. Bátorsága felhorgadt, felegyenesedve gyorsabban haladt a célja felé, már azt sem bánta, hogyha zajt kelt. Látta a kövek fölött verdeső lángokat. Az irdatlan lángnyelvek sárgán, pirosan, kéken táncoltak, viháncoltak a kőrakás tetején.
A fiatal, nekikeseredett asszony hirtelen elszánással futni kezdett a tűz felé, kezében merítésre készen, magasra tartva meredt a nyeles parázstartó fazék.
Erős kéz ütötte meg a nő gyenge vállát. Hasra vetette magát, nyüszített a félelemtől. Karjánál fogva húzta fel a földtől, a vézna testet könnyedén emelte az óriásra nőtt belinuk.
– Hová ilyen sietve leányom? – dörmögte a katona a karjai között vergődő riadt teremtésnek.
– Csak… csak… nincs senkim, aki kaphatna a szent tűzből! Nincs! Magam vagyok! Nincs tüzem! Kialudt, mire visszatértem hegyek közül, a bujdosásból! Nem élhetek tovább tűz nélkül nagy magányomban! Inkább meghalok!
Félrebillentett fejjel, megadón tartotta oda a nyakát, becsukott szemmel várta a nyisszantást, ami véget vet rettegésének és siralmas életének. Nem tiltakozott, nem rúg-kapálódzott, egész testével, lelkével beleegyezett végzetébe.
A belinuk elmosolyogott.
– Kár lenne egy ilyen szép, fiatal életért! – Mondta. – Mi a neved?
– Kenoccha! – Kiáltott fel a lány.
– Csitt te! Halkan! – Szorította magához a riadtan a férfi. – Ki nevezett el így?
– Az argyleus! Az mondta így kell nekem mondani, ha kérdik mi a nevem: Kenoccha. Maga is furcsállva, ízlelgetve ejtette ki a szót, ami az ő nevét jelentette.
– Apádat hogy nevezik?
– Apám nincsen!
– Nincsen neve?
– Nincsen mán apám.
– Amíg volt, hogy hívták?
– Nem volt neki külön neve. A medve-harcosok közül való volt, azt mondta anyám.
– Anyádnak sem volt saját neve?
– Nincsen neki külön neve. A farkasok kísérik csapatból való.
– Hol van most?
– Nem jött vissza a hegyről.
– Kié vagy? – Nézett a tűz felcsapó lángjainak fényénél az asszony kezére a katona. Nem látott semmi rajzolt, vágott jelet a formás kézfejen.
– Argyle királyáé vagyok. – Pillantott a kezére Kenoccha is. Lassan felfelé fordította az öklét, kinyújtotta ujjait, megmutatta a tenyerét. Láthatóvá vált a jel, a kereszt, szabályos, egyenlő hosszú szárakkal.
– -… – Olvasta le a jelet az asszony tenyeréből a belinuk. – Argyle jele.
– Az embered hol van? – Látta a karikát a kereszt felett, tudta, ez azt jelenti, már párt találtak számára az argyleusok, tehát már nem leány, hanem asszony a fogja.
– Elszállt szájából a pára, fekve maradt a csatamezőn. – Válaszolta csendesen az asszony.
– Senkid sincs valóban, aki a tűz ünnepén parazsat vinne a kunyhódba? Nem maradt egy férfi sem élve, sem testvér, sem más ember-rokon? – Szánakozó szóval faggatózott a belinuk. Kenoccha a fejét rázta, két tenyerét mutatta: nincs
– Most megölsz? – Úgy kérdezte ezt, mintha türelmetlenül várná a végzetét, inkább meghal, de ne kérdezgesse tovább.
– Én nem ölök embert! – Közölte a belinuk.
– Én asszony vagyok, nem ember! – Tiltakozott Kenoccha is.
A hatalmas ember felkacagott, nevetését visszhangozták a környező sziklák.
– Mahoncada! – Kiáltotta a másik éjjel őrködő belinuk. – Min nevetsz?
Mahon ijedten kapta fel az asszonyt. Erősen magához szorította, fél karjával, gyors mozdulattal rátakarta a szárnyát.
– Meg ne mozdulj! Hallgass! – Súgta az asszony fülébe izgatottan.
– Mit keresel itt Maitiasnada? -Fordította busa fejét, az érkező felé Mahon.
– Hamarabb a fehér ló tombolt, verte a lábát a földhöz, kapálódzott. Felzavarta valami! Később hallom a nevetésed. Mi történik itt ma éjjelő Már nyugodni sem lehet ehelyt?
– Nyugodj! Semmi okod a nyugtalanságra! Magam is azon nevettem, amitől megijedtem!
– Mi némű dolog ijesztheti meg Mahoncadát?
– Csak egy nyúl! Csak egy kis nyúl futott át a fák között!
– Mit mutatott, milyen irányba szaladt?
– A tűz felé futott, de nem ért oda, közbeléptem.
– Nagy veszedelmet akadályoztál meg! – sóhajtott Maitiasnada.
– Menjünk, szunnyadjunk! – Válaszolta halkan a másik.
Mahon köpönyege alatt Kenoccha mocorgott, kereste a helyét. Vékony karjaival átkulcsolta a katona izmos, vastag nyakát, egész testével hozzásimult. Maga sem gondolkodott azon, vajon miért is bízik ennyire ebben a nagy termetű, dörmögő hangú emberben. Csak simult, csak bújt előle, hozzá.
– Kenoccha, Kenoccha, hogyan lehet egy asszony ennyire ártatlan? -Mosolygott rá az őr, miközben talpára állította maga előtt. -Tán az urad semmit sem tanított neked a férfiakról?
– Gyermek volt még, amikor összepárosítottak minket, azután az első csatában odaveszett fiatal élete! Nem ismertük meg egymást! – Pihegte mégiscsak izgatottan Kenoccha.
– Érintetlenül maradtál özvegy?
– Özvegy? Nem értem ezt a szót! Mit jelent?
– Maradt-e élve öccse a párodnak?
Kenoccha csak a fejét rázta. Mondta már, senkije sem maradt. Túl sokat kérdez, túl sokat beszél ez az óriás, nem jelenthet jót. Félt.
– Indulj vissza a kunyhódba! Követlek, majd adok parazsat, ha biztonsággal kiértél a Fényesség Erdejéből.
Kenoccha torkában dobogó szívvel lopakodott keresztül a nagy fák alatt. Úgy, ahogy jött rettegve, remegve kúszott, mászott, máskor hirtelen libbent fától-fáig, bokortól-bokorig, vigyázva ne hogy zajt üssön, nehogy ráessen a holdsugara, meg ne láthassa senki élő.
Az erős törzsű tölgyek úgy állták körbe a nagy köveket, mintha a kövek valaha maguk is fák lettek volna, közülük valók. Sűrű ágaik alatt a földön, puhán terültek szét, az idők időtlenségében levetkezett leveleik, felül nyersen, alatta szárazan, lejjebb pedig finom porrá emésztődve. Imitt-amott, a kisebb tisztásokon, két fa között magoncok bontogatták gyenge hajtásaikat, vékony, erőtlen ágaikkal nyújtózkodtak a gyér fény felé, girbegurba gyökereikkel kapaszkodtak a földbe. Kenoccha rongya beleakadt az egyik erősebb csemetébe. A riadalom megbénította. Megfogta valaki, és nem ereszti! Megkeményítette minden izmát, majd elernyedt. Ma éjjel már másodszor adta meg magát a halálnak.
Nem mozdult. Nem félt.
– Miért heversz itt? Miért nem haladsz? – Hallotta maga felett Mahon dörmögését.
Újra felemelte az asszonyt, megint rátakarta a köpönyegét, sietős léptekkel elindult vele a közeli kunyhók felé.
– Melyik a tiéd? -Suttogta a ruhája alatt csimpaszkodó teremtésnek.
– A legszélső! – Válaszolt az asszony.
– Hiszen ez nem több mint egy kotorék! Ebben megfagysz, ha ropogósra vált a hideg!
– Nem fagynék meg, ha lenne tüzem! – Ágált Kenoccha.
– De megfulladnál a füsttől! – Oktatta Mahoncada.
– Ez olyan kicsiny, ketten el sem férnénk benne. Sehogyan sem férnénk! -Mahon megint kacagott. Nevetése szétterült a lapályon, visszhang nem érkezett vissza, csak a kutyák ugattak fel, izgatottság nélkül vakkantgattak egymásnak.
– Ásóbotod van?
– Van, azzal túrom a földem! – Mutatott a gunyhó mögé fél karjával Kenoccha.
Mahon a pirkadat első sugarával egyszerre vetette szeme sugarát a dértől csillogó növényekre. riás tökök hevertek a földön szerte-szét, szürkés-sárga kérgükön megcsillant a zúzmarában a pirosló fény.
– Jó termés! Mit vetettél még?
– Árpa terem magától a mezőn. Arattam, kicsépeltem! – Büszkélkedett az asszony. Mahon hallgatott. Várt. Ez bizony kevés a téli túléléshez! – Gondolta.
-Tudom a gyökerek helyét is! Tudom! – Igyekezett Kenoccha meggyőzni a katonát, életképes ő, tud ő gondoskodni magáról.
– Állj hát meg a saját lábadon! – Tette le a földre terhét a belinuk. Kacarászott, dörmögött, Kenoccha nem értette az okát.
– Add ide azt az ásóbotot, segíts, hordjad kifelé a földet, sietve! – Utasította Mahon.
Az asszony hatalmas lapulevelet húzott maga után.
– Erre kotord a földet, én majd kihúzom a kunyhó elé!
Mahon egy mozdulattal dobta le a gunyhó szárazágakból, sárból, fűcsomókból rakott tetejét. A föld még csak a színén volt fagyott, még csak ízlelgette a tél, mélyre még nem harapott. Mahon hamar feltúrta, kimélyítette, kiszélesítette az üreget. Kenoccha nem győzte kihúzgálni a felesleges földet. Mahon a fellazított talajt kettéhasított fiatal fatörzzsel tolta kifelé. Néhány mozdulattal többet rakott ki, mint a fiatal nő mindeddig.
– Nagyon erős vagy! – Csodálkozott rá Kenoccha.
– Mégis a te erőd több az enyémnél! – Válaszolt neki döcögve az elfojtott kacagástól Mahon.
– Nézd, mind idegyűltek a társaid! – Itt leskelődnek a bokrok mögül.
– Mostantól majd nem mernek közel jönni, nem tudnak majd bántani!
– Bántottak?
Kenoccha bólintott.
Az új lakhely hamar elkészült. Elég széles és elég mély lett ahhoz, hogy ne fagyjon, és ne fulladjon meg benne a lakója. A belinuk tetőre vékonytörzsű fákat támasztott, arra nyers ágakat rakott.
– Majd húzgáld rá a kikotort földet! Ráléphetsz a tetejére, jól taposd le! A bejáratnak kis helyet hagytam, tapaszd be az ágakat nedves, vörös földdel, akkor megvéd a hidegtől!
– Eridj, keress fát, vékonyat, vastagabbat a tűzhöz! Igyekezz vissza, nem lenne jó, ha keresnének a belinukok engem, és itt találnának!
Kenoccha szaladt, az erdő széléhez, gyors mozdulatokkal a karjába kapta a szél által letört, földön heverő ágakat.
– Itt vagyok már! – Dobta le a kunyhó elé a rőzsét az asszony.
– Törd el az ágakat karhosszúságúra, amelyik roppan, amikor töröd, azt hozd be!
– Áííííí-ééééééééé! -Sikított fel Kenoccha, amikor meglátta, fellobban a láng a tűzrakás alatt. Ijedten hátrálni kezdett, kezét védekezőn maga elé tartotta. Mahon guggolt a kunyhó sarkában a most rakott tűzhelynél, élesztgette a tüzet. Felegyenesedni nem tudott, így is a feje a tetőt érte, ha nem húzta be még a nyakát is.
– Mi a baj Kenoccha?
– Az ujjaidban tűz lakik? Hozzá értél a fához és meggyulladt! Mágus vagy! Ha hozzám érsz, én is elégek!
– Az bizony könnyen lehet! – Kacagott Mahon, miközben kifelé igyekezett a szűk résen.
– Vigyázd a tüzet! Ropogós fával etesd! Ha szeme lesz, parázslik, takard be hamuval.
Még visszanézett, mosolyogva, elégedetten, mielőtt visszament azokhoz, akikhez tartozik, Az rök Fényesség Erdejébe.
Kenoccha odatartotta a kezét a tűz fölé, nézegette, hová megy, hogyan jut ki a füst a szabadba. A tűzhely fölött a sarokban megérezte érzékeny kézfején a hideget. Megtalálta a rést, amit Mahon a füstnek hagyott. Talán életében először elmosolyodott.
Most, hogy újra lángolásra bírta a parazsat, elégedetten nyúlt el a kaliba sarkában a lévő vackán. Kenoccha befészkelte magát az avarból, szénából összehordott vacokra. Magára húzta a színes, vastag szőttest. Orrát felhúzva szaglászott, mély lélegzéssel szívta magába segítője párájának nyomát. A takaró, amit magára húzott, Mahon emlékét őrizte. Ez az illat különbözött minden eddig ízlelt szagtól, mégis megnyugtatóan ismerős volt számára: a biztonság, az életben maradás ígéretét adta számára. Ha közeledett felé a helyiek közül valaki, asszony, vagy férfi, ő már nem rettegett attól, hogy elveszik az élelmét, vagy az életére törnek. A közeledők kellő távolságot tartva megálltak, mintha bűvös körrel vette volna őt körül Mahon, amin belülre nem léphet senki.
Kenoccha olyan lett, mint a falkából kivert farkas, de őt nem a gyengesége, hanem az ereje miatt közösítették ki. Magányosan barangolt nap, mint nap. Nem tartozott már sem a medve népéhez, sem a farkasok csapatához, sem egykori párja hadához, a szarvasokhoz. Elindult a pirkadat rózsaszín fényénél fel, a tisztás mellett magasodó dombra, majd a lenyugvó nap sugarait követve tért vissza a menedékébe, az oltalmat adó földkunyhóba.
A falu lakói kellő távolságot tartva figyelték Kenoccha minden lépését. A nők keserű irigységgel a szemükben vizslatták, merre tart, mit cselekszik magányosan, de mégsem egyedül, hiszen az isten és az ő szolgálójának hatalma mindig vele van.
A férfiak a szemük sarkából lesték, mint a prédát, amely előbb utóbb a zsákmányuk lehet, ha elérkezik a megfelelő pillanat.
A gyermekek csapatosan futottak utána, kiabálva, köveket, fadarabokat, rohadt gyümölcsöket dobálva felé. Amikor Kenoccha megállt, szembefordult velük, várakozott, hogy közelebb jöjjenek, a megszeppent csorék eloldalogtak, szaladtukban a markukból földet szórtak át a bal válluk felett, hogy a babonázástól megmeneküljenek.
A kutyák a bátran nyomába szegődtek a kirekesztett asszonynak, csaholva, falkástul loholtak utána, felverve a bokrok aljáról a nyulakat, a sűrű fűből a fácánokat, foglyokat.
Kenoccha ment a maga útján, vitte a vágy érezni, látni, ízlelni a lét örömeit.
Útközben leheveredett az erdei tisztáson, kitörő életörömmel meghempergett a selymes fűben, hátára fordult, kezeit, lábait az ég felé tartotta, torkából kitörtek a szunnyadó hangok, gurgulázva kacagott. Elégülten elterült a langy meleg földön, figyelte a tengerzöld égen úszó halványkék felhőfoszlányokat, szaporán lélegzett, minden lélegzettel közelebb került az éghez, eggyé vált a világmindenséggel. Szemébe könnyei prizmáján keresztül érkezett a fény, varázslatos színek villantak fel elméjében. Lebegett a lelkét betöltő érzésben, magányát feloldotta a mindenség szivárványában.
A fák ágai hárfaként feszültek a feltámadó szélnek, muzsikálni kezdték a változás zenéjét.
Kenoccha testét hideg tenyérrel simította végig a fuvallat.
A kutyák a farkukat behúzva, szűkölve távolodtak, majd eltűntek az erdő fái között. Az asszony felpattant, riadtan körbenézett, egyedül volt, fázott. Testén már réges-rég cafatokra szakadt a kendervászon rongy, amit Argyle embere adott rá annak idején, amikor a király tulajdonjogát gyermeki tenyerébe bejegyezte.
Kenoccha teste sokat változott az eltelt idő alatt. Erős, hosszú lábai, gömbölyű tompora, gyenge dereka, rugalmas mellei, izmos vállai, hosszú karjai, karcsú nyaka, vörös sörényes feje hasonlóvá tette egy fiatal csikóhoz, ám mégis az emberi test harmonikus arányait mutatta. Az asszony széles arca, gyengéden domború homloka, hosszúkás orra, duzzadt ajka, dacosan erőteljes álla határozottságot sugárzott. Zöld szeme különös fényben ragyogott sűrű szemöldöke alatt. Kenoccha teste a legszebbnek ígérkezett az erdő szélén élő nők között. Ha eddig épségben megmaradt volna is az a darab rongy, akkor sem takarta volna már el az ifjú nő testét. Kenoccha mégsem érezte eddig pucérnak magát, hiszen napközben még nem fázott. Éjjel pedig, betakarta Mahon ajándéka, a durva szövésű pokróc. Most azt megsúgták a neki a fák, közelít a tél, szüksége lesz majd állatszőrmére, ha ki akar bújni a vackából.
Kenoccha hallgatta a szél muzsikáját, borzongott. Felnézett a szürke, hideg esővel terhes felhőkre, fohászkodott. Lelke óhaját küldte a szélbe, társra vágyó, a társát vágyó ember sóhaját. Hatalmas tölgyek bólongattak, smaragdzöld leveleiket bodrozta a szél, termésük kipergett tokjából, aranysárga záporként hullt a földre a makk. Bükkfák illegették karcsú derekukat a kőrisfák előtt. A kőris elengedte fakó szürke leveleit, mint a lepkék szállongtak a tisztás felé. A magas fű a szélben elhasalt, lelapult a földhöz, mintha így elkerülhetné az őszi sárgodást, mintha így nem találhatna rá az elmúlást hozó hideg.
Kenoccha folytatta útját a dombtető felé. Nem hallotta a puha avaron az őt követő léptek zizzenését.
Nem érezte a hátán a napsugár melegét, amint haladt felfelé az egyre meredekebbé váló domb oldalán, mint eddig mindenkor, amióta itt élt, idejárt. A szél a szemébe fújta a loboncát, tépte derekáról a rongyokat, mintha meg akarná állítani, mintha anyaszülten kellene gazdája elé állnia újra. A szél hol oldalról, hol szemből tántorította meg az elszántan felfelé igyekvő asszonyt. Ő kétrét görnyedt, a gyéren nőtt magoncok után kapaszkodott, de azok gyenge gyökere kiszakadt a puha anyaföldből. Kenoccha is a földhöz lapult, mint a hosszúszálú fű. Szemeit szorosra zárta, körmeivel kapaszkodott a fűcsomókba. Hallgatta a szélvihar tombolását, magas füttyeit a nyargaló légnek, mély sóhajait a felnyögő erdőnek. Fülelte az égi lovasok ostorának csattogását, csukott szemmel is látni vélte a Föld felé süvítő fénynyilakat. Fázott, reszketett a félelemtől és a hidegtől. vatosan az oldalára fordult, összekuporodott, fejét ráhajtotta karjaival átölelt térdeire. Várt. Hirtelen vége szakadt az égiháborúnak. Olyan üres lett a levegő, mintha a szél mélylélegzetét visszafojtva epekedett volna ereje megújulására. Dermedt csend lett égen és földön, a várakozás némaságát nem törte meg hang.
Könnycseppnyi vízcseppek hulltak tétován, hol itt, hol távolabb értek földet, gyors egymásutánban, majd lassan, rendszertelenül, úgy, mintha még nem döntötték volna el a mennyekben, hogy vízzel vagy jéggel szakadjon le a felhők terhe.
Kenoccha szaladt az erdő szélén álló tölgyfához. Búvóhelyet keresett. Ágak roppanását hallotta maga mögött, de hátra sem nézett, sietett megbújni a fa karokat formázó gyökerei között. Hátát a fatörzsnek vetette, fejét lehajtva várta az esőt. Hullni kezdett, zuhogott, ömlött víz, a függönye sűrű szálai között átlátni sem lehetett. Kenoccha sikított, amikor megérezte karjai alatt a jegesen hideg kezek markolászását. Kiugrott búvóhelyéről, neki iramodott volna futni, de a két erős kar elkapta, felemelte. Kenoccha vinnyogott, fújt, prüszkölt, kapálódzott a lábaival, rúgott, karmolt, harapott.
– Csendesülj, csitt, nyugodj meg már! Én vagyok! – Kiáltotta Kenoccha fülébe a férfi. Ráborította köpenye szárnyát az átfázott, vizes testre. Kenoccha megérezte orrában a férfi testének illatát, lelkében a félelem riadalma az öröm lelkesedésére váltott.
– Várunk itt a fa alatt, amíg eláll az eső. – Dörmögte Mahon. – Már nem fázol. Már nem ázol. Várakozunk itt csendesen.
Kenoccha nem értette, mit mond neki, mégis elégedetten szuszogott a száraz melegben.
Mahon azonnal elindult a köpenye alatt Kenocchával, amint csendesült a zivatar. Nagy léptekkel igyekezett a dombtetőre.
Mahon majd kétszer olyan magas volt, mint e vidék lakói. Busa, nagy fején a sűrűn nőtt sötétbarna, göndör hajtincsek, bajusza, göndör szakálla hasonlatossá tette névadójára, a medvére. Termetével, járásával sem cáfolt rá a nevére.
Kreol arcán a nagy, ovális szemeiből borostyán fénnyel világítottak szembogarai. Széles vállain a csuklyás köpeny, még nagyobbnak mutatta termetét, mint amilyen valójában volt. Mahon a belinukok köntösét viselte, a fény papjai öltözékét, a kelme sárga színe magas rangot jelzett. Belnek, a fény istenének a papjai, akik a szent erdő mélyén lakoztak, titkos világukat nem engedték felfedni halandóknak, ők maguk sem jártak az őslakók közé. Mahon mégis el-elhagyta szűkösnek érzett életterét, barangolt a környező hegyekben, völgyekben.
Kenoccha Mahon alsóingét tapogatta, soha nem érzett még ujjai között ilyen finom szövésű anyagot. Nyugodtan kapaszkodott fél karjával a férfi nyakába, nem érzett sem az orrával, sem az ujjaival, sem az ösztöneivel semmiféle veszélyt.
Mahon a dombtetőn letette, talpára állította az asszonyt, nem szólt, csak az állával mutatott előre:
– Nézd!
Az eső elállt, a Nap újra teljes fényében pompázott a látóhatár alján. A szivárvány szabályos félkörívet írt az égre. Két pillére egy-egy ormon állt, összekötve a távoli hegyeket. Most az ég a mély tengerek kék színében pompázott, fehér páracsomók libbentek felfelé, csipkeként díszítették az ég fátylát.
A hegyek, mint a Föld keblei, meredeken, mégis lágygömbölyőséggel rajzolódtak az üde légben az ég alatt, a fák zöldje parázslott rajtuk. Most ide ezüstlött, fehéren-kéken, a hegyek mögött eredő távoli folyó pántlikája is, amint kibukkant a sík mezőre. A napsugár bíborvörösre váltotta aranyszínű sugarait, a kék ég lilára váltott, a szivárvány eltűnt.
– Igyekezzünk! – Kenoccha keze után nyúlt.
Az asszony hátrálni kezdett. Szemében a riadt félelem lángjai lobogtak, karjában, lábában, az egész testében izmai megfeszültek, testével, lelkével kész volt a küzdelemre.
– Nem! Nem! – Toppantott apró lábaival. -Nem megyek tovább!
– Anyádhoz viszlek, az asszonyhoz, aki mostantól az anyád lesz! Őhozzá viszlek! Gyere!
Kenoccha engedelmesen adta oda a kezét, Mahon tenyerében úgy simult meg kicsinységével, mint egy gyermek keze.
– Anyám? – Szinte fulladozva a szótól, esengve kutakodott tekintetével Mahon izzó szemeiben. Mahon nem válaszolt. Sietős léptekkel indultak lefelé a dombtetőről, arra az oldalra léptek, ahová Kenoccha még soha sem tette a lábát.
A domboldal meredeken lejtett, ha Mahon nem ismeri a bozót sűrűjében az irányt, erre az ösvényre Kenoccha soha nem talált volna rá. Hamar leértek a domb lábához, a bokrokat karcsútörzsű fák váltották fel. Kicsiny liget közepén fából ácsolt ház állt. Kerített udvarán birkák bégettek, hosszúszőrű kutyák ugattak.
Kenoccha bizodalma szétfoszlott, mint a pára, amint meglátta, hogy hova érkeztek. Kétségbeesése kiült az arcára.
– Ne félj! -Simított az asszony haján Mahon. – Ne félj!
Kenoccha szemébe gyűltek a csalódás gyöngyei. Hangtalanul sírt, a könnyek végig gördültek az arcán, Mahon a kézfejével letörölte.
– Elaniny! Elaniny, én szólítlak, Mahon! Jöjj elő!
Kenoccha minden porcikája remegett, fejét hátravetette, orrcimpái kitágultak, mint egy ugrásra kész csikó, úgy fujtatott.
A völgyben az éjjel ügynökei lopakodtak fától fáig, bokortól-bokorig, falták a fényt. Alkonyodott.
A kutyák szembefordultak Mahonnal, ugrásra készen, bőszen csaholtak. Kenoccha a szemével kereste, melyik fára kúszhatna fel legkönnyebben, leghamarabb a vicsorító fogak elől. Legbiztosabb helynek Mahon vállait tartotta, gyorsan felkapaszkodott rá.
– Kushadjatok! – Szólt rá a kutyákra az öregasszony.
– Ki látott még ilyen csupasz bőrű macskát, mint neked van! – Mosolygott őzbarna szemeivel Elaniny.
– Gyermek-asszony ez, nem macska! Leány! A domb túloldaláról hozom!
– Mi célod véle, hogy kimozdítod természetes élőhelyéből? Mi okon avatkozol az életébe?
– Megszerettem. – Hajtotta le a fejét, a férfi. – Fontos lett számomra ő is, meg az élete is!
Elaniny mindkét kezével a fejét fogta.
– Ha így van, akkor tartsd tiszteletben a sorsát, ne avatkozz bele!
Álltak csendben, egymással szemben az öregasszony, a fiatalember, nyakában a semmit sem értő gyermek-asszonnyal. A kutyák közelebb oldalogtak, szaglászták az idegeneket, fél szemükkel gazdasszonyukra figyelmezve.
Hirtelen hullt le az est sűrű, kék takarója, beborított mindent, amire esett, kiszorította a nappali világosság utolsó rezgéseit is a ligetből. Besötétedett.
– A magad életét kockára tetted érte! – Elaniny felsóhajtott.
– Menjünk be a házba! Világnál mondd el, mit tehetek érted!
Mahon letette a nyakából Kenocchát a földre.
– Gyere, ne félj! – Sugdosta Mahon védence fülébe.
Kenoccha babonázottan követte. Nem tudta levenni a szemét a házról, kivilágított ablakai, az ajtórésen kiszűrődő fény, úgy vonzotta őt, mint a pillangót a fény.
Mégis megtorpant az ajtó előtt, nem mert belépni a világosságba.
A szobából meleg áradt felé. Közelebb óvakodott, bepillantott.
– Jöjj kedves! Jöjj! – Hívogatta Elaniny. Karját kitárta a riadt asszony felé.
Kenoccha csak a mozdulatot látta, csak a másik szív igaz dobbanásait halotta.
– Anyám! – Suttogta, miközben odafutott Elaniny ölelő karjaiba.
Elaniny gyengéden, óvón ölelte a hozzá bújó testet.
– Éhes vagy, szomjas vagy, jól van, jól, mindjárt adok ennetek!
– Üljetek asztalhoz! – Szólította a tétován álldogáló férfit is.
– Elaniny, hiszen nem látott még sem asztalt, sem széket ez a teremtés, nem tudunk mi az asztalhoz ülni! Engedd, hogy körbe szaglásszon, engedd, hagy derítse fel a terepet a maga szokása szerint. Ha adsz neki friss gyümölcsöt, zöldséget azt biztosan megeszi, hiszen éhes, de sültet, főtett nem vetett még soha, ne erőltessük!
-Mi célból hoztad hát akkor hozzám? – Kibocsátotta karjaiból Kenocchát, Mahon mellé állt. Együtt nézték, ahogyan Kenoccha felfedezte a szobát, és a bútorokat.
A gyermek-asszony kétrét görnyedt, előre dugta orrát, orrcimpái remegtek a sok ismeretlen illattól, szagtól. Karjai védekezésre készen megfeszültek, lábaival óvakodva lépett. Lassan csúsztatta a talpait a padlón lévő vastag szőnyegen. Kész volt arra, hogy elmeneküljön, ha szúróssá, forróvá, veszélyessé válna talpa alatt a talaj. Az ablakhoz osont, körmeivel megkocogtatta az üveget, homlokát nekitámasztotta az ablakszemnek, kikémelt a sötétségbe. Visszafordult az ajtó felé, térdével meglökte az ajtószárnyat, a kitárult ajtón kilépett.
– Elmegy!- Szólt halkan Elaniny.
Mahon csak a fejét rázta, nem szólt. Kenoccha visszalépett, az asztalt, a széket, tapogatta. Érezte a fa megnyugtató melegségét, a szőttes abrosz simaságát. Elhátrált és erősen nézte az asztalt, rajta a vászonterítőt.
– Ki adott rá ruhát? – Kérdezte Elaninyt csodálkozva, értetlenül, állával a felöltöztetett fa felé mutatva.
– Ki – é? – Felemelte a terítő sarkát, vésett jelét kereste a tulajdonosnak, lehasalt az asztal lábához, ott is kereste, bele-belepillantott a tenyerébe megnézni az ő jelét, a keresztet.
– Az én asztalom! – Szólt Elaniny. – Nincs benne a jelem, ne keresd!
– Asztal? Ez a neve?
Mahon bólintott.
-Asztal, asztal! -Ázlelgette az új szót Kenoccha.
– Szék.- Fogta meg a széktámláját Elaniny. – Erre ülünk.
– Úgy gondolom, gyorsan fog tanulni, mégis azt mondom, ne siess vele, hagy haladjon a maga ütemében! Csak lassan, fokozatosan. Van idő, fiatal még.
– Te azonban már nem vagy fiatal! – Kacagott az öregasszony Mahon szemébe
– Huszonöt éves vagyok, sem öreg, sem fiatal! Kenocchát tizenhárom, tizennégy évesnek gondolom. Két év múlva az asszonyom lehet, eljövendő gyermekeim anyja. Családra vágyom. – Sóhajtott valahonnan nagyon mélyről, talán a szíve legmélyéről Mahon.
– Választhatnál valamelyik szolgáló rendből asszonyt magadnak. Mi a Nap szolgálólányai mind a vénecskék vagyunk már, de találhatnál fiatalt, életerőset a Hold, a Vénusz, vagy a Merkúr rend tagjai közül!
– Ti a látás, hallás, tapintás, ízlelés ébren tartói, ti már mind túljutottatok a Napotok delelőjén, mire megszereztétek azt a bölcsességet, ami a szolgálatotokhoz kell. Gyermektelen társnak választhatnék közületek, de nem ez a lelkem óhaja.
A Hold lányai nem feleségnek valók, hiszen őket leköti a jövő kémlelése, a múlt kutatása, napjukat kitölti a munka, az ékszerek készítése. Vénusz légies lányai nem anyának valók. Szépségük, beszédük, italuk zsongítja a lelket, és az ínyt, mégsem elégülhet meg azzal, amit ők nyújtanak a halandó férfi. Merkúr szolgálói bódító zenével, csábító tánccal táplálják az erőtlen hitet, mégis állhatatlanok, a társkapcsolatban. Kerek szeműek. Mahon elhallgatott, láthatóan gondolataiba merült.
– Kerek szeműek? – Kérdezett vissza Elaniny.
– Már miért lenne kerek a szeműk, olyan a szemük, mint más leányoknak, ovális, vagy mandula alakú, kinek milyen!
– Ha újat lát, újat szeret! -Válaszolt Mahon, keserőn.
– Ágy aztán, nevelsz magadnak a csendesek közül! – Értette meg hirtelen az öregasszony a fiatalember szívét.
– Parázsért jött, a nagy tűzhöz, én őrködtem éppen. Nem volt szívem a belinukok kezére adni. Kezdetben azt gondoltam, hagyom a régi helyén a földkunyhójában, keveset segítem majd ezzel, azzal, éljen, ahogyan tud. Távolról figyeltem, amint jön-megy magányosan, némán. Nem élné túl a telet egyedül, védelem, élelem nélkül.
– Sok telet túlélt már! Miért most jött volna el számára a végzet?
– Kirekesztették maguk közül a társai, a falu lakói. – Mahon bűntudattal horgasztotta le a fejét.
– Látták veled! – Csattant az öregasszony hangja, mint az ostor.
A szobában megült a csend. A lámpafénye elhalványult, majd újra felerősödött. Kenoccha éppen a fali tükör felé tartott, Elaniny gyorsan odalépett, fejéről hirtelen mozdulattal levette a nap-sárga kendőt, letakarta vele a tükröt.
– Még időben észrevettem! – Szólt megkönnyebbülten. -Nem lett volna jó, ha az előtt látja magát a tükörben ez a leány, mielőtt az én-tudata felnyílott!
Kenoccha benézett a másik helyiségbe. Már bátrabban lépdelt, határozottan a fakádhoz lépett. Kezét megmártotta a fürdővízben, amit Elaniny készített magának, mielőtt váratlan vendégei megérkeztek.
– Nézd csak, mindjárt meg is tisztálkodik! -Ámult Mahon.
Kenoccha letérdelt a kád elé a padlóra, fejét a kádszéléhez illesztette. Kezével hajtotta szájához a vizet. Szomját oltotta.
